Elátkozott bordélyház a jégbe fagyott bányászvárosban

McCabe és Mrs. Miller (Warren Beatty és Julie Christie)

Robert Altman zsánert idézőjelbe helyező western-átiratában a kopár délvidéket havas hegyek váltják fel, a fegyverforgató legendák helyét pitiáner kisemberek veszik át, a feszült párbajjelenetet pedig mihaszna bújócskázás helyettesíti, aminek még csak közönsége sincs, mert közben mindenki az égő templomot oltja. 50 éves a Vadnyugat mítoszát élveboncoló McCabe és Mrs. Miller. A remekművet az Oscar-díjas, nagy magyar operatőr, Zsigmond Vilmos fényképezte.

A havas táj megjelenése egy westernfilmben nem előzmények nélküli (lásd: A száműzött napja, 1959; A halál csöndje, 1968. stb.), de ezúttal összetéveszthetetlenül jelzi Altman munkájának revizionista jellegét, mert bár a címszereplő McCabe (Warren Beatty) a nagy westernhősökhöz hasonlóan lovagol be a képbe (Leonard Cohen balladisztikus énekére), és a kocsma vendégei között rögtön fonódik köré némi homályos mítosz is (miszerint párbajban lelőtt valakit), de végül szánalmat keltő tehetetlenséggel távozik.

McCabe és Mrs. Miller (Warren Beatty) Forrás: Warner Bros

A szerencsejátékos McCabe ugyanis nem lövöldözni érkezett az Isten háta mögötti bányászvárosba, hanem bordélyházat nyitni, és nem azért olyan szűkszavú, mert nincs már mit mondania, hanem mert gondot okoz neki a kommunikáció, s ha ki is nyitja a száját, gyakran az is rosszul sül el. A bordélyház viszont csakhamar jólmenő vállalkozássá növi ki magát (bár ez is inkább a felkészült és öntudatos Mrs. Millernek köszönhető), sőt, McCabe a film végére már egyéb üzletekben is érdekeltséget szerez, agresszívan terjeszkedik az együgyű bányászok között, és ironikus módon pont ez okozza a vesztét: a profitra mások is szemet vetnek.

Szó sincs a westernhősök magasztos kívülállóságáról vagy pionír kalandvágyáról, épp ellenkezőleg, McCabe a kapitalista logika terméke.

Altman már az első percekben feje tetejére állítja a vadnyugati mítoszok összes keletkezéstörténetét azzal, hogy még csak az sem derül ki, honnan lehet tudni McCabe nevét. Lehet, nem is ő John McCabe, de ez végső soron mit sem számít, mert az antihősről fokozatosan olvad le a mitikus máz: Mrs. Miller (Julie Christie) előtt játssza a nagyvonalú vállalkozót, de a kurtizán kezdettől fogva átlát a felvett pózokon (s tikon imponál is neki a férfi esetlensége), a Harrison Shaughnessy bányászvállalat ügynökeivel pökhendi, pedig azt sem tudja, kikkel áll szemben, végül a fejvadászok főnöke szembesíti vele, hogy még biztosan nem is ölt embert.

McCabe és Mrs. Miller (Warren Beatty és Julie Christie) Forrás: Warner Bros

A vadnyugati ember mítosz iránti igénye több ízben is megjelenik a filmben, egy másik ékes példa McCabe ügyvédjének hegyi beszédre hajazó monológja, amelyben a fogadott prókátor Dávid és Góliát összecsapásához méri ügyfelének jogvitáját, s a kisember és a monopóliumra törő lelketlen nagyvállalatok harcát látja a kérdéses ügyben, holott McCabe-et ezek a(z altmani nézőpontból) romantikus lózungok érdeklik a legkevésbé.

A McCabe és Mrs. Miller abban is különbözik az átlagos westernfilmektől, hogy nagyrészt nagyon sötét belső terekben játszódik, ezzel is kihangsúlyozva a film alapvető pesszimista szemléletét, és mintegy összezúzva a műfaji kereteket, mitikus helyett a mindennapiság érzetét keltő képek uralják a vásznat.

Hogy ez egy szélesvásznú film esetében is működjön, Zsigmond Vilmos külön ehhez a filmhez fejlesztette ki azt az elővilágítást, amitől a filmszalag érzékenyebbé vált, s így jobban lehetett rá a sötétben fényképezni.

Gyáva főhőse, cinikus világképe, és keserű rendszerkritikája ellenére a McCabe és Mrs. Miller – hasonlóan a rendező más filmjeihez – mégis inkább humoros, semmint lehangoló alkotás. Egyrészt a főhős tesze-toszaságának megvan a maga bája, a Mrs. Millerrel való kapcsolatnak a romantikája, másrészt ez az Altman-opus is tele van különféle gegekkel, mint a "porszívó szőnyegtisztító", a western már-már elhagyhatatlan elemét imitáló "gőzszekér" vagy a ronda szajhák, akik közül az egyik annyira sem kívánatos, hogy inkább a konyhába állítják főzni.

Warren Beatty, Zsigmond Vilmos és Robert Altman a McCabe és Mrs. Miller forgatásán Forrás: Warner/Everett Collection

Altman műfaji dekonstrukciója ugyanakkor nem egyedülálló az 1970-es évek amerikai filmjeiben, az évtized dúskál az amerikai mítoszt porba rántó westernfilmektől (sőt, ekkorra tulajdonképpen már ki is haltak a hagyományos vadnyugati filmek). Sam Peckinpah legszemélyesebb hangvételű alkotása, a Cable Hogue balladája (vagy más fordításban A pap, a kurtizán, és a magányos hős, 1970) éppúgy párba állítható Altman munkájával, mint a Kis nagy ember (1970) Arthur Penntől, a John Huston féle Roy Bean bíró élete és kora (1972) vagy a szintén Altman által rendezett Buffalo Bill és az Indiánok (1976). Mindegyik szatirikus hangvételű mű, de teljesen máshogy viszonyulnak a főhőseikhez. Altman például mindkét westernjében szánalmas alakoknak láttatja a címszereplőit,

de amíg Buffalo Bill cirkuszi mítosza sokáig valóságként élt az amerikai folklórban, addig McCabe és az ópiumfüstös Mrs. Miller alakjait felfalta a történelem.