Hosszúra nyújtott széffeltörési jelenet, vakmerő autós üldözés Athén zsúfolt belvárosában, Jean-Paul Belmondo lélegzetelállító kaszkadőrmutatványai, szép nők és romlott férfiak – ötvenéves Henri Verneuil krimiklasszikusa, A betörés.

Henri Verneuil 1971-es filmje semmiképp sem a sztori miatt emlékezetes – azt ugyanis jóformán egy képeslapon össze lehet foglalni: négy francia gengszter megfúrja egy athéni milliomos páncélszekrényét, ellopják milliódolláros smaragdjait, majd igyekeznek kicselezni a nyomukba eredő velejéig romlott felügyelőt, aki magának akarja a zsákmányt.

Sőt, A betörés még csak nem is a bűn sűrű atmoszférájú világának alapos, realista és mélyreható ábrázolása emelkedik ki a középszerből. Szereplői egytől egyig sablonfigurák – a bűnözők egy fokkal (vagy Belmondo és ifjú pártfogoltnője esetében: többel is) szimpatikusabbak a velejéig romlott rendőrnél, a nők szépek, a férfiak cinikusak –, de Verneuil egyéb vonatkozásokban is jól bejáratott és főként hollywoodi thrillerekből és akciófilmekből ismert kliséket hasznosít újra, ráadásul a macska-egér játék végkifejlete már a kezdetektől fogva kiszámítható (nagyrészt Ennio Morricone, a főcím alatt felcsendülő, a baljós feszültséget könnyed életigenlésben feloldó zenéjének köszönhetően). 

A betörés (Jean-Paul Belmondo és Omar Sharif)Forrás: Columbia Pictures

Paradox módon A betörés-t épp a klisék kreatív újrahasznosítása tette emlékezetessé. Verneuil krimije egy hosszúra nyújtott, közel félórás, jóformán valós idejű betörési jelenettel indul (amelynek első 10 percében csupán egyetlen szó hangzik el) – mintha a rendező azt szerette volna bebizonyítani, képes éppolyan feszültséggel telített ékszertolvajlást levezényelni, mint a francia film noir koronázatlan királya, Jean-Pierre Melville az egy évvel korábban bemutatott A vörös kör-ben.

Verneuil filmje egyéb vonásokban is emlékeztet Melville remekművére, de nélkülözi annak filozofikus mélységét. S míg A vörös kör hasonlóan hosszú ékszerrablási jelenetére bőséges előzményeket követően, a betörés feszültségének alaposan megágyazva kerül sor, addig Verneuil in medias res indít, s ezzel egyúttal le is számol a heist filmek klasszikus hármas tagolásával, kihagyva a rablás előkészítését, már csak a kivitelezésre, majd főként az utóhatásokra fókuszál. 

A betörés (Robert Hossein és Jean-Paul Belmondo)Forrás: Columbia Pictures

Ugyanakkor a "valós idejűsége" miatt realistának vélt rablási jelenetet Verneuil némi Bond-filmes egzotikummal fűszerezi. A páncélszekrény felnyitásához ugyanis Azad (Belmondo) és Ralph (Robert Hossein) egy olyan kompakt betörőkészletet használ, ami a 007-es nyálelválasztását talán még ma is beindítaná: Azad kézitáskájának belseje egyebek mellett az acélajtót több metszetben vizsgálni képes, röntgenszemű videokamerát és monitort, több funkciós miniszámítógépet, profi kulcsmásoló esztergapadot rejt magában. 

Nem sokkal a smaragdok megszerzése után következik az a 10 perces, zene nélküli, rendkívül tömény autós üldözési jelenet, amellyel Verneuil alig titkolt szándéka az volt, hogy felülmúlja Peter Yates három évvel korábbi Bullitt-jának hasonlóan kivitelezett San Franciscó-i hajszáját. Részben sikerült is, mert bár a két film azonos tartalmú jelenetsorának időtartama szinte másodperc pontossággal egyezik, Yates filmjében az üldözés első három perce csupán felvezetés (a rendőr követi a bérgyilkosok autóját, s a feszültséget Lalo Shifrin feszült zenéje fokozza), Verneuil (és a kaszkadőröket koreografáló Rémy Julienne) viszont a jelenet első percétől kezdve őrült tempót diktál az athéni utcákon egymást kergető Fiat 124 és Oper Rekord sofőrjeinek.

Ráadásul míg Yates egy-egy alkalommal ismétlő ugróvágásokkal fokozza a feszültséget (olykor négyszer is visszatérve ugyanarra az eseményrészletre, az üldöző és az üldözött autójából, illetve két külső állásból is megmutatva azt), addig Verneuil csupán a cselekmény folyamatosságában váltogatja a nézőpontokat. Igaz, annak érdekében, hogy a főszereplőt olykor megmutassa az autójában, Verneuil ma már kissé porosnak ható, háttérvetítéses megoldást választott (akárcsak Yates, ám A betörés-ben a kameraállás miatt feltűnőbb a trükk) – mivel ez volt azon kevés kaszkadőrmutatványok egyike a filmben, amit a producerek nem mertek a máskülönben vakmerő Belmondóra bízni.

Az üldözési jelenet ennek (illetve az üldöző Opel visszapillantó tükrében fél percre felbukkanó operatőr  homloka fémjelezte illúziórontás) ellenére a mai napig a mozitörténet egyik legizgalmasabb autós hajszája – és az egyik legnagyobb hatású is, megoldásai számos későbbi filmben visszaköszönnek, elég a legszebb tisztelgést citálni: Luc Besson Metró című filmje (1985) olyan üldözési jelenettel indít, amelynek aluljáró-lépcsős fináléja frappánsan idézi A betörés hasonló attrakcióját.

A betörésForrás: Columbia Pictures

Verneuil filmjének cselekményét tulajdonképpen a kiváló tempóérzékkel adagolt akciószekvenciák fűzik össze – s e látványközpontú cselekményszervezés középpontjában a bandavezért alakító Belmondo áll, aki nem egy jelenetben bizonyítja, hogy az életveszélyes kaszkadőrmutatványok éppúgy a magas szintű színészet eszköztárába tartozhatnak, mint a legbonyolultabb lelki folyamatok elmélyült megjelenítéséhez szükséges tapasztalati emlékezet. Ha kell, száguldó buszra kapaszkodik, majd átveti magát egy másikra, hogy aztán ellenálljon az őt lesodorni igyekvő kocsiajtónak, máskor szó szerint nyaktörő produkciót ad elő, amikor legurul egy építési törmeléket szállító teherautó platójáról a szakadékmély sittgödörbe (érdemes megjegyezni, hogy e produkciók hatását nagyban emeli a kiváló operatőr, Claude Renoir dinamikus kamerája és Pierre Gillette biztos kezű vágása). 

Eleve, Verneuil A betörés-t Belmondo kockázatvállaló, ironizálva sziporkázó egyéniségére szabta (összesen 7 filmet forgattak együtt) – a kiindulópontul szolgáló 1953-as regényt ugyanis már filmre vitték egyszer, egészen más felfogásban, sőt, a Paul Wendkos rendezte 1957-es első változat forgatókönyvét maga a regényíró David Goodis jegyzi. A regény csavaros, több szálon futó cselekményéből Verneuil (és társ-forgatókönyvírója, Vahé Katcha) szinte alig tartott meg valamit, s amit megtartott, azt is elsősorban Belmondo játékos személyiségéhez igazította – majd remek partnereket választott mellé, legyen szó a romlott athéni rendőrt alakító Omar Sharifről, a szárnysegéd Robert Hosseinről, a femme fatale paródia modellként csábító Dyan Cannonról vagy Nicole Calfan vonzó naivájáról. 

Mint legtöbbször pályafutása során, Verneuil célja ezúttal is a könnyed szórakoztatás volt. Ám e célon túl: kiváló dramaturgiai érzéke – kiváltképp ami az egyes látványszekvenciák intenzitását és időzítését illeti – A betörés esetében (is) iránymutatóak lettek, s nem csak a kaszkadőrmutatványok (benne a híres autós üldözéssel) esetében. A macska-egér játék emlékezetes, a kikötői magtárban megrendezett leszámolásjelenete például 14 évvel később Peter Weir két Oscar-díjjal kitüntetett neo-noir krimijében, A kis szemtanú-ban köszön vissza. Ötven év távlatából: Verneuil A betörés-ben is azt bizonyította, hogy a francia kritikusok által pejoratív tartalommal használt "tradition de la qualité" (a minőség hagyománya) kifejezés végeredményben a magas színvonalú szórakoztatás védjegyévé is nemesülhet.