Mocsok mindenütt, és nem is akármilyen

Francia kapcsolat (Gene Hackman)
Vágólapra másolva!
Ötven évvel ezelőtt mutatták be William Friedkin kemény, kiábrándult és dühös bűnügyi filmjét, a Francia kapcsolat-ot. Az öt Oscar-díjat nyert alkotás az amerikai rendőrfilmek egyik, ha nem a legnagyobb klasszikusa – nem szépíti a valóságot, sőt, kendőzetlenül tárja fel a drogellenes nyomozók veszélyekkel teli életét, nyakig elmerülve velük a bűn mocsarában.
Vágólapra másolva!

William Friedkin ötven évvel ezelőtt bemutatott filmje nem csupán az amerikai krimik egyik legnagyobb klasszikusa, de kemény és keserű tartalmát és ahhoz igazított keresetlen és szaggatottan lendületes formáját illetően is időtálló, eleven alkotás. A Francia kapcsolat a hollywoodi reneszánsz jegyében úgy rombolja tovább a törvény rendíthetetlen és tévedhetetlen őrének ó-hollywoodi mítoszát, hogy két, jellemükben rendkívül összetett nagyvárosi nyomozó jóformán hiábavaló küzdelmét állítja a középpontba, és ezzel összefüggésben ábrázolja a morált vesztett valóságot, a metropolisz használt fecskendőktől és kiégett életektől hemzsegő hátsó udvarából tekintve a világra.

A két New York-i nyomozó, Jimmy "Popeye" Doyle (Gene Hackman) és Buddy "Cloudy" Russo (Roy Scheider) elkeseredetten igyekeznek megtisztítani az utcákat a drogtól, de csak kisebb kábítószer-kereskedőket képesek letartóztatni, ezért amikor kiszagolják, hogy nem sokára hatalmas heroinszállítmány érkezik a városba, dühödt ragadozóként erednek az ügyletet irányító marseilles-i drogbáró, Alain Charnier (Fernando Rey) nyomába. A hajsza szempontjából különösen a megérzéseire hallgató Doyle dühödt megszállottsága a meghatározó – amely végül tragédiához vezet, az amerikai bűnfilm történetének legkiábrándultabb, pesszimista zárlatát eredményezve.

Francia kapcsolat Forrás: 20th Century Fox

A Francia kapcsolat stílusát a nyers dokumentarista realizmus uralja – elvégre Ernest Tidyman Oscar-díjas forgatókönyvének kiindulópontja eleve Robin Moore 1969-es, azonos című tényregénye, amely kimerítő alapossággal mutatja be két valós nyomozó, Eddie Egan és Sonny Grosso fáradhatatlan küzdelmét, hogy lebuktassák a New York-i droghálózat "francia kapcsolatát".

Egan és Grosso fel is tűnik Friedkin filmjében (előbbi rendőrkapitányt, utóbbi FBI-ügynököt alakít), miközben technikai tanácsadóként is dolgoztak a forgatáson, sőt, a rendező szerint a két nyomozó nagy segítséget nyújtott a helyszínbiztosításban is. A nem kimondottan nagy költségvetésű produkció (1,8 millió dollár – összevetve: az azonos évben bemutatott Hegedűs a háztetőn 9 millió dollárból készült) egyes forgatási helyszíneihez ugyanis nem mindig tudtak (vagy épp a realista megközelítés miatt: nem is akartak) engedélyt szerezni, így egy-egy esetben az akkor még aktív állományú nyomozók (Egan nem sokkal a bemutató után kérte nyugdíjazását) segítettek a stáb jelenléte miatt tiltakozók lecsillapításában.

Francia kapcsolat (Roy Scheider és Gene Hackman) Forrás: 20th Century Fox

A helyszínnel kapcsolatos forgatási szabályok figyelembe nem vétele (kiegészülve az olykor a megírt jelenetet sutba vágó, a színészeket improvizációs helyzetbe hozó technikával) leginkább azért érdekes, mert az efféle "gerilla" típusú (ezúttal Oscar-díjjal honorált) rendezői attitűd nem csupán a dokumentarista valóságábrázolást támogatja, de illeszkedik a megérzéseit követő, a belső szabályokra fittyet hányó brutális főhős, Popeye Doyle személyiségéből. Akinek megformálóját, Gene Hackmant Friedkin egyébként addig hergelte a forgatáson, hogy azzal nem csupán a megjeleníteni kívánt folyamatos düh létállapotát érte el, de majdnem azt is, hogy a felpaprikázott színész végleg távozzon a produkcióból.

Francia kapcsolat (Gene Hackman) Forrás: 20th Century Fox

Friedkin "elégedetlenségéhez" hozzátartozott az is, hogy egyáltalán nem Hackmant szemelte ki a főszerepre (szóba került például Paul Newman, Jackie Gleason, Steve McQueen, Lee Marvin, James Caan, Robert Mitchum, de még a színészi tapasztalattal egyáltalán nem rendelkező újságíró, Jimmy Breslin is), és kifejezetten ellenezte a producerek döntését (Hackman végül Oscar-díjat nyert alakításával).

De a drogbáró Charnier-t alakító Fernando Rey sem Friedkin eredeti elképzelésének megfelelően került a filmbe, hanem tévedésből. A rendezőt ugyanis lenyűgözte Francisco Rabal jelenléte Luis Buñuel 1967-es remekművében, A nap szépé-ben, de mert nem emlékezett a színész nevére, csak annyit tudott mondani a szereplőválogatóknak, hogy a Buñuel-film spanyol színészét szeretné a francia kábítószer-kereskedő szerepére – akik meg is szerezték neki Buñuel egyik kedvenc színészét, Fernando Rey-t, aki viszont nem szerepelt A nap szépé-ben, s csak azért maradhatott végül Friedkin filmjében, mert amikor sikerült végül az eredetileg kiszemelt színész személyiségét beazonosítani, kiderült, hogy Rabal sem franciául, sem angolul nem beszél.

Francia kapcsolat (Fernando Rey) Forrás: 20th Century Fox

A véletlenek alakította szereposztás végül a Francia kapcsolat egyik nagy erényévé vált (csak Hackmannél és Rey-nél maradva: a két színész tökéletesen megtestesíti az általuk életre keltett karakterek kontrasztját, amire Friedkin aztán több jelenetben is ráerősít) – de a véletlenek eleve meghatározták a forgatást, s ennek megfelelően a film hangulatát és sodró erejét is.

A film egyik leghíresebb jelenete – amely sokak szerint a filmtörténet legjobb autós üldözése – például tele van apró véletlenekkel. Friedkin emlékei szerint ő és a film producere, Philip D'Antoni csak abban voltak biztosak, hogy a filmbe mindenképpen kell egy izgalmas autós hajsza, de még a forgatókönyv elkészülte után sem volt biztos a jelenet elhelyezése – és ami még fontosabb: kivitelezésének módja. Annyit tudtak, hogy rá kell licitálniuk a Bullitt (1968, r.: Peter Yates – a film, amely után Steve McQueen nem akarta önmagát ismételni a kemény zsaru szerepében) legendás San Franciscó-i autós üldözésére. Hosszas töprengés után jött az ötlet, hogy ezúttal ne két autó kergesse egymást, hanem Doyle üldözze autóval a brooklyni magasvasúton menekülő Charnier jobbkezét.

Az öt hét alatt rögzített jelenet kivitelezése éppolyan veszélyes volt, mint amilyennek a végeredmény látszik – már csak azért is, mert az üldözés útvonalának egyes szakaszaira a stábnak nem volt engedélye (és ennek megfelelően a forgalomirányítást sem tudták szabályozni, csupán a kaszkadőrkocsi tetejére szerelt rendőrségi sziréna figyelmeztette a civileket). Így aztán nem egy koccanás vagy ütközés közeli pillanat valós és nem tervezett forgalmi helyzetből született, s ezek (a megfelelő anyagi kártérítés után) épp spontán realitásuk miatt maradtak a jelenetben – amelynek izgalmát egyaránt fokozzák a sajátos beállítások is (például a lökhárítóra rögzített kis látószögű kamerának, illetve a kocsi belsejében kézikamerázó Friedkinnek köszönhetően), valamint a kameráknak a szubjektív sebességérzetet növelő alacsonyabb felvételi időre hangolása és a páratlanul feszes vágás (Gerald B. Greenberg épp e – Santana Black Magic Woman című dalának ritmusához igazított – jelenet miatt is kapott Oscar-díjat).

A szabályokat áthágó módon kivitelezett, ma is lenyűgöző hatású jelenet letaglózó szabályszegéssel ér véget: a metró lépcsőjén Doyle hátbalövi a korábban az életére törő francia bérgyilkost, Charnier jobbkezét. Ez nem csupán a nyomozás szempontjából baklövés, de a néző jól érzi: igazságszolgáltatás helyett felindultságból elkövetett gyilkosságot látott. A Francia kapcsolat végeredményben egy olyan rendőr története, akit teljesen felemészt a drog elleni háború.

Az elnyert öt Oscar-díj (legjobb film, rendezés, adaptált forgatókönyv, férfi főszereplő és vágás) a felfokozott realitásra törekvő filmkészítés diadala (noha meglepő módon épp a kőmosott képi világ felelőse, Owen Roizman nem kapott díjat – munkáját az amerikai operatőrök társasága ma már a 10 legjobban fényképezett amerikai film közé sorolja). De ami ennél sokkal fontosabb: a Francia kapcsolat egésze a megszállottság legizgalmasabb filmalkotása, legyen szó a történet középpontjában álló tökéletlen, épp ezért mélyen emberi nyomozó tragédiájáról, vagy az ő személyiségétől és környezetétől elválaszthatatlan, azt hihetetlen erővel megragadó, szabályokat áthágó alkotói módszerről.