Negyven éve mutatkozott be Steven Spielberg és George Lucas híres régészprofesszora, Dr. Henry Walton Jones Junior – ismertebb nevén Indiana Jones. A puhakalapos archeológus első feltűnésével nemcsak rehabilitálta, hanem egyben újradefiniálta a kalandfilm fogalmát, miközben egy egész generáció gyerekszobájának vált az elmaradhatatlan kellékévé a különféle könyvek, képregények, VHS-kazetták és számítógépes játékok révén. Az elveszett frigyláda fosztogatói bemutatása évének legnagyobb kasszasikere lett, nyert 5 Oscar-díjat, és végérvényesen sztárstátuszba emelte Harrison Fordot, de mégsem ezek miatt vált emlékezetessé. Sőt.

Spielberg rendezése úgy zsonglőrködik a kaland-, akció-, horror- és romantikus elemekkel, hogy közben nagyon vicces, és ettől olyan megfoghatatlanul szórakoztató a mai napig – olyannyira, hogy sokáig leutánozni sem tudták. 

Az elveszett frigyláda fosztogatóiForrás: Paramount Pictures

Pedig Indy sikerének receptje nagyrészt kiolvasható már a nyitójelenetből, ami máris sűrített esszenciáját nyújtja az egész filmnek. Egy egzotikus, távoli helyen járunk az 1930-as években, térben és időben is jó távol. Jones szinte még meg se szólalt, de már látjuk, milyen hőssel van dolgunk: intelligens, hiszen szemfülesen kerülgeti a halálos csapdákat, fizikailag is rátermett, de esendő figura, nem nyer meg minden csatát, a kincset sem tudja észrevétlenül kicserélni. Az akcióban van izgalom, feszültség, némi horror és jump-scare, de legalább ennyi humor is: miközben közeledik az ereklyéhez, sorra találkozik a vetélytársakkal (már ami megmaradt belőlük), később az életéért fut a bennszülöttek elől, mialatt a társa még a horgászbotjával bíbelődik. Életveszélyben van, a tét tehát magas, a narratíva mégis könnyed, mintha csak egy vidámpark szellemvasútjára ültünk volna fel (ilyen jelenet szó szerint is tervbe volt véve, de végül csak a folytatásba fért bele) – John Williams zenéjében is egymást váltják az feszült és a burleszkes, és végül a heroikus szólamok. Jones a pókoktól nem fél ugyan, de a kígyóktól undorodik, a tarisznya-kalap-ostor hármassal pedig máris kész az ikonográfia.

Az elveszett frigyláda fosztogatói (Harrison Ford)Forrás: Paramount Pictures

A következő jelenetből rögtön megismerjük a családi állapotát (nincs annak se gyereke, se szerelme, akit így néznek a diáklányok) is, és megtudjuk, hogy a történetet elindító ereklyevadászat egy McGuffin volt csupán, mert valójában nincs jelentősége annak, hogy a szobor kicsúszott Indiana kezéből (sokkal inkább annak, ki szerezte meg végül). Negyedóra sem telt még el, de lényegében már mindent tudunk, nemcsak Indiana Jonesról, hanem a modern kalandfilmes narratíváról is.

A film létrejöttét rengeteg ismert legenda övezi, Spielberg és Lucas hawaii nyaralásától kezdve a hasmenése miatt improvizáló Harrison Ford párbajjelenetén keresztül a bajszos Tom Selleck Magnum-szerződéséig. A keletkezéstörténet legizgalmasabb aspektusai azonban talán mégis inkább Indiana Jones előképeiben keresendőek.

Spielberg és Lucas elsősorban gyermekkoruk kalandfilmjeit jelölik meg legfontosabb ihletforrásként, beleértve a nálunk szinte teljesen ismeretlen filléres háborús és kémtörténeteket (Tailspin Tommy, 1935; Spy Smasher, 1942; Don Winslow of the Navy, 1942; Raiders of Ghost City, 1944 stb.), több kisebb költségvetésű kalandfilmet (A Fu Manchu maszk, 1932; Kína, 1943; Salamon király kincse, 1950; Az inkák titka, 1954, Utazás a Föld középpontja felé, 1959), az irodalmi kalandhősök '30-as '40-es évekbeli mozgóképes szériáit (Zorro Rides Again, 1937; Zorro's Fighting Legion, 1939) és kardozós, kalózos filmjeit is, az ún. swachbucklereket (Robin Hood, 1939; Hét tenger ördöge, 1940; vagy az irodalmi előképpel nem rendelkező Halálfejes lobogó, 1935), míg egy-egy beállítás vagy motívum erejéig könnyen kiszúrhatóak a hollywoodi aranykor fenegyerekeinek – Howard Hawks (Csak az angyaloknak van szárnyuk, 1939), John Ford (Hatosfogat, 1939) vagy David Lean (Arábiai Lawrence, 1962) – hatásai is.

Az elveszett frigyláda fosztogatói (Harrison Ford)Forrás: Paramount Pictures

Ez a referencialista érezhetően sokkal kevésbé fogható meg, határolható be olyan konkrétan, mint a hasonszőrű posztmodern idézetgyűjteményként is működő Star Wars esetében Flash Gordon vagy Kurosawa, ezért két tényezőt érdemes kiemelni, amelyek nagyban meghatározzák Az elveszett frigyláda fosztogatói-t (illetve későbbi folytatásait is).

Az egyik Michael Curtiz (vagyis Kertész Mihály) filmjei, akit az előbb említett swachbucklerek rokonítanak Spielberghez, akár a kardpárbajokat, akár a lendületes kameramozgásokat, akár a hosszan elnyúló fény-árnyék játékokat nézzük (Indy belépője a nepáli kocsmába). A legerősebb kapcsolódási pontot azonban mégis a Casablanca (1942) kairói díszletei és a fényképezés szolgáltatja. Ebben Douglas Slocombe operatőrnek vannak elévülhetetlen érdemei, aki rendszerint a fekete-fehér film noirra jellemző kemény fényeket használt a jeleneteknél. Laikusként nehéz megmondani, hogy pontosan mitől is néz ki 40 év távlatából is ennyire jól Az elveszett frigyláda fosztogatói, de alighanem ettől az erős kontrasztokkal játszó stilizáltságtól, ami Slocombe sajátja (ezen felül Spielberg más film noirokból is segítségül hív bizonyos megoldásokat, a frigyláda ragyogása például az 1955-ös Csókolj halálosan-ból lehetett ismerős az idősebb korosztálynak, de jobban belegondolva a nyomolvasó Indiana Jonesban is van valami a keménykötésű hard boiled detektívhősökből).

Az elveszett frigyláda fosztogatóiForrás: Paramount Pictures

A másik fontos tényező, hogy Spielberg és Lucas (kiegészülve a forgatókönyvet is jegyző Lawrance Kasdannal és a projektből ideje korán távozó Philip Kaufmannal) hasonló attrakciós logika alapján építik a történetüket, mint a látványos kaszkadőrmutatványokkal teletűzdelt filléres előképeik, mint például a már említett Zorro-sorozatok. A film tulajdonképpen hét hosszabb akciójelenetet fűz össze (1: kincsvadászat a nyitójelenetben, 2: lövöldözés a kocsmában, 3: a menekülés Kairó utcáin, 4: a sírkamra feltárása, 5: a reptéri menekülés, 6: a teherautós üldözés, 7: a frigyláda kinyitása), akárcsak egy modern akciófilm, ami valójában közelebb helyezi James Bondhoz, mint a bemutatása előtti bármelyik másik klasszikus kincskeresős, nácivadász vagy romantikus kalandfilmhez.

A Bonddal való párhuzamok szintén köztudottak (Indiana George Lucas sajátos Bond-verziójának indult, de ettől végül igencsak messze került a figura), ami azt is mutatja, hogy az ihletforrásoknak közel sincs vége Spielberg és Lucas gyermekkoránál. A rengeteg további filmcímből a Jean-Paul Belmondo főszereplésével készült francia Riói kaland-ot (1962) érdemes kiemelni, amelyet alapvetően a két hős folytonos civakodása határoz meg (akárcsak Indy és Mariann kapcsolatát), illetve a földön-vízben-levegőben való, burleszkbe hajló harc- és üldözős jelenetek.

Az elveszett frigyláda fosztogatói (Karen Allen)Forrás: Paramount Pictures

Ezzel vissza is érkeztünk Spielberg franchise-indító darabjának egyik legfontosabb eleméhez: a humorhoz. Az elveszett frigyláda fosztogatói az akciók közben is dúskál a fizikai komikumban, szellemes gegekben és fanyar humorú megoldásokban: Marion a lövöldözés közepén kortyol egyet a kilyuggatott boroshordóból, később egy serpenyővel teríti le az ellenfelét. Indy lelövi a karddal hadonászó ellenfelét, egy másik rosszfiúra saslikszerűen szúródnak fel a gyümölcsök, mikor keresztüldöfi egy kard. Nepálban az égő bárpultnál szorult helyzetbe kerülő Indy csak annyit mond: "whiskey-t!", a nácik előtt való lebukásáról pedig úgy értesül, hogy a fejének dobnak egy összecsomózott zászlót, amit kibogozva felfedezi a horogkeresztet - az ilyen és ezekhez hasonló képi sziporkák sora pedig hosszasan folytatható.

Spielberg zsenije abban mutatkozik meg, hogy filmje mindezek ellenére sem válik vígjátékká vagy önparódiává, a benne megbújó kettőség nem kioltja, hanem erősíti egymást, és egyedi, csak a modern kalandfilmekre jellemző elegyet hoz létre.

Az elveszett frigyláda fosztogatói által kifejlesztett formulát érdekes módon sokáig senki sem tudta megismételni. Az 1980-as években a "Spielberg-iskola" feltörekvő tehetsége, Robert Zemeckis került hozzá a legközelebb a '84-es A smaragd románcá-val, de a következő évben bemutatott folytatásban, A Nílus gyöngyé-ben már nem vett részt, és a Micahel Douglas és Katleen Thurner párosra építő sorozat nem is folytatódott tovább. Az elszalasztott szereplehetőség után Tom Selleck a háborús kalandfilmek veteránjának (Kémek a sasfészekben, 1968; Kelly Hősei, 1970) számító Brian G. Hutton ingerszegény Kínai kaland-jával (1983) volt kénytelen vigasztalódni, a hongkongi Golden Harvest produkciójában, és ezzel a '80-as években tulajdonképpen ki is fújtak a komolyan vehető jelentkezők. 

Az elveszett frigyláda fosztogatói (Ron Lacey)Forrás: Paramount Pictures

Az évtizedet ugyanakkor elárasztották a különféle olcsó másolatok, ún. rip-offok, melyeknek leghíresebb képviselője a B-filmes akciókra specializálódott Cannon Group stúdió két Allan Quatermain kalandja Richard Chamberlainnel és Sharon Stone-nal a főszerepben, ami annak ellenére tűnt erőltetett Jones-utánzatnak, hogy H. Rider Haggard 1885 és 1927 között megjelent Quatermain-regényei a legalapvetőbb irodalmi sablonként szolgáltak Spielberg hőse számára, nem is szólva az első Quatermain-kalandból készült, korábban már említett 1950-es Salamon király kincsé-ről.

A '90-es években ugyancsak Spielberg ernyője alól bújtak ki a jobban sikerült kalandfilmek, először az a Joe Johnston jelentkezett a Rocketeer-rel (1991), aki maga is részt vett az első Indiana Jones vizuális effektjeinek megalkotásában, ám régivágású ponyvákat idéző filmje nem lett nagy siker, pedig még az aktuális James Bondot is csatasorba állította az antagonista szerepében (más kérdés, hogy a film több figyelmet érdemelt volna).

1993-ban és 1997-ben jöttek a humor helyett inkább a horror felé elhajló Jurrasic Park-filmek újfent Spielbergtől (a III. részt később Johnston rendezte), amelyek a jelen idejű cselekmény ellenére nagyon is közeli ismerősei Indiana Jones kalandjainak. Utánuk következett 1998-ban a Spielberg produceri közreműködésével készült Zorró álarca, a szintén James Bond-filmjeiről ismert Martin Cambell rendezésében, de ami fontosabb, hogy ezt a filmet Ted Elliott és Terry Rossio írták, akik már itt – és a Disney több 90-es évekbeli rajzfilmjében – is hatékonyan használták Spielberg vívmányait, és később A Karib-tenger kalózai-val megalkották a 2000-es évek legsikeresebb kalandfilmsorozatát.

Végül 1999-ben készült el az első, Spielbergtől minden tekintetben független kalandfilm, a CGI-effektekkel gazdagon megfűszerezett A múmia. Stephen Sommers szinte tökéletesen működteti benne a Spielbergtől ellesett modern kalandfilmes eszközöket, a narratív ürügyként szolgáló McGuffinoktól, a realitás és stilizálás, illetve suspense és humor találó szimbiózisára felfűzött akciójeleneteken keresztül a szerethető/sebezhető főhősökig vagy a családkompatibilis horrorelemekig.

Ezzel persze már nagyon messze kalandoztunk 1981-től (és akkor a TV-sorozatokról, videójátékokról még szó sem esett, pedig a Tomb Raider-széria vagy Az elveszett ereklyék fosztogatói is Jones kalapja alól bújtak elő), de az biztos: Az elveszett frigyláda fosztogatói nélkül ma máshogyan néznének ki a kalandfilmek, beleértve a hollywoodi fősodort ma nagyban meghatározó Marvel blockbustereit is.