A Pókember: Nincs hazaút alapötlete kétségtelenül eredeti, olyan eszközt ad a forgatókönyvírók kezébe, amely még inkább kiölheti a kreativitást az amerikai tömegfilmekből, így az alapjában véve szórakoztató blockbuster önmagán túlmutató jelentőséggel bírhat a jövőben.

Annak ellenére, hogy Pókember az egyik legnépszerűbb és legismertebb képregényhős, a kétezres évekig kellett várni arra, hogy a felbukkanjon a mozivásznon. Megelevenedett már korábban is: a hetvenes években, olcsó televíziós feldolgozásokban, amelyek leglátványosabb jeleneteiben a főhős pizsamában rohangál a háztetőkön, ezek az alkotások azonban már a maguk korában is legfeljebb megmosolyogtatóak voltak.

Pókember: Nincs hazaútForrás: ©2021 CTMG. All Rights Reserved. MARVEL and all related character names: © & ™ 2021 MARVEL/Courtesy Of Sony Pictures

Az első épkézláb adaptációt Sam Raimi készítette el 2002-ben, a Gonosz halott és más horrorfilmek vad ötleteiről elhíresült rendezője kissé fantáziátlanul, de kétségtelenül profin vezényelte le a radioaktív pók csípése által szuperképességeket szerző hős történetét Tobey Maguire főszereplésével. Több sem kellett a stúdiónak, két folytatást is készítettek: a második még tisztességesen sikerült, a harmadikat azonban olyannyira túlfűtötték az ambíciók és annyi főgonoszt halmozott fel, hogy szétesett a forgatókönyv. A kasszáknál ennek ellenére jól tejesített, de mind a kritikusok, mind a rajongók annyira utálták, hogy a stúdió jegelte egy időre a hálószövő kalandjait.

Ekkor már azonban késő volt, Sam Raimi filmjeinek megbocsájthatatlan bűnrészessége van abban, hogy divatba jöttek a képregényadaptációk, amelyek által feneketlen mélységbe zuhant a hollywoodi szórakoztatóipar.

Pókember: Nincs hazaútForrás: ©2021 CTMG. All Rights Reserved. MARVEL and all related character names: © & ™ 2021 MARVEL/Matt Kennedy

Egy évvel a trilógia záróepizódja után, 2008-ban robbant be a mozikba A Vasember és megkezdődött a Marvel mai napig végeláthatatlannak tűnő univerzumépítése. Persze a Pókember karaktere sem pihent sokáig, 2012-ben Andrew Garfield ölthette magára a piros-kék jelmezt egy színtelen-szagtalan feldolgozásban, majd a színész még egyszer visszatérhetett a szerephez, a második rész azonban Sam Raimi Pókember 3-ához hasonlóan túlzsúfolta a gonosztevőket. Bele is buktak az alkotók, a Sony és a Marvel lecserélte az alkotókat, hogy röpke másfél évtizeden belül harmadszor is új rendezővel és főszereplővel élessze újjá.

A 2017-es Pókember: Hazatérés pedig meglepően jól sikerült annak köszönhetően, hogy egyáltalán nem veszi komolyan magát. Jon Watts játékos és szellemes rendezése egyenes John Hughes olyan nyolcvanas évekbeli tini-komédiáit juttathatja eszünkbe, mint a Meglógtam a Ferrarival vagy a Nulladik óra. Az akciójelenetek mellett a poénok és a középiskolás szerelmi szál dominál, a baleset folytán szuperhőssé változó tinédzsert pedig – akárcsak azt bármelyik korosztálytársa tenné – a különleges képességeit eleinte inkább csínytevésekre használja, mintsem azokat az emberiség szolgálatába állítaná. Persze itt is előkerülnek szupergonoszok – olyan színészek megformálásában, mint Michael Keaton vagy a második részben Jake Gyllenhaal –, de a legtöbb futószalagon készülő Marvel-produkcióval ellentétben szíve és a lelke is van, amely a rendezésen túl Tom Holland szerethető alakításának is köszönhető.

Pókember: Nincs hazaútForrás: ©2021 CTMG. All Rights Reserved. MARVEL and all related character names: © & ™ 2021 MARVEL/Matt Kennedy

Éppen ezért joggal bíztunk benne, hogy nem követi el a harmadik részben sem az előző feldolgozások hibáit, de az alkotók semmit nem tanultak: ezúttal nem csupán túl sok ellenlábasa sorakozik fel a főszereplőnek, hanem túl sok segítője is, ezáltal pedig az egyenként érdekes karakterek nagy részének esélye sincs kibontakozni a vásznon.

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész abbahagyta: kiderül a nyilvánosság számára, hogy ki is rejtőzik a Pókember maskarája mögött, ez pedig igencsak megnehezíti Peter Parker és a hozzá közelállók életét. Elkeseredésében Doctor Strange-hez fordul segítségért, aki pedig felajánlja neki, hogy egy varázslattal kitörli mindenki emlékezetéből a személyazonosságát. A fiú azonban szeretné, ha legalább a rokonai, a barátai és a szerelme felismerné a jövőben is és annyit kotnyeleskedik a mágikus trükk közben, hogy az balul sül el. Megnyílnak a párhuzamos dimenziók kapui, amelyen keresztül beáramlik a 2002 óta készült epizódok megannyi gonosza, de ideteleportálódik a Tobey Maguire és az Andrew Garfield által alakított Pókember is.

Eredeti alapötlet, az tagadhatatlan, kár, hogy az alkotók alig képesek kihámozni belőle valamit egy nagyszabású osztálytalálkozón túl.

Pókember: Nincs hazaútForrás: ©2021 CTMG. All Rights Reserved. MARVEL and all related character names: © & ™ 2021 MARVEL/Courtesy Of Sony Pictures

A film minden egyes pillanatában érezni, hogy – akárcsak az új Csillagok háborúja-trilógia – folyamatosan arra törekszik, hogy hájjal kenegesse a rajongókat. Amellett, hogy a korábbi részek fontosabb karakterei az eredeti színészek tolmácsolásában szinte kivétel nélkül visszatérnek, csaknem minden egyes jelenetre jut egy utalás valamelyik régebbi epizódra. A maga egyszerű hatásvadász módján ez igencsak működik, a moziteremben a rajongók többször is hangosan tapsoltak vagy kacarásztak egy-egy metapoénon, érezni lehetett a levegőben, ez a szuperhős tényleg sokat jelent egy széles réteg számára.

Ugyanakkor ironikus, hogy éppen a film legerősebb jelenetei bizonyítják leginkább a kreativitás hiányát: amikor a különböző Pókemberek mesélnek egymásnak az életükről, akkor válik nyilvánvalóvá a forgatókönyvírók lustasága, azaz, hogy mindegyik korábbi adaptáció ugyanazt a sémát követte.

A film pedig rendkívül sötét jövőképet fest az amúgy is fantáziátlan és folyamatosan biztonsági játékot játszó Hollywoodról.

Az régóta bevált gyakorlat, hogy ha egy franchise nem működik, akkor a jogtulajdonosak egy egyszerű tollvonással kihúzzák azt a saját kánonjából, majd mintha mi sem történt volna, új alkotókkal feltámasztják azt. A Marvel-univerzumában pedig egyébként is szuperpozícióban lebegnek a készítők, bármit megtehetnek: jól érzékelteti mindezt a Végtelen háború fináléja, amelyben Thanos egyetlen csettintéssel megöli a szuperhősök felét; a nézők annak ellenére szisszentek fel egyszerre, hogy a korábban bejelentett soron következő produkciók alapján világosan tudták, úgyis feltámasztják majd a kedvenceiket. De a végleg fűbe harapott karakterektől sem biztos, hogy végleg búcsút kell mondanunk, a forgatókönyvírók bármikor visszahozhatják őket akár egy időgéppel, akár – mint jelen esetben – egy dimenziókapu megnyitásával. Röviden:  

ebben a világban semminek nincsen se súlya, se következménye.  

Pókember: Nincs hazaútForrás: ©2021 CTMG. All Rights Reserved. MARVEL and all related character names: © & ™ 2021 MARVEL/Matt Kennedy

Ez rányomja a bélyegét a Pókember: Nincs hazaút-ra is: a drámai jelenetek nem képesek működni, hiszen tudjuk jól, a forgatókönyvírók a legnagyobb tragédiát is bármikor utólag meg nem történté tehetik.

A párhuzamos univerzumok behozásával pedig olyan eszközhöz jutottak az alkotók, amellyel a jövőben még inkább kényük-kedvek szerint alakíthatják az eseményeket, majd később eltörölhetik vagy zárójelbe tehetik a kulcsmomentumokat. Arról nem is beszélve, hogy jelenleg is sorra jelentik be, melyik Marvel-mozi mellékkaraktere kap majd önálló filmet a jövőben, így azonban a végtelenségig folytatható történetek akár több sorozatban is futhatnak egymás mellett párhuzamosan. A jegybevétel jelenleg azt igazolja, hogy akár havonta több képregényadaptációt is elbír a közönség.

Naivitás tehát abban reménykedni, hogy a közeljövőben paradigmaváltás lesz Hollywoodban és ismét az eredeti ötletek dominálnának a képregényadaptációk, a folytatások, a remake-ek és a rebootok helyett. Sőt, a kreativitást nélküli gépezet még csak most kapcsol még nagyobb fordulatszámra.