West Side Story: Idejét múlt már az ötvenes évek naivitása

Rachel Zegler as Maria in 20th Century Studios’ WEST SIDE STORY.

Steven Spielberg West Side Story-ja igyekszik felülmúlni az eredetit, kár, hogy feleslegesen. Mai szemmel már Robert Wise 1961-es, 10 Oscar-díjat nyert klasszikusa is leginkább csak értékes múzeumi tárgyként értelmezhető, az új változat viszont a pazar látványvilág ellenére sem képes relevánssá válni.  

Steven Spielberg édesanyja zongoraművész volt, így sokáig nem hallgathatott otthon könnyűzenét, már bőven tinédzser volt, amikor megkapta az ötvenes évek egyik legsikeresebb Broadway-musicaljének, a West Side Story-nak az albumváltozatát eredeti szereposztásban. A lemez életre szóló hatást gyakorolt rá, rongyosra hallgatta és közben arról ábrándozott, egyszer majd megfilmesíti. Végül hatvan évvel később sikerült megvalósítania az álmát.

Korábban nem is lett volna értelme hozzányúlni, hiszen Robert Wise 1961-es adaptációja megkerülhetetlen pop-kulturális klasszikussá vált, életöltőknek kellett eltelnie ahhoz, hogy kicsit is elkezdjen kikopni a köztudatból. Mindenesetre annak idején nem véltelenül jutalmazták tíz Oscar-díjjal (köztük a legjobb film elismerésével).

West Side Story Fórum Hungary

Akkoriban a rasszizmus kérdése ritkán és akkor is elsősorban olyan komor művekben került terítékre, mint az 1958-as Megbilincseltek vagy az 1962-es Ne bántsátok a fekete rigót!, könnyedebb műfajokban nem igazán érintették a témát. Wise alkotásában (a valaha is a legtöbb Oscar-díjat nyert musicalben) ugyanakkor Leonard Bernstein zenéje fontos cselekményszervező és a Jerome Robbins által koreografált látványos táncjelenetek is csak fokozták a film drámai élét: a New York egyik szegénynegyedébe, fehér és Puerto Rico-i fiatalok bandaháborújára átültetett Rómeó és Júlia történet alaposan megríkatta a közönséget. Robert Wise ugyanis mindig is biztoskezű rendező volt, legyen szó sci-firől (Űrszekerek, A nap, mikor megállt a Föld), horrorról (A ház hideg szíve), de a szupergiccs sem áll távol tőle, amit A muzsika hangjá-ban prezentált a legszégyentelenebbül, de a West Side Story esetében sem fogta vissza magát hatásvadász pillanatok terén.

És hát Spierlberg sem a mértéktartásáról híres, mindig előszeretettel önti nyakon a vásznat egy nagy vödörnyi szentimentalizmussal, hogy hangsúlyozza a mondanivalóját és elérzékenyítse a nézőket, kész csoda, hogy egészen idáig nem jelentkezett musicallel.

Kérdés azonban, hogy 2021-ben van-e relevanciája egy újabb West Side Story adaptációnak. Ugyanis bár a társadalmi különbségek és a generációk közötti szakadékok, valamint az előítéletek kérdése mit sem veszített az aktualitásából, sőt, a problémák inkább csak eszkalálódtak az eredeti mű bemutatója óta, az elmúlt hatvan évben annyi komoly hangvételű vagy éppen nagyközönséget megszólító kommersz alkotás született a témában, hogy a szóban forgó klasszikus ma már művinek, porosnak és naivnak hat.

Rachel Zegler a West Side Story című filmben Fórum Hungary

Ráadásul Spielberg meg sem próbálta modernizálni az eredetit. Egyáltalán nem bánjuk, hogy nem fordította ki poszt-modern módon a történetet, nem próbálta az aktuális identitás- és genderpolitikához igazítani, ugyanakkor egy remake-nek mégiscsak akkor van létjogosultsága, ha nem csupán kivitelezésben modernebb az eredeti változatnál, hanem annak tartalma is valamelyest az aktuális korhoz igazodik.

Spielberg ezzel szemben bár némileg áthangszerelte a klasszikus mű ritmikáját, dinamikusabbá tette és a mondavalót is másként hangsúlyozta, szándékoltan úgy forgatta le, mintha az ő West Side Story-ja is Hollywood hőskorában született volna. A cselekmény helyszíne és ideje változatlan, ezúttal is az ötvenes évek New Yorkjában járunk, a rendező pedig lehengerlő precizitással és alapossággal idézte meg a letűnt kort: az utcák, a parkok, a jelmezek, a díszletek, a használati tárgyak, de még a legutolsó utcakő is árasztja magából a város múlt század közepi hangulatát.

Az időszakra jellemző, maníros színjáték verbális és nonverbális gesztikulációja, a mindig az aktuális jelenet érzelmi tónusához színezett képi világ is azt a hatást kelti, mintha a moziterem bejárata egyben egy időgép is lenne, ami egyenesen az ötvenes-hatvanas évekbe repít vissza, vagy legalábbis a gépész nem egy mai, hanem egy régi, elveszett klasszikus film restaurált változatát helyezte volna a lejátszóba. Spielberg mindig is mágikus hatású rendező volt, varázslatos erejét a mai napig vesztette el.

Ansel Elgort és Rachel Zegler a West Side Story című filmben. Fórum Hungary

Szintén állandó érdeme, hogy bátran kísérletezik olykor fiatal, ismeretlen színészekkel és szinte soha nem fog mellé. Natalie Wood és Richard Beymer ikonikussá váltak a tragikus sorsú szerelmespárként, az új változatban azonban Rachel Zegler és Ansel Elgort mind kisugárzásukkal, mind énekhangjukkal felnőttek az elődeikhez.

Külsőségek tekintetében tehát Spielberg a tőle megszokott csúcsminőséget nyújtja, de hiába az esztétika, ha a mély tartalom nélkül elmarad a katarzis. Bár a West Side Story új változata szinte minden szempontból felülmúlja a klasszikust, utóbbi naivitását könnyebb elfogadni a korából kifolyólag. Ezzel szemben a friss verzió inkább csupán egy tiszteletteljes főhajtás Hollywood aranykora előtt, mintsem egy önmagában is értelmezhető és releváns film.