Lépett már rá aligátor fejére, egyszer befordult az autójával egy halastóba, jelenleg pedig a svéd politikára próbál nyomást gyakorolni, a mozikban látható Vadlovak: hortobágyi mese azonban hazánk természeti kincseire fókuszál. A nemzetközileg is elismert Török Zoltán természetfilmessel mások mellett arról is beszélgettünk, miért veszélyesebb egy jávorszarvas, mint egy barnamedve, hogyan sülhet el visszájára egy dokumentumfilm szándéka és miként ábrándult ki a BBC és David Attenborough filozófiájából.

Hogyan válik valaki természetfilmessé?

Általános iskolás koromban a barátaimmal sokat kirándultunk, madarakat figyeltünk, így szerettem bele a természetbe. Aztán amikor a televízióban láttam néhány dokumentumfilmet, rájöttem, hogy a hobbim akár hivatássá is válhat. Tizenöt évesen kölcsönkértem a gimnázium szertárából a VHS-kamerát és egy hétvége alatt forgattam egy kisfilmet az osztálytársaimmal egy Örkény-novellából, amin a mai napig jókat röhögök, de még fontosabb, hogy másnap elmentem a Pomázi-síkra és bíbic fiókákról készítettem egy öt perces anyagot, amelyet aztán meg is vágtam. Ekkor szerettem bele végérvényesen a műfajba.

Fotó: Koncz Márton - Origo

És melyik volt az első komolyabb filmje?

Amikor 2000-ben elárasztotta a Tiszát a cián, másnap felhívott egy svéd producer - aki éppen Dél-Afrikában látta a hírekben, hogy mi történt nálunk - hogy azonnal menjek le forgatni. Érdekes volt, hogy miért érdekli ez az ügy egy külföldi kereskedelmi csatornát, ráadásul nem az aktuális szenzáció izgatta őket, hanem azt kérték, hogy egy éven keresztül kövessem végig, milyen hatást gyakorol a szennyezés a természetre és a helyi lakosok életére. A forgatásra ráment az akkori autóm is, de megérte: a film végül az egész világot bejárta. Feltettem nemrég a Youtube-ra is, ez az egyetlen videóm, ahol letiltottam a hozzászólási lehetőséget. A kommentelők ugyanis vadul szidni kezdték a románokat, miközben egy ausztrál tulajdonú bányáról volt szó, akiknek a vezetői, amint beütött a krach, csapot-papot otthagytak.

Mi a fontosabb ebben a szakmában? A technológiai tudás vagy a biológiai ismeretek?

Ez a film jellegétől és a megrendelő munkamódszerétől is függ. A BBC-nél például az aktuális film producere általában biológus is egyben vagy hasonló végzettséggel rendelkezik és alapos előtanulmányokat végez a szóban forgó témával kapcsolatban, majd elmondja az operatörőknek, hogy az év adott szakaszában mit érdemes felvenni, ők pedig kimennek és rögzítik a jeleneteket. Mi szerényebb körülményekből gazdálkodunk, ismerni kell a természetet is. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy kimenjünk forgatni a halászsasról, aztán véletlenül ,,a madár, az madár" alapon egy egerészölyvet vegyünk fel. Szóval, ha nem határtalanok az anyagi lehetőségeid, akkor a technikai és a biológiai ismeretek egyaránt lényegesek.

Fotó: Koncz Márton - Origo

Önnek melyik az erőssége?

Inkább a technológia és a rendezés, minden filmem esetében olyan nagytudású kutatókkal találkozom, akikkel szemben eltörpülnek az ismereteim. Ugyanakkor, ha az adott produkció engedi, akkor rengeteg időt szentelek az előtanulmányokra, a Vadlovak – Hortobágyi mese forgatása előtt fél évig jártam a helyszínt, kamerát sem vittem magammal, csak ismerkedtem a környezettel. A kollégáim mindig kérdezik is: nem félek attól, hogy szemtanúja leszek egy váratlan eseménynek és nincs nálam gép, hogy megörökítsem?

És nem fázott rá eddig?

Egyszer igen. Floridában aligátorokról forgattam éppen, amikor hívtak, hogy látogassak meg egy fészket. Lusta voltam elmenni a raktárba a kamerámért, meg azt gondoltam, még csak augusztus eleje van, ilyenkor még nem szoktak kikelni. Az orrom előtt bújtak elő a tojásokból szépen sorban. Három éven keresztül nem volt lehetőségem ahhoz hasonló szögből és fényviszonyok mellett felvenni egy hasonló jelenetet. Ugyanakkor, amikor az előzetes kutatásokat végzem, még nem is tudom pontosan, milyen felvételekre lesz szükségem, illetve csak kapkodás lenne belőle, ha hirtelen előkapnám a kamerám és megpróbálnám lefilmezni az adott jelenséget, ezért sem viszem magammal.

Került már veszélyes helyzetbe, miközben vadállatokról forgatott?

Éppen a floridai forgatás során egy hajnali órán a mocsárban véletlenül ráléptünk egy aligátorra, megijedtünk, de szerencsére az állat még jobban és eliszkolt, mi pedig felmásztunk egy cédrusfára. Az ágakon kapaszkodva azon ironizáltam, hogy milyen vicces werkvideót készíthetnének most rólunk. Egy másik alkalommal a rinyaszentkirályi halastavaknál forgattunk és az átázott töltés beszakadt a terepjárónk alatt ami elkezdett a tóba fejjel lefelé befordulni. Na az tényleg veszélyes volt.

Forrás: Török Zoltán

De egyébként ez nem egy kifejezetten veszélyes szakma. Az állatok sokkal félénkebbek, mint azt sokan gondolnák. Éppen például barnamedvékről forgatunk Svédországban és mivel sokan vadásznak rájuk, félnek az emberektől, nagyon nehéz a közelükbe jutni. Viszont, ha nem vagy idióta és nem akarod őket megsimogatni, miközben a bocsaikat őrzik, akkor valószínűleg nem fognak megtámadni. A jávorszarvasokkal azonban már jobban kell vigyázni: hatalmasat tudnak rúgni és ha éppen borjat nevelnek, akkor hamar rád rontanak, ráadásul rengetegen vannak arrafelé.

Fotó: Koncz Márton - Origo

Mitől válik valaki jó természetfilmessé?

A legfontosabb szabály az, hogy soha ne legyen túl nagyon arcod, ne tegezd le a természetet. Nincsenek egyszerű feladatok, egy hétköznapi esemény rögzítéséhez is türelem kell, ha vadul nekiveselkedsz azzal a makacs elhatározással, hogy aznapra tervezett jelenetet még gyorsan felveszed, biztosan nem fog sikerül. És még lényegesebb, hogy minél csendesebb legyél: nem is szeretek másokkal kirándulni, mert a legtöbben akkora zajt csapnak, mint egy kukásautó, aztán pedig csodálkoznak, hogy nem látnak semmit.

Miért éppen a vadlovakat választotta az új filmjének főszereplőinek?

A kezdetekben leginkább a helyszín vonzott, már gyerekkoromban sokat jártam a Hortobágyon, szerettem ott filmeket készíteni. Eleinte a sakál érdekelt a legjobban, de aztán hamar elvettem ezt az ötletet, mert nagyon félősek és nem éreztem úgy, hogy az életmódjukon keresztül el lehetne mesélni egy történetet. A vadlovakat sem tartottam izgalmasnak egészen addig, amíg nem kezdtem el olvasni róluk. Már önmagában az is érdekes, miként kerültek hazánkba: Mongóliából származnak, azonban ott az orvvadászoknak és az élőhelyük kipusztításának következtében csaknem a kihalás szélére sodródtak, amikor pedig már csak tizenöt állatkertben tartott példány maradt fenn belőlük, állományokat alakítottak ki a fennmaradásuk érdekében Kazahsztánban, Oroszországban, majd 1997-ben Magyarországon is. A hortobágyi füves puszták pedig ideális körülményeknek bizonyultak a számukra.

Még érdekesebb, hogy az emberek számára is értelmezhető szociális kapcsolatokban élnek: nagy családokba verődnek, a vezércsődörök háremeket alakítanak ki a kancákból, így benne volt egy fiatal csikó felnövéstörténetének és egy királydrámának a lehetősége is a forgatókönyv megírásakor. Sokszor megesik, hogy a vezércsődört elűzik, amely aztán edzeni kezdi magát, "agglegény" társaival verekszik, végül pedig miután jól feltornázta magát, visszatér a háreméhez és újra átveszi a csoport irányítását.

Vadlovak: hortobágyi meseForrás: Szilagyi Attila

Mennyire lehet egy természetfilm esetében követni a forgatókönyvet?

Az állatok általában követnek bizonyos viselkedési mintákat, így alapos előtanulmánnyal megállapíthatjuk, mely jelenetek rögzítésére nyílik majd lehetőségünk valószínűleg. De érik persze meglepetések az embert: amikor mondtuk a Hortobágyi Nemzeti Park szakembereinek, hogy szeretnénk felvenni egy ellést, elmondták, hogy 1997 óta egyetlen alkalommal sem sikerült még megfigyelniük csikó születését. Kora hajnaltól estig követtük a lovakat és végül négy ellést is sikerült lefilmeznünk, ebből egy került a filmbe.

Mit tart a legfontosabb missziójának rendezőként?

Korábban elsősorban az ismeretterjesztés volt a célom, a jelenlegi filmemnél maradva például az, hogy lássák a nézők, nem csak a csikósokat, a gulyásokat, meg a Kilenclyukú hidat találjuk a Hortobágyon. Az egyik közönségtalálkozón oda is jött egy nyolcvanéves néni és elárulta: úgy élte le az életét, hogy nem is sejtette, ilyen csodálatos az élővilág Magyarországon. Sokáig én is abban bíztam, mint a BBC és David Attenborough: ha minél szélesebb közönségnek mutatjuk fel a természeti kincseket, az emberek annál inkább óvni kezdik majd azokat. Mostanában kezdek rájönni, hogy ez talán tévút, sőt, veszélyes is lehet

Miért gondolja így?

Valahol ironikus, hogy minél kevesebb az érintetlen természet, annál több gyönyörű film születik, azonban az nem derül ki legtöbbször, hogy sokszor múzeumként őrzött nemzeti parkokat láthatunk, hiszen alig maradt már olyan terület, amelyet még ne érintett volna az emberi pusztítás. Ráadásul azt a nem kívánt hatást is kiválhatja egy-egy film a nézőből, hogy végül legyintenek: ha ennyire gazdag az élővilág, akkor nem is lehet olyan nagy a probléma. És miközben megmutatunk egy-egy fennmaradt kincset, azt rögtön veszélyeztetjük is azzal, hogy turistacélponttá válhat általunk. Éppen ezért például, amikor a világ legöregebb fájáról, az Old Tjikkoról forgattam, szándékosan nem árultam el, hol található, csak annyit mondtam, hogy valahol a Skandináv-hegységben, mert féltem, hogy felkeresik és letapossák.

Fotó: Koncz Márton - Origo

Mi lehet akkor a helyes mentalitás?

A jövőben olyan filmeket szeretnék készíteni, amelyekkel tényleges változást lehet elérni politikai vagy természetvédelmi szempontból. Több produkció is bizonyította a közelmúltban, hogy ez igenis lehetséges, amennyiben nem a fennmaradt értékek bálványozására törekszünk, hanem rávilágítunk egy konkrét és súlyos problémára.

Miután 2016-ben bemutatták a The Ivory Game-et a Netflixen, néhány hónappal később betiltották Kínában az elefántcsontokkal való kereskedelmet, olyannyira hatásosra sikerült. Úgy kezdődik a film, mint egy Mission: Impossible-epizód: akciódúsan ábrázolja a vadvédelmi őrök mindennapjait, de közben tele van érzelmekkel is, megrendítő látni mások mellett, ahogyan egy kigyúrt amerikai veterán elsírja magát Afrikában egy elefánttetem látványától. De szintén a műfajban rejlő potenciált bizonyítja a 2013-as Blackfish is, amely bemutatja, milyen szenvedéseket okoz a kardszárnyú delfineknek, ha fogságban tartják őket; olyan felháborodást váltott ki a film a nézőkből, hogy nem sokkal később sorra mentek csődbe Amerikában a nagy tengeri akváriumok.

Még meredekebb példa a Leonardo Dicaprio produceri közreműködésével készült Árnyak tengere: a film osztrák rendezője a disznódelfinek kihalását szerette volna megakadályozni, illetve feltárni annak okait, a forgatás során pedig szembe került az ügyben érintett mexikói drogkartellel is, végül el kellett menekülni az országból. Nem is értem, hogy családos emberként miként mert ujjat húzni velük, nekem biztosan nem lenne hozzá merszem.

És önt jelenleg milyen hasonló ügy foglalkoztatja?

Arról forgatok jelenleg, hogy bár Svédországban olyan mértékű erdőírtás zajlik, mint ami a jól ismert borneói vagy amazóniai helyzethez fogható, az emberek többsége még sem tud róla semmit. Több tíz kilométert tudsz úgy autózni, hogy körülötted mindenhol tarvágás utáni pusztaság vesz körbe, az utóbbi években pedig elkezdték a maradék őserdőt is kipusztítani.

Erdőírtás SvédországbanForrás: Török Zoltán

A legcinikusabb az egészben: arra hivatkoznak, hogy a fa megújuló zöldenergia, így elégetik nagy részét erőművekben. Már az önmagában egy külön filmet érdemelne, ahogyan az őslakos számik (lappok) milyen kétségbeesetten próbálják ezt megakadályozni, de a hangjukat nem hallja meg a világ. Remélem, ezzel a filmmel sikerül a megfelelő fülekhez eljutnunk.