Hatvan évvel ezelőtt, 1961. december 23-án mutatták be az olasz mozik Richard Fleischer – Par Lagerkvist svéd író 1951-ben Nobel-díjjal kitüntetett azonos című kisregényéből készült – Barabás című filmjét, amelyben a Jézus helyett szabadon engedett rablógyilkos sok viszontagság után, bűn és erény között vergődve találja meg hitét, s nyer megváltást a keresztfán. 

A legendás producer, Dino De Laurentis bábáskodásával, olasz-amerikai produkcióban készült Barabás olasz premierjét 1961 karácsonyára időzítették, holott a kereszthaláltól kereszthalálig tartó történet elsőre nem tűnik tipikus karácsonyi filmnek (az amerikai bemutató 1962 októberében volt), és sokkal több köze van a húsvéti ünnepkör eseményeihez.

Ugyanakkor Jézus születésének ünnepe a keresztény tanok szerint úgy értelmezhető az üdvtörténet központi eseményeként, hogy az Isten fiának születése magában hordozza az emberekért vállalt kínszenvedést: Isten szeretetből ajándékozza nekünk az emberfiát, a Fiúisten az Atya szeretetéből születik emberré, s vállalja az emberiség minden terhét, egészen a kereszthalálig. Vagyis a karácsonyi szeretet- és születésünnep csak a húsvéti kereszthalállal és feltámadással együtt értelmezhető, hiszen Jézus születése azok számára hoz üdvösséget, akik engedik, hogy lelkükben a kegyelem által megszülethessen az üdvözítő, a bűneinket a keresztfán magára vállaló Krisztus.

Barabás (Roy Mangano)Forrás: Columbia Pictures

A Barabás pedig épp ezt a csodát mutatja be: azt, hogy miként születik meg egy Istentől látszólag távoli ember lelkében Jézus, hogyan válik istenfélő kereszténnyé egy elvetemült gonosztevő, aki abból él, hogy megöli és kifosztja embertársait.

A négy evangéliumból nem sok minden derül ki Barabásról – János szerint rabló volt, Márk és Lukács evangéliumában lázadó, aki gyilkosságért került Pilátus elé, Máté pedig híres fogolyként említi. Barabás tehát rabló és gyilkos volt, aki fellázadt a Judeát is maga alá gyűrő idegen államhatalom, a Római Birodalom ellen, tán ő is zélóta volt, mint a két lator, akik között Krisztus meghalt a kereszten. Ő az, akit Judea római prokurátora, Poncius Pilátus Pészáh ünnepére hivatkozva, az összegyűlt tömeg kívánságára szabadon enged, Jézus helyett.

A népakarat következménye egy sor irodalmi műben megjelenik, a magyar szépprózában például Karinthy Frigyes 1917-es, az első világégés okán érthető módon morálpesszimista novellájában (Barabbás) a feltámadt Krisztus újra Pilátus elé áll, aki épp estebédjét költi a gyilkossal, aki három nap alatt csak szenvedést hozott a zsidókra. A pászkák ünnepe még nem múlt el, így Pilátus kénytelen újból megkérdezni, kit engedjen szabadon – s bár a meggyötört emberek egyenként a názáreti nevét mondják, a tömeg torkából mégis halálhörgésként tör fel a név: Barabbás.

Barabás (Anthony Quinn)Forrás: Columbia Pictures

A svéd író, Par Lagerkvist 1950-ben közreadott kisregénye, a Barabás hasonlóan pesszimista, tele a szenvedéstörténet és a megváltás antitézisével. A szabadon engedett bűnös lélek magában hordozza ugyan a jóság magvait, de azok nem szökkennek szárba, mivel Barabás képtelen hinni, egyetlen célja, hogy életben maradjon, ha kell, hát mások élete árán, így Krisztus halálát is afféle privát megváltásnak tekinti (csak szerinte Jézus nem érte, hanem helyette halt meg), s bár kíváncsi a Mesterre, minden hitpróbálkozása valójában csak erősíti hitetlenkedését. Így amikor végül keresztre feszítik, eggyé válik azzal a sötétséggel, amelyben mindig is élt – hiába kap élete során számos égi jelet, szellemi és érzelmi korlátai miatt az utolsó órán sem képes a megvilágosodásra.

Lagerkvist 1951-ben Nobel-díjat kapott, nem csoda, hogy két évvel később elkészült a Barabás svéd mozifeldolgozása (Alf Sjöberg rendezésében), amely végkicsengésében híven követi a kisregényt. 

Nem úgy az 1961-es olasz-amerikai feldolgozás, amely ugródeszkaként használja Lagerkvist kisregényét, de az üdvösség hirdetésének érdekében leveti magáról a svéd író morálpesszimizmusát: Richard Fleischer filmváltozatában Barabás a keresztfán végül megnyitja a szívét Isten előtt. 

Az 1961-es változat mintha csak abból indulna ki, hogy ha a damaszkuszi úton a keresztényüldöző farizeus Saul a krisztusi tanokat hirdető Pál apostollá válhatott, vagy ha a kicsapongó Augustinus Aurelius hosszú vívódás után megtérhetett, s ma Szent Ágostonként az egyik legnagyobb hatású egyházatyaként tisztelhetjük, akkor miért ne találhatta volna meg Istent a haramia Barabás (akinek a neve arámi nyelven annyit tesz: az atya fia), miért ne lehetne az ő – ismeretanyagunk hiányossága miatt: fiktív – példáján keresztül is bizonyítani a megváltás igazságát.

BarabásForrás: Columbia Pictures

Az 1961-es Barabás az esendő ember története, aki próbál hinni, de gondolkodása és érzelemvilága túlságosan világi, ezért minduntalan elbukik, hogy aztán élete végén megértse és megérezze: a szabadulásával kapott harmincévnyi hosszú haladék egyetlen célja, hogy megtisztult lélekkel térhessen meg a Teremtőhöz.

Barabás (Anthony Quinn) lelke apránként változik meg, attól a pillanattól fogva, hogy a nép őt választja. Krisztus halála és feltámadása az ő lassú újjászületésének kezdete – szabadon bocsátásától fogva Barabást titokzatos kapcsolat fűzi Jézushoz. Fényárban látja őt, amikor a római katonák a sötét, föld alatti börtöncellából felvezetik, aztán meglátja a keresztjét cipelő Krisztust a kocsma ablakán át, és amikor sötétbe borul az ég, maga számára ismeretlen erő űzi a Golgotára, ahol még látja, ahogy a Mester meggyötört testét leemelik a keresztről. Harmadnapon – megszakítva bortól és asszonyoktól mámoros önünneplését – Jézus sírjához siet, ahol egykori szeretője, Rachel (Silvana Mangano) azzal fogadja: feltámadt Krisztus. 

Barabás (Silvana Mangano)Forrás: Columbia Pictures

Barabás tehát szemtanúja Krisztus halálának és feltámadásának, de mégsem tud hinni – az apostolokat faggatja, szerinte ők lopták el a testet, hogy így adjanak hamis bizonyságot. De amikor látja, hogy a krisztusi tanokat hirdető, hitét megtagadni képtelen Rachelt a főpapok halálra köveztetik, visszatér rablóbandájához, és haragjában egy főpapokat kísérő karavánon akar bosszút állni. Elfogják és ismét Pilátus elé vezetik – de mert a törvény szerint nem ítélhetik halálra azt, aki már kegyelmet kapott, kényszermunkára ítélik. Barabásnak pedig meggyőződésévé válik, hogy amikor Krisztus meghalt helyette, azzal őt végérvényesen megváltotta: a haláltól.

Húsz évig sínylődik a bányában, ahol összebarátkozik a keresztény Sahakkal (Vittorio Gassman), sőt, meg is menti a földrengés okozta bányaomlásból. Együtt kerülnek a római gladiátoriskolába, ahol Sahak nem hajlandó ölni – Barabás nyakában ekkor már ott a császárérme túloldalába vésett kereszt, de amikor hitéről kérdezik, megtagadja Istent. Mégis érzi jelenlétét, amikor egyenlőtlen küzdelemben sikerül legyőznie az aréna véres kezű kedvencét (Jack Palance), sőt, Torvald meggyilkolásával elnyeri a szabadságot is Nérótól.

Barabás (Anthony Quinn és Vittorio Gassman)Forrás: Columbia Pictures

Ezután elviszi a mártír Sahak holttestét „az övéihez", a katakombákba, ahol az üldözött keresztények találkoznak. Lucius, a gladiátoriskola rejtőzködő hívő szolgája (Ernest Borgnine) kegyetlenül számon kéri rajta, Sahakkal együtt miért nem vállalta a vértanúságot, majd magára hagyják, a katakombákban bolyongó Barabás pedig mintegy megkésett, jelképes válaszként üvölti: „nem találom az utat".

Amikor ismét kilép a sötétségből a fényre – a filmben harmadszor –, Róma lángokban áll, az emberek pedig azt kiabálják, a keresztények gyújtották fel a várost. Barabás végre úgy érzi, neki való feladatot kapott az Istentől, maga is fáklyát ragad, hogy segédkezzen a világvégében – és amikor elfogják, büszkén vallja magáról: keresztény. A börtönben újra találkozik Péter apostollal, aki elmondja neki, hogy a keresztények nem gyújtogatnak, egyúttal igyekszik eloszlatni Barabás kétségeit: nem az a fontos, hogy nem került közelebb Istenhez, hanem az, hogy nem is került távolabb tőle, s végeredményben csak az számít, hogy minden gaztette közben folyamatosan ott viaskodott a szívében a gonoszságot legyőzni igyekvő jóság, megszenvedte, hogy végre megnyíljon a lelke. 

„Istenhez gyakran az áll a legközelebb, aki a legtávolabb áll tőle" – vigasztalja Péter Barabást. Ő hitelesebb, mint a vértanúságot korábban számonkérő Lucius – aki úgy ítél, hogy közben maga is rest kockáztatni az életét a hitéért. Péter viszont nem ítélkezik, hiszen magára is ismer Barabásban: őt is vezette indulat, például kardot ragadott, amikor Jézust elfogták a katonák a Gecsemáné kertben, és ő maga is háromszor megtagadta Krisztust, csak hogy mentse az életét. Péter segíti hozzá Barabást, hogy végre megtisztult lélekkel kinyújtsa a kezét a Megváltó felé, aki nem helyette, hanem érette is meghalt. 

Átadom neked a lelkem, ó Uram, Istenem. Én, Barabás – hangzanak "az atya fia" utolsó szavai a keresztfán. 

Barabás (Anthony Quinn)Forrás: Columbia Pictures

A Barabás sokban hasonlatos a két évvel korábban bemutatott, William Wyler rendezte Ben-Hur-hoz: mindkettő afféle mozgóképes "apokrif evangéliumként" hirdeti a megváltó szeretet erejét, és nem elsősorban Krisztus és követői, hanem a hivatalos üdvtanon kívül helyezkedő személyek sorsán keresztül ábrázolják a kereszténység kezdetét.

Hosszan lehetne méltatni Richard Fleischer filmjének erényeit, a lélekemelő pillanatokat látványos jelenetekkel vegyítő következetes dramaturgiától kezdve a rengeteg sztár játékán, Aldo Tonti csodálatos fényképezésén és a pazar díszleteken át egészen Mario Nascimbene zenéjéig, megemlítve, hogy a keresztrefeszítés jelenetében (mintegy a történelmi hűség jegyében) valóságos napfogyatkozás látható (a jelenetet 1961. február 15-én vették fel). 

A Barabás-t mégsem ezek teszik örökérvényű keresztény alkotássá. Hanem az az üzenet, amelynek a kivitelezés teljes egészében alárendeltetett. Ha van szabad akarat, akkor a lelki megtisztulás reménye is adott. Mert soha nem késő, a talentumot két kézzel a bűnre pazarló tékozló fiúk, a gonosz indulat mocsarában vergődő, sötétben tévelygő Barabások is hazatérhetnek az Atyához, csak meg kell nyissák a szívüket, hogy megszülethessen benne a krisztusi szeretet.