Jean-Paul Belmondo már nem is színész volt – legenda. A Kifulladásig-gal rögvest beírta a nevét nemcsak az egyetemes filmtörténetbe, de onnantól fogva férfiak milliói utánozták, ahogy évtizedek múlva minden fiú úgy akart kiállni az igazáért, mint ahogy Belmondo tette A profi-ban. Művész volt, kalandhős – de legfőképp a nézők cinkostársa.

Van egy jelenet a Kifulladásig-ban (a filmről a rendező Jean-Luc Godard 90. születésnapján részletesen írtunk), amikor az olykor Laszlo Kovacs álnevet használó Michel Poiccard, vagyis Jean-Paul Belmondo egy mozi kirakatában Humphrey Bogart fényképét nézi mély áhítattal, majd leveszi a napszemüvegét, és a hüvelykujjával végigsimítja az ajkát, leutánozva példaképe gesztusát.

Volt idő, amikor Michelhez hasonlóan minden férfi Bogart akart lenni, de a Kifulladásig után hosszú ideig a legtöbben – színészek és rajongók szerte a világban – olyanok akartak lenni, mint Belmondo. A neves szobrász és festőművész egykor bohóckarrierről álmodozó fia tehát nem csupán kiváló színész volt, hanem már 27 évesen példakép, férfieszmény, a popkultúra ikonja lett. S nem csupán azért, mert a Kifulladásig (a rövidekkel együtt az 1950-es évek közepétől forgató Belmondo tizedik moziszerepe) a filmtörténet egyik legnagyobb hatású alkotása.

Godard filmjében a törött orra miatt szabálytalan, a klasszikus férfiideáltól elütő arcvonású, mégis egyértelműen sármos Belmondo jelenléte ellenállhatatlan. Egyéniség és egyediség, már puszta megjelenésével valami újszerűt jelez, de ha a sok epigon után nem lenne egyértelmű ma már, ez az újdonság elsősorban mégis az alakításában érvényesült: a kor színészeivel összehasonlítva Belmondo játékstílusát a minden akadémikus szabályt áthágó ösztönösség, a belülről fakadó átélés tette mérhetetlenül hitelessé és lehengerlővé. 

De ott az 1960-as évekből a Kifulladásig íróját is alakító "bűnfilmkirály" Jean-Pierre Melville három rendezése, a Léon Morin, a pap (1961), Az áruló (1962) és a L'Aîné des Ferchaux (1963). Laza trilógia az erkölcsről, Belmondo az egyikben rendíthetetlen pap, a másikban spiclinek vélt bűnöző, a harmadikban rossz társaságba keveredett bukott bokszoló. Három különböző karakter, három tökéletes azonosulás, s mégis mindegyikben: önmaga.

Ez az önazonosság a legjobb Belmondo-alakítások titka (közel száz filmben játszott, ezek közül néhányat itt emeltünk ki). Ő ugyanis, ahogy a legnagyobbak, nem magára húzta a szerepet, hanem önmagát találta meg a szerepben, legyen szó tolvajról, papról vagy ökölvívóról (utóbbi különben sem állt tőle távol, mivel kamaszkorában aktívan bokszolt, ám a legenda szerint törött orrát nem a sportnak, hanem egy iskolai verekedésnek köszönhette). 

A legjobb rendezők, akikkel dolgozott ezt a tulajdonságát ismerték fel és értékelték benne. A teljesség igénye nélkül: Godard a KifulladásigAz asszony az asszony (1961) és a Bolond Pierrot (1965) alkalmával, Melville ugyancsak háromszor, Vittorio De Sica az Egy asszony meg a lánya (1960) forgatásán, Louis Malle A tolvaj-ban (1967), François Truffaut A Mississippi szirénjé-ben (1969) vagy Alain Resnais a Stavisky (1975) esetében. 

Jean-Luc Godard és Jean-Paul Belmondo a Bolond Pierrot forgatásánForrás: Collection Christophel via AFP

Belmondo az a színész, aki képes volt úgy átjárni a művészet és a szórakoztatás között, hogy közben nem veszítette el a hitelességét. Már a pályafutása elején, a Kifulladásig után szerepelt könnyed kalandfilmekben (Cartouche, 1962; Riói kaland, 1964; Százezer dollár a napon, 1964) és krimikben (Egy bizonyos Rocca, 1961; Az aranycsempész, 1964), hiszen a tömegfilmipar igyekezett meglovagolni a Belmondo-jelenséget, mégis vissza tudott térni olyan nagy alkotók filmjeibe, mint Godard, Truffaut, Malle vagy Resnais.

Így aztán színészként nem került sem a művészet, sem a szórakoztatóipar skatulyájába – még akkor sem, ha a hetvenes évektől fogva egyértelműen a szórakoztató műfaji darabok dominálnak filmográfiájában. 

Borsalino (Jean-Paul Belmondo és Alain Delon)Forrás: Mokép

Ami azt illeti, Jean-Paul Belmondo könnyebb hangvételű filmjei cseppet sem jelentettek számára könnyebb kihívást. A Cartouche, a Riói kalandA betörés (1971), a Félelem a város felett (1975) vagy Az állat (1977) nyaktörő kaszkadőrmutatványai, amelyek zömét Belmondo saját maga mutatta be dublőr és védőfelszerelés nélkül, Belmondót a fizikai kockázatot is vállaló filmszínészek legnagyobbjává tette.

Egyszerre volt ez visszatérés a Buster Keaton fémjelezte "gumiember" burleszk ősi szórakoztató művészetéhez, amikor a némafilmes nevettetőket épp az is különlegessé tette, hogy képesek voltak akár a falon is átrohanni egy jó poén és az izgalom kedvéért – és előremutató férfijelenlét, ha az olyan sztárokra gondolunk, mint például Jackie Chan, aki jóval Belmondo után kezdte bemutatni, hogy az a hiteles akciószínész, aki nem a dublőrével (vagy mint manapság a számítógépes grafikával) játszatja el a nagy, vakmerő attrakciót, hanem megcsinálja maga. 

Belmondo színészetében az életveszélyes kaszkadőrmutatványok az eszköztár elválaszthatatlan részét képezték, s még csak az sem igaz, hogy kizárólag olyan filmekben, amelyek minden mélyebb lélektani ábrázolást feláldoztak a látvány oltárán. Elég A javíthatatlan-ra (1975) vagy A profi-ra (1981) gondolni – ha alaposan figyelünk, ezek alakításaiban összeolvad Belmondo filmográfiájának két végpontja, a művészet és a szórakoztatás, és egységbe foglalják Belmondo filmes alakváltozatait; amelyek mégis egy tőről fakadnak, levezethetőek a Kifulladásig öntörvényű, szabadsághajszoló Micheljéből.

A profiForrás: AFP

De nemcsak a kaszkadőrmutatványokhoz volt bátorsága – hanem ahhoz is, hogy nemet mondjon Hollywood többszöri invitálására. Hazája filmiparát akarta sikeresnek látni, saját nyelvén megszólalni, a francia nézőket szórakoztatni – s ha lehet, onnan meghódítani a világot. Sikerült. Most a halálhírétől hangos a világsajtó – másfél évtizede nem forgatott, de a neve fogalom, és amíg vannak filmrajongók, az is marad.

Halhatatlanná válni és aztán meghalni – válaszolja a Kifulladásig-ban a Jean-Pierre Melville által alakított híres író arra a kérdésre, mi a legnagyobb vágya. 88 éves korában meghalt Jean-Paul Belmondo, de már hat évtizede halhatatlanná vált.