Monumentális olvasónapló

A feleségem története

Nincs bosszantóbb annál, mint amikor egy film egy mestermű ígéretét hordozza, de végül apróságok miatt félresiklik. A feleségem története a pazar látványvilágával, a kiváló színészeivel és Füst Milán zseniális regényének köszönhetően modern klasszikussá válhatott volna, Enyedi Ildikó rendezése azonban félsiker, mert végeredményben a remekműből álmos kosztümös melodráma született.

Enyedi Ildikónak az Oscar-jelölt, Arany Medve-díjas Testről és lélekről után lehetősége nyílt megvalósítani régóta dédelgetett álmát és megfilmesíthette Füst Milán Nobel-díjra jelölt világhírű regényét. Nem is akármilyen körülmények között.

Német, olasz és magyar koprodukcióban, nagyjából 10 millió euróból, azaz három és fél milliárd forintból készíthette el A feleségem történetét olyan nemzetközi sztárokkal, mint a kétszeres Bond-lány, Léa Seydoux és a holland Gijs Naber.

Gijs Naber A feleségem története című filmben Forrás: Mozinet

Utóbbi alakítja a hajóskapitányt, aki egy vendéglőben egyszercsak úgy dönt, elveszi az első nőt, aki betoppan az ajtót. Így is tesz, Lizzy-vel, a bájos francia lánnyal eleinte felhőtlenül telnek a házas évek, idővel azonban az állandóan úton levő férfi egyre féltékenyebbé válik, a kacér feleség pedig előszeretettel adja alá a lovat, a mérgező érzés pedig egyre inkább felemészti a kapcsolatukat. Füst Milán univerzálisan és tűpontosan természetrajzot alkotott az emberi viszonyokról és a kiváló színészeknek köszönhetően a moziteremben is bejárhatjuk a szerelem árnyoldalainak sötét bugyrait:

Gijs Naber a klasszikus filmsztárokat idézve uralja a vásznat a látszólag magabiztos, de könnyen sebezhető és érzelmi intelligencia tekintetében kifejezetten esetlen férfit, Léa Seydoux-nak pedig olyannyira perzselő a kisugárzása, hogy megértjük a főszereplőt, amiért a poklot is megjárja érte.

Gijs Naber és Léa Seydoux A feleségem története című filmben Forrás: Mozinet

A rendkívül hálás alapanyag Enyedi Ildikó rossz értelemben véve konzervatív rendezésében azonban csaknem zátonyra fut.

A cselekmény csoszogva halad előre, a háromórás játékidő első fele tulajdonképpen egy igencsak vontatott és fókuszálatlan felvezetés, így könnyen félálomba merülhetünk, mire végre megtelik feszültséggel a levegő és érezni kezdjük: a szerelmespár elkerülhetetlenül tragédia felé sodródik.
Ellenben a film tagadhatatlan érdeme, hogy

a magas költségvetés minden centje visszaköszön a vásznon: az 1920-as évek nyugat-európai nagyvárosai korhű és lenyűgöző díszletként szinte életre kelnek.

Gijs Naber és Léa Seydoux A feleségem története című filmben Fotó: Csata Hanna/Facebook/A feleségem története - Enyedi Ildikó új filmje

Rév Marcell már többször bizonyította, hogy legyen szó egy unalmas amerikai kisvárosról (Eufória) vagy egy lelketlen modern dizájnépületről (Malcolm és Marie), a virtuóz operatőri munkája telepumpálja élettel és szinte új dimenzióba helyezi az adott filmet. Ezúttal pedig egyenesen lubickolhatott az alapvetően is hálás díszletek között:

a monumentális vagy éppen festményszerűen szentimentális felvételeket legszívesebben kimerevítenénk, hogy utána kétszer két méteres méretben kitapétázzuk velük a nappalinkat.

Gijs Naber és Léa Seydoux A feleségem története című filmben Forrás: Mozinet

Így A feleségem története a látványvilágának köszönhetően afféle mozgó képzőművészeti kiállításként is értelmezhető és rendkívül bosszantó, hogy valójában könnyedén egy igazi mesterművé is válhatott volna. Csupán egy határozott vágó hiányzott hozzá, aki a három órából egyet bátran lefarag. Bukásról így sem beszélhetünk, mert a színészek, a látvány és az alapanyagul szolgáló regény túlságosan erőteljes ahhoz, hogy hatás nélkül maradjon, azonban

ahelyett, hogy érzelmileg megtaposna a katarzis, csupán tompa fájdalommal távozunk a vetítőteremből.