Szerelmem, Indokína

Dien Bien Phu

Sokak szerint Pierre Schoendoerffer forgatta a legjobb háborús filmet Vietnámról. Igaz, A 317-es szakasz (1965) nem az amerikaiak és a vietkong közötti összecsapásokról, hanem az 1946. december 19. és 1954. augusztus 1. között, a francia gyarmati hadsereg és a kommunista Viet Minh gerillacsapatai által megvívott első indokínai háború végnapjait mutatja be, de azt keresetlen tényszerűséggel és húsba maró hitelességgel. Az indokínai háborút haditudósítóként a valóságban is megjárt Schoendoerffer később is foglalkozott a vietnámi háború előzménykonfliktusával, 1968-ban pedig Oscar-díjat kapott Az Anderson szakasz című, egy Vietnámban szolgáló amerikai katonai egység mindennapjait bemutató dokumentumfilmjéért. Schoendoerffer számára Indokína jelentette a belépőt a francia filmesek nehezen megközelíthető világába – a távol-keleti ország és a nyugati hatalmak összefeszülésének játék- és dokumentumfilmes ábrázolása pedig elhozta számára a világhírt, miközben segített feldolgozni a háborús traumákat, nemzeti és személyes szempontból egyaránt.

Csaknem harminc évvel ezelőtt, 1992-ben nagy sikerrel vetítették az európai és amerikai mozik Régis Wargnier Indokína című monumentális drámáját, amely 1930 és 1954 között mutatja be a címbeli egykori francia gyarmat átalakulását önálló országgá. Wargnier filmjét csak Franciaországban és az Egyesült Államokban mintegy 10 millióan nézték meg, öt César-díj mellett elnyerte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját és az amerikai filmkritikusok elismerését, s számos filmítész megemlítette, hogy végre valaki vette a bátorságot és foglalkozott a gyarmatosító és hadviselő Franciaország egyik történelmi "szégyenfoltjával", a vietnámi háborúhoz vezető konfliktussal.

Valóban, az első indokínai háború a francia filmgyártás méretéhez és az ország politikatörténeti fontosságának szempontjából is alulreprezentáltnak számít, főleg ha összevetjük az amerikai filmipar Vietnam-filmjeinek mennyiségével (csak néhány nevezetesebb alkotás az 1992-es Wargnier-film előttről: A zöldsapkások, A látogatók, A szarvasvadász, Apokalipszis most, A szakasz, Acéllövedék, Jó reggelt, Vietnam!, Bat 21, Született július 4-én...).

A 317-es szakasz (Bruno Cremer) Forrás: Netflix

Némiképp igazságtalan volt Wargnier bátorságának emlegetése, még akkor is, ha az indokínai háborúról alig készült francia film – de épp azért, mert készült, ráadásul mai szemmel is hiteles, a háború gyötrelmeit érzékletesen megragadó alkotás, amely sokkal inkább szembesítette a nézőt a mintegy félmillió áldozatot követelő gyarmati hadviselés természetével, mint Wargnier egzotikus giccsbe hajló Indokína-eposza.

Ott van példának okáért Claude Bernard-Aubert (1930-2018) két filmje, a Patrouille de choc (1957) és a Charlie Bravo (1980) – de főleg Pierre Schoendoerffer (1928-2012) tucatnyi filmből álló életművének gerince: a 317-es szakasz (1965), az Egy katona legendája (1977), a Diên Biên Phú (1992) és a már a vietnami háborút bemutató Oscar-díjas dokumentumfilm, az Anderson szakasz.

Dien Bien Phu Forrás: AMLF

Schoendoerffer és Claude Bernard-Aubert filmjeinek hitelességét emeli az a közös életrajzi tény, hogy mindketten az indokínai háborúban, haditudósítóként tanultak meg filmezni, a hadszíntéren sajátították el a szakma alapjait – mindkettőjük azt az utat választotta, hogy betörjön az akkortájt meglehetősen zárt francia filmvilágba, hogy háborús híradóoperatőrként gyakorlatot szereznek, ám a háborúban szerzett tapasztalatok olyan mély nyomot hagytak bennük, hogy rendezői pályafutásuk során, mintegy traumakezelési célból is, folyamatosan visszatértek ifjúkoruk véres tapasztalatanyagához.

Claude Bernard-Aubert 1957-es első filmje, a kissé fésületlen Patrouille de choc egyenesen ebből a tapasztalatból indul ki, s bár bátortalanul közelít a gyarmati hadviselés témájához, mégis kiváltotta az indokínai konfliktust tabuként kezelő filmipari cenzorok haragját, a rendezőnek többször újra kellett szerkesztenie, a címet is meg kellett változtatnia, hogy egyáltalán moziba engedjék. Holott nagyon is hazafias filmről van szó, amelyben a bemutatott előretolt helyőrség tagjai nem kezdeményeznek támadást, inkább csak reagálnak az ellenséges akciókra, ugyanakkor barátkozni próbálnak a helyiekkel, még iskolát is építenek nekik, amire aztán a Viet Minh gyilkos gerillaakcióval válaszol.

A 317-es szakasz (Jacques Perrin és Bruno Cremer) Forrás: Netflix

Claude Bernard-Aubert (és vele együtt Léo Joannon az 1963-as Fort du Fou című filmjével) ugyanakkor utat tört Schoendoerffer előtt, aki három nagyjátékfilm és egy dokumentumfilm után vágott bele első Indokína-filmjébe, A 317-es szakasz-ba, amely az azonos című, 1963-ban megjelent regényén alapul, és amellyel elnyerte a cannes-i filmfesztivál forgatókönyvírói díját (igaz, már a második játékfilmben, az 1959-es Ramuntchó-ban ott lebeg a háttérben az indokínai háború).

Schoendoerffer tehát mind irodalmilag, mind filmes előzményeket illetően éretten és felkészülten rendezte meg a feszültség és hitelesség szempontjai szerint mindenképpen a legjobb francia háborús filmnek számító A 317-es szakasz-t. A film nélkülöz mindenféle magasztos erkölcsi üzenetet, helyette keresetlen természetességgel, hiteles tárgyilagossággal mutatja be egy szakasznyi katona sorsát az indokínai háború végjátékában.

A film cselekménye egyetlen hetet ölel át 1954 májusában: a négy francia és 41 laoszi katonából álló szakasz azt a rádióparancsot kapja, hogy az általuk őrzött, de elszigeteltté lett határmenti Luong Ba helyőrségből húzódjanak vissza délre, a 150 kilométerre lévő Tao-Tsai-ba. Az egység egyaránt megküzd az idővel, a természettel, a betegséggel és a Viet Minh-nel – ráadásul a menet közben éri őket a háborút eldöntő Dien Bien Phu-i vereség híre, s mire jócskán megfogyatkozva elérnek a kijelölt táborba, már ott is csak romok fogadják őket.

Schoendoerffer első Indokína-filmjének középpontjában két katona, a Saint-Cyr-i tisztiiskolából frissen a háborúba kikerült, még idealista Torrens hadnagy (Jacques Perrin) és a veterán, az elzászi származása miatt a második világháborút kényszerből a németek oldalán végigharcoló Willsdorf őrmester (Bruno Cremer) állnak – kezdeti konfliktusaik után a film végére kölcsönös tisztelet kovácsolja őket össze. Voltaképpen ez a háborúban forrt barátság is nélkülözi a hatalmas és általános erkölcsi igazságokat, mert maga a film csak egyetlen igazságot ismer: a háború valóságát, ehhez pedig a hatvanas években merőben szokatlan és modern tárgyilagosságot választ, amelyben az embermagasságban mozgó kamera mindvégig a címbeli egység tagjaira tapad (a fényképezés a francia új hullám nagy hatású operatőrének, a szintén indokínai hadifotográfusként indult Raoul Coutard munkája), a cselekményt nem tagolja sem a hátország, sem az ellenség tevékenységének bemutatása, mert azok csak annyira számítanak a filmben, amennyire a katonák akkor és ott szembesültek ezekkel.

Schoendoerffer ezt a lecsupaszított, csak a zord valóságra szorítkozó tárgyilagosságot örökítette át Oscar-díjas dokumentumfilmjébe, Az Anderson szakasz-ba is, amely már 1966-ban, a vietnami háború idején követi 6 héten keresztül egy amerikai egység életét (1989-ben elkészítette a veteránok életébe betekintést engedő szubjektívabb "folytatást" is, Réminiscence címmel). A dokumentumfilm felkérésre született: a francia közszolgálati televízió egyik producere kereste meg a rendezőt az ötlettel, amikor fülébe jutott, hogy Schoendoerffer végigfilmezte a Dien Bien Phu-i csatát 1954-ben, ám az akkor készült, történelmi dokumentumértékű felvételeit a kommunista vietnami erők elkobozták.

Schoendoerffer 1977-ben ismét visszatért a gyarmatkonfliktushoz, pontosabban az ugyancsak saját regényből készült Egy katona legendájá-ban összekapcsolta az indokínai háborút a francia gyarmatbirodalom szétesésének másik "szégyenfoltjával", az algériai háborúval (1954-1962).

Egy katona legendája (Jean Rochefort és Jacques Perrin) Forrás: Netflix

Az összekapcsolás több szempontból is kézenfekvő volt. A második világháború után Indokína és Algéria volt a francia gyarmatbirodalom két legfontosabb tengerentúli területe, melyeknek függetlenségi háborúi szorosan követték egymást, s végül épp az algériai konfliktus, a rengeteg anyagi forrást felemésztő hadviselés, az azzal járó polgári elégedetlenség vezetett a IV. Köztársaság összeomlásához (és De Gaulle tábornok vezetésével a mai napig regnáló V. Köztársaság megalakulásához), valamint a francia gyarmatbirodalom végleges széthullásához. Ezzel összefüggésben, a gyarmatokon szolgáló katonák és a gyarmatokon élő francia állampolgárok szempontjából Algéria volt az utolsó csepp a pohárban: 1961. április 22-én az algériai francia ultrák által létrehozott Titkos Hadsereg Szervezete (OAS) tábornokai puccsot robbantottak ki, amely négy nap múlva megbukott, s a "tábornokok árulásának" résztvevőit hadbíróság elé állították.

Az sem mellékes, hogy épp az algériai háború társadalmi érzékenysége miatt szorítkozott a francia filmipar az indokínai háborút illetően cenzúrára: Claude Bernard-Aubert 1957-es első filmjét is főként azért óvakodtak moziba engedni, mert egy frissen megtapasztalt vesztes háborúról szólt egy olyan időszakban, amikor Észak-Afrikában még zajlottak egy másik gyarmatháború küzdelmei.

Egy katona legendája (Jacques Perrin) Forrás: Netflix

Szemben A 317-es szakasz-szal, az Egy katona legendája elégikus és filozofáló film, de Schoendoerffert ezúttal sem a társadalmi és politikai igazságok érdeklik, kizárólag a katonasorsok.

A címben megidézett – és az eredeti francia cím alapján a Dobos Rák néven legendává vált – katona, bizonyos Willsdorff hadnagy (az elzászi tisztet ezúttal nem Bruno Cremer, hanem Jacques Perrin játssza) alakja mások visszaemlékezései alapján elevenedik meg. Annak ellenére, hogy Schoendoerffer egy valóságos katonatisztről, Pierre Guillaume-ről mintázta (s ezáltal betekintést engedett az OAS tagjainak lelkivilágába), Willsdorff figurája kissé titokzatos marad, ködbe burkolózik, akár az új-fundlandi partok felé tartó Jauréguiberry romboló, amelynek tüdőrákos kapitánya (Jean Rochefort) utolsó útján vesz részt, feladata, hogy biztosítsa Franciaország atlanti-óceáni, Saint-Pierre és Miquelon környékén folytatott nagy halászatának segítségét és felügyeletét. A tengertől hosszú ideig távol maradó kapitányt valójában egyetlen cél vezérelte az útra: még egyszer beszélni akar Willsdorffal, akivel az indokínai háborúban ismerkedett meg, majd aki ellen az algériai puccs után – annak részvétele miatt – tanúskodni kényszerült a hadbíróságon, s aki börtönévei után most épp egy atlanti-óceáni vonóhálós hajó parancsnokaként dolgozik.

Az Egy katona legendája költői módon mutatja be a francia haditengerészet tisztjeinek sorsát, eltérő hátterű és világlátású embereket rendel egymás mellé, olyan férfiakat, akiket már alaposan megtéptek a barátság, a becsület, a hűség és a francia gyarmati múlt iránti nosztalgia konfliktusai. A Rák Dobos épp azért vált legendává, mert eszméi és meggyőződései elszigetelik ugyan társaitól, ugyanakkor elvhűsége arra készteti tiszttársait, hogy megkérdőjelezzék saját életüket, főként azokét, akik meggyőződésük ellenére, de tiszti esküjük miatt kénytelenek sodródni a politikai áramlatokkal (a film egyébként három César-díjat nyert: Jean Rochefort a legjobb színész, Jacques Dufilho a legjobb mellékszereplő, míg Raoul Coutard a legjobb operatőr elismerését kapta).

Az Egy katona legendája Schoendoerffer pályáját tekintve is kapocs, tekintve, hogy az indokínai filmek mellett éppúgy foglalkoztatta az algériai háború is: az 1966-os Objectif: 500 millions című krimi főszereplője (Bruno Cremer) egy épp a börtönből szabadult OAS-tag, az 1982-es L'Honneur d'un capitaine című háborús dráma pedig bizonyos Caron kapitány (Jacques Perrin) 1957-es, 19 napos algériai parancsnokságát veszi górcső alá egy 1980-as televíziós vita nyomán kirobbant becsületsértési per során.

Dien Bien Phu Forrás: AMLF

Az Egy katona legendája után Schoendoerffer ismét visszatért az indokínai háborúhoz: az 1992-es Dien Bien Phu a háború végkimenetelét eldöntő csata 57 napját mutatja be, ezúttal kissé tablószerűen, két fő szálon futtatva a cselekményt, mi több szembeállítva a hadszíntér brutalitását a Hanoiból utasításokat osztó katonai vezérkar békésebb életével.

A három Indokína-filmen érezhető Schoendoerffer belső vívódásának következtetése: míg A 317-es szakasz nyers tárgyilagossága miatt sem foglalkozott magasztosabb morális kérdésekkel, az akciójeleneteket szinte teljesen mellőző Egy katona legendája középpontjában már eleve az elvhűség dilemmája áll, s visszatérve a hadszíntér mozgalmas őrületébe, a Dien Bien Phu még a lövészárkok félelmét is úgy mutatja be, hogy abból a csatában harcoló, a legvégsőkig kitartó önkéntesek bátorságáról szóljon. Persze, a harmadik Indokína-film erősen önéletrajzi ihletésű, Schoendoerffer ott volt Dien Bien Phu-nál, nem véletlen, hogy maga a rendező a film narrátora, mi több, egykori magát is megidézi a háborús operatőr alakjában, akit ráadásul a tulajdon fia, Ludovic Schoendoerffer alakít.

Harmadik Indokína-filmjében Schoendoerffer szó szerint a költészet erejével vetíti előre az 1954-ben már küszöbön álló algériai háborút. Egy francia újságíró Victor Hugo Bűnhődés című 1852-ben megjelent hosszú költeményének sorait idézi, azt a verset, amelyben a bukott Napóleon széthulló birodalmára, újabb és újabb vereségeire tekintve folyvást kérdezi a Hadak Istenét, bűneiért elnyerte-e már büntetését, de rendre nemleges feleletet kap.

Schoendoerffer Indokína-filmjei az egykor dicsőséges francia gyarmatbirodalom széthullásának utolsó előtti nagy fejezetét illusztrálják, húsba maró tárgyilagossággal, de a személyes érintettség okán is traumatikusan. Nem véletlen, hogy vonatkozó filmjei ihletforrásként szolgáltak két amerikai Vietnam-filmhez is: az Apokalipszis most esetében A 317-es szakasz (valamint az Isten veled, király! című 1969-es Schoendoerffer-regény, amely ugyan Borneo-szigetén játszódik a második világháború idején, de hasonló helyzetet vázol fel, mint Coppola filmje, és amely regényből az Apokalipszis most forgatókönyvírója, John Millius később filmet is rendezett), A szakasz esetében pedig, nem meglepő módon, Az Anderson szakasz jelentett inspirációt.

Là-haut, un roi au-dessus des nuages (Bruno Cremer, Claude Rich és Florence Darel) Forrás: AFP

Schoendoerffer utolsó filmje (amely ugyancsak saját regényből készült) a 2003-ban bemutatott Là-haut, un roi au-dessus des nuages már Thaiföldön játszódik, 1977-ben, egy forgatás közben eltűnt filmrendezőt keresnek benne, aki korábban találkozik egykori vietnami bajtársával, akivel még az indokínai háborúból ismerik egymást, s akit a kommunisták "átnevelő táborba" vittek.

Kissé megfáradt, olykor széttartó, mégis valóságos összegző film, amelyben a rendező kedvenc színészei játszanak (Jacques Perrin és Bruno Cremer) és az indokínai háború felemlegetése mellett a rendező egyéb olyan visszatérő témái jelennek meg, mint a katonai engedelmesség vagy az elvhűség, illetve amelyben aligha véletlen egybeesésnek tűnik, hogy a történet jelen idejét épp az Egy katona legendája bemutatásának évébe helyezi Schoendoerffer, hiszen épp abban a filmben mutatta be a gyarmati háborúk közötti szellemi folytonosságot, s mutatta meg, miként múlik el az ott szolgált tisztek dicsősége – s amelyből (más korábbi filmjeivel, de főként A 317-es szakasz-szal együtt) számos képsort átemelt, mintegy új, dokumentumszerű keretbe helyezve a francia gyarmati háború múltját és az attól elválaszthatatlan társadalmi jelent.