Vidnyánszky Attila: Személyes küldetésem a Szindbád jó hírének világgá kürtölése

Szindbád, Nemzeti Színház
Vágólapra másolva!
A szeptember 21–26. között zajló Budapesti Klasszikus Film Maraton a rendező rövidfilmjeivel emlékezik meg Huszárik Zoltánról. Az 1981-ben elhunyt rendező, forgatókönyvíró, grafikus szellemi örökségéről kérdeztük Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház vezérigazgatóját, aki a balladai homály erejéről, a remény poétikájáról és a vasárnapi ebédek rituáléjáról is beszélt az Origónak.
Vágólapra másolva!

2015-ben színpadra állította a Szindbád-ot. Ez egyfajta tiszteletadás volt Huszárik Zoltán filmklasszikusa előtt?

Éppen az összehasonlítás lehetősége miatt kockázatos vállalkozás volt, de ez számomra belső késztetés: rendezőként és a szellemi életünk szereplőjeként is feladatomnak, mi több: küldetésemnek érzem, hogy a Szindbád jó hírét vigyem idehaza és a nagyvilágban.

Ha egy magyar be akarja mutatni a kultúránkat egy külföldi vendégnek, lejátszhat egyet a gyönyörű népdalkincsünkből, feltehet egy Cseh Tamás-lemezt, vagy levetítheti a Szindbádot.

Így tettem én is, amikor az ukrán rendezőnek, Szergej Maszlobojscsikovnak is megmutattam Huszárik Zoltán zseniális művét annak érdekében, hogy kijevi vendégem egy kicsit jobban lásson és érezzen bennünket, magyarokat. De ezért voltam a Huszárik Zoltán kultuszát éltetni hivatott alapítvány támogatói között is, amelyet 2011-ben, a művész születésének 80. évfordulóján Nagy Anna és Huszárik Kata színésznők hívtak életre.

A Szindbád a Nemzeti Színház előadásában, Vidnyánszky Attila rendezésében Forrás: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt

A 2015-ös színházi előadás szerkesztésekor arra törekedtem, hogy minél több mondat hangozzék el Krúdy Gyula varázslatos mondataiból. Ez a szöveg olyan érzékiséggel van telítve, hogy valóban képes halláson keresztül is terjedni. Ehhez az önmagában is csodálatos „hangsávhoz" nőtt fel Huszárik Zoltán képírói tehetsége. A Szindbád című filmben sok olyan költői érték áll össze egy ismételhetetlen művészi egységgé, ami sajátosan magyarrá teszi. Arany János kortársa, Greguss Ágost irodalmár híres megfogalmazása szerint a ballada „tragédia dalban elmesélve".

Ez a költői nyelv nagyon közel áll az én színházi eszményemhez,

és ha tehetem, ennek a kimunkálására törekszem, mert olyan értéket látok benne, ami kifejez valamit a mi érzelemvilágunkból és gondolkodásmódunkból.

Hogyan mutatkozik ez meg a Szindbád című filmben?

A Szindbád-nak zeneisége van, és nemcsak Jeney Zoltán csellóra írt kompozíciói miatt, hanem egyáltalán: a kamera sínen utaztatása, a fahrt sokszor mesterkélt a filmeken, Sára Sándor operatőri munkájának köszönhetően azonban sokszor megcsodálhatjuk a Szindbád-ban.

A balladai építkezést segíti egy másik rendkívüli művészi „beavatkozás". Huszárik Zoltán képzőművészeti tehetségéről grafikái is beszélnek, de az ő érzékenysége mellett a magyar filmtörténet egy legendás vágója, Morell Mihály festőművész járult hozzá mesterien.

Morell Mihály volt többek között az Emberek a havason, A tizedes meg a többiek, a Kövek, várak, emberek, a Bakaruhában, a 80 huszár, a Dögkeselyű című klasszikusok vágója. A Szindbád című film esetében azonban valami egészen merész szépség születik meg a keze alatt. Érdemes ehhez egy kicsit közelebb menni a filmhez!

A Szindbád vágásrendje rendkívül szokatlan. Jelenetváltáskor ugyanis nem totállal indít, ahogyan az szokás annak érdekében, hogy a néző lássa: új helyszínen, más időben járunk. Éppen fordítva: közeliket, sőt makrofelvételeket látunk: egy izzó faágat, esőcseppeket, és persze zsírfoltokat úszni a húsleves tetején.


Ezzel máris a Szindbád ikonikus jeleneténél tartunk.

Így van! Kevés film rendelkezik olyan erővel, hogy hatása témája lehessen a vasárnapi családi ebédeknek. Márpedig azt, ahogyan Latinovits Zoltán ebédel a Szindbád egyik vidéki éttermében, sokszor máig emlegetik az emberek családi körben. Hogy mi minden állt össze ebben a jelenetben, azt Törőcsik Mari szavaival tudnám leírni. Rá emlékezünk az idei Madách Nemzetközi Színházi Találkozón Bérczes László rendezésében. Bérczesnek mondta a Magyar Elektrá-ról a 2016-ban megjelent Beszélgető könyvben:

Latinovits Zoltán is megtalálta ezt a kincset a Szindbád-ban. Ez a film neki való csillagzat alatt született. A híres vendéglátó Gundel család leszármazottjaként láthatóan fürdik ebben a jelenetben, ahogyan az egész Szindbád-szerepben is. Színészi modora mindig is azt az emelkedettséget sugározta, ami a költői utazónak voltaképpen alaptermészete. Mindig is kilógott a sorból: gondoljon bele, hogy a szürke, pótkávéízű szocializmusban, a bélszínrolók világában leül ez az ember az asztalhoz, és úri módon rendel. Ez a modor önmagában amolyan szellemi lázadás a kor – a Szindbád-ot 1971-ben mutatták be – slamposságával, igénytelenségével szemben.

Udvaros Dorottya és Mátray László a Nemzeti Színház színpadán a Vidnyánszky Attila által színpadra állított Szindbád c. darabban Forrás: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt

Latinovits lázadó lett volna?

Híres kötetének, az 1973-ban megjelent Ködszurkáló-nak az elolvasását és tanulmányozását a Színház- és Filmművészeti Egyetemen mi is kötelezővé tesszük a hallgatók számára, mert ebben megismerhető a színész mint erkölcsi személyiség.

Az a kép, ami ebből az önéletrajzból, vitairatból vagy naplóból a szemünk előtt feltárul, megmutatja, milyen egy igazi színészi ideál: méltósága, küzdelme, tartása van.

Ezért emlékeznek rá a nézők legendás színészként. Mennyi támadás ért engem, amikor 2013-ban a Nemzeti Színház igazgatói pályázatában meghirdettem a remény színháza koncepciómat. Pedig csak arról az eszményről beszéltem, ami Latinovitsot is inspirálta. Így fogalmaz a Ködszurkáló-ban:

Ez a mondat a Szindbád-ra önmagában is igaz: az én értelmezésem szerint Szindbád az élet és a halál közötti átlépés pillanatát nagyítja fel. Az átmenetnek, a számvetésnek ez a másfél órás pillanatfelvétele a filmben balladisztikus és meditatív egyszerre.

Mátray László és Reviczky Gábor a Nemzeti Színház Szindbád c. előadásán Forrás: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt

Ugyanakkor természetesen Latinovits Zoltán hitvallásának általánosabb érvénye is volt, a maga korában is provokációnak számított, és a helyzet azóta sem sokat változott. Huszárik Zoltán Szindbádja is arra tanít minket, hogy ne dobjuk oda napi szellemi divatoknak és olcsó aktuálpolitikai gesztusoknak a művészetet, hanem merjünk emelkedettek lenni. Nem kis erőfeszítés ez, ahogy Latinovits mondta: „igyekeztem szomorúságom fölött mindig egy darab kék eget tartani".

Lukácsy György
a Huszárik Zoltán Alapítvány kuratóriumi elnöke