Ötven évvel ezelőtt mutatták be az amerikai mozik Peter Bogdanovich Az utolsó mozielőadás című remekművét, a koreai háború előestéjén egy texasi kisvárosban játszódó keserű felnövéstörténetet. 

"Az aranyláz után a mozi volt az utolsó nagy kaland" – állítja Peter Bogdanovich, filmes szakíróból lett rendező, aki első két filmjében ezt az utolsó nagy kalandot búcsúztatta. A debütáló rendezésben, a Célpontok-ban (1968) egy autósmoziban futnak össze a szálak: itt köszön el a publikumtól az egykori horrorsztár (Boris Karloff), akit egy feltörekvő rendező (maga Bogdanovich alakítja) vesz rá egy utolsó közönségtalálkozóra, és itt keres magának újabb áldozatokat az ámokfutó sorozatgyilkos. Két világfelfogás áll szemben egymással, és a filmben ugyan a régi idők mozijának egykor rajongott sztárja végül lefegyverzi az új idők realista-nihilista szörnyetegét, de szó sincs az illúziók világának győzelméről, mert már a moziban is teret követel magának a kiüresedett valóság borzalma.

Bogdanovich második játékfilmjének már a címe is eleve búcsút ígér: Az utolsó mozielőadás az ötvenes évek elején játszódik egy poros, hanyatlásnak indult texasi kisvárosban, hősei végzős gimnazisták, keresik a helyüket a világban, folyamatosan veszítik el álmaikat és ártatlanságukat, s mire a film végén bezár a környék egyetlen mozija, épp olyan menthetetlenül belesüppednek a kilátástalanságba, mint megkeseredett, boldogtalan szüleik.

Az utolsó mozielőadás (Jeff Bridges és Cybill Shepherd)Forrás: Columbia Pictures

Bogdanovich nyolc Oscar-díjra jelölt, két akadémiai díjjal kitüntetett (Cloris Leachman a legjobb női és Ben Johnson a legjobb férfi mellékszereplőként), forgatókönyvírói BAFTA-díjas (Larry McMurtry 1966-os, azonos című regényéből Bogdanovich és McMurtry) alkotása elsősorban nem is a cselekményével, hanem a közeg erőteljes ábrázolásával, a még őszinte fiatalok és a képmutató felnőttek szembeállításával, majd teljes hasonulásával ragadja meg a kilátástalanságot, a kamaszkor, az emberi kapcsolatokba vetett hit, és ezzel együtt az amerikai álom halálát. 

A rideg fekete-fehér képek (operatőr: Robert Surtees) eleve a kiüresedést sugározzák, minden egyes képkockából árad az elégtelen élet nyomasztó monotonitása – az üzletek még kopottabbnak, az utcák még porosabbnak, az arcok még elgyötörtebbnek hatnak. Tespedt unalom és mindent átható lassú pusztulás (erkölcsi, szellemi és fizikai értelemben egyaránt) – a fiatalok elvágyódnának (egyikük jelentkezik a koreai háborúba is), de egy ilyen helyen az eszképizmusnak leginkább két alternatívája van: a szex és a mozi.

Az utolsó mozielőadás (Cybill Shepherd és Ellen Burstyn)Forrás: Columbia Pictures

A filmbéli utolsó mozielőadáson maroknyi néző vesz részt, köztük a két jó barát, Sonny (Timothy Bottoms) és Duane (Jeff Bridges), mielőtt utóbbi elindulna a koreai háborúba. A film, amelyet a kisváros bezárásra ítélt mozijában játszanak, Howard Hawks western klasszikusa, a Vörös folyó (1948), amelyben John Wayne és Montgomery Clift között bontakozik ki családi konfliktus, amelyet egy nő (Joanne Dru) old fel – Az utolsó mozielőadás ifjú férfi barátságát a városka tinédzser femme fatale-ja (Cybill Shepherd) mérgezi meg. 

A Vörös folyó-ban a nő tiszta, féltő szerelme békíti meg a viszálykodókat, Az utolsó mozielőadás unatkozó Jacyje arra használja a férfiakat, hogy elszabadulhasson az unalomtól és kiszakadjon a környezetéből. De nem a női szerepek miatt érdekes Az utolsó mozielőadás és a Vörös folyó szembeállítása: utóbbi, és a klasszikus western általában a hagyományos értékeket hirdeti, amelyek hozzájárultak egy nemzet felemelkedéséhez, a vadnyugati műfaj aranykorának filmjei a peremvidék meghódítását ábrázolják, amikor az ember minden viszontagság ellenére civilizált körülményeket teremt a minden szempontból vad vidéken. 

Bogdanovich filmje abban a valóságos Anarenében játszódik, amely már a forgatást megelőző évtizedben valóságos szellemváros volt. Az 1908-ban, a környékbeli szénkitermeléssel összefüggésben alapított városka épp a film cselekményének idején vált élhetetlenné: a közeli szénbányát 1942-ben bezárták, a település vasútállomása (amely voltaképp a szénszállításnak köszönhette létét) tíz évre rá befejezte működését, a postahivatal pedig 1955-ben zárt be, lehetőségek hiányában Anarene jóformán elnéptelenedett. 

Az utolsó mozielőadás (Cybill Shepherd és Timothy Bottoms)Forrás: Columbia Pictures

Persze már az amerikai revizionista western is megkérdőjelezte a klasszikus vadnyugati film romantikus kalandját és hőseinek erkölcsi tisztaságát – Bogdanovich viszont épp azt (is) mutatja meg, mi lett az egykor gombamód szaporodó városkák fiataljainak szellemi és fizikai öröksége: erkölcsi és anyagi értelemben is egy élhetetlen szellemváros, amelyet elődeik nekik hagytak.

Ha úgy tetszik, Az utolsó mozielőadás melankolikus elégia az amerikai álomról, leszámolás a nemzeti önmitológiával, amely épp az olyan kis városkákra épül, mint Anarene, amelynek utcáin templom és mozi, családi vendéglők és aprócska hivatalok sorakoznak, és amely egymást jól ismerő és támogató szomszédok dolgos és boldog közösségének ad otthont. Ezt a mítoszt erősítette egykor a legamerikaibb filmműfaj, a western is,  és ezzel a mítosszal állítja szembe Bogdanovich az ötvenes évek kellemetlen kisvárosi valóságát – Az utolsó mozielőadás akár egy fekete-fehér sírkő: itt nyugszik az amerikai álom.

Bogdanovich épphogy felnőtt hősei ugyanis nem csupán a klasszikus, ideálokat támogató, eszképista mozitól vesznek végső búcsút, hanem kamaszkoruk ártatlanságától, az ideáktól és illúzióktól is – végső soron a nagy amerikai álomtól, amelynek legfőbb hirdetője a hollywoodi mozi volt. 

A Célpontok-ban a klasszikus rémfilm egyik legnagyobb csillaga, Boris Karloff jegyzi meg keserűen, hogy az a horror, amit egykor ő képviselt, többé már nem félelmetes, mert a valóság sokkal rémisztőbb szörnyetegeket teremtett. Bogdanovich második filmjében a valóságban születik meg a realisztikus zombifilm, Az utolsó mozielőadás szellemvárosának felnőtt lakosságának fásultsága ugyanis már nem csupán kilátástalanságot, de lélekvesztett állapotot is jelez. A valóság elől pedig már a mozi sem nyújt menedéket – mert színes álmok helyett ott is győzött a fekete-fehér valóság.