Egy különös nő, aki az egyik férfiből kisfiút csinál, a másikat a halálba kergeti

Jules és Jim (Jeanne Moreau, Henri Serre és Oskar Werner)
Vágólapra másolva!
Hatvan évvel ezelőtt (1962. január 23.) mutatták be a párizsi mozik Francois Truffaut harmadik játékfilmjét, a Jules és Jim-et, a francia új hullám egyik legfontosabb alkotását – egyben a filmtörténet leghíresebb szerelmi háromszög történetét. 
Vágólapra másolva!

– védte meg filmjét újságírói kérdésre Francois Truffaut a Jules és Jim bemutatásának évében. Kétségtelen, a Henri-Pierre Roché önéletrajzi elemekből táplálkozó (első, és a szerző 74 éves korában, 1952-ben megjelent) regényéből készült, 1912 és 1934 között játszódó film alaphelyzete akár megbotránkoztató is lehet.

Két író, az osztrák Jules (Oskar Werner) és a francia Jim (Henri Serre) szerelmesek lesznek a szabad szerelmet pártoló Catherine-be (Jeanne Moreau), akit először Jules vesz feleségül, majd az első világháború után (amelynek során a két barát azon aggódik, nehogy szembe kerüljenek egymással a frontvonalban) Jules támogatásával és bátorításával Jim a csapodár asszony szeretője lesz, s egy darabig viszonylag boldogan élnek együtt (a helyzetet a házaspár kislánya is elfogadja), végül a kísérlet kudarcba fordul, és évek múltán a három ember közös történetének tragédia vet véget: az asszony érzelmi szeszélyeit és öntörvényűségét megelégelő Jimmel az oldalán Catherine a Szajnába vezeti az autóját.

Jules és Jim (Henri Serre, Jeanne Moreau és Oskar Werner) Forrás: AFP

Harmadik játékfilmjében (a Négyszáz csapás és a Lőj a zongoristára! után) Truffaut végleg megteremtette a személyes mozgóképet: szereplőihez gyengéd szeretettel közelítve úgy térképezi fel a többszereplős szerelmet (annak minden érzelmi örömével és gyötrelmével együtt), hogy a célja nem a megbotránkoztatás, de még csak nem is az elfogadás, hanem a megértés. Három ember kutatja saját és egymás szétszálazhatatlan érzelmeit két évtizeden át – a film pedig ezt a lelki barangolást, a megélt (és sokszor megszenvedett) érzelmeket a létező legtermészetesebb módon mutatja be.

Truffaut-t eleve a testiség érdekli a legkevésbé (a fizikai szerelmet épp csak jelzésértékkel ábrázolja: gyengéd csókok, lágy összeborulások, szűk ágyakban nyakig felöltözött szeretők), sokkal inkább a lélek foglalkoztatja, miközben mellőzi a felesleges pszichologizálást, így az erőltetett tanulságok megvonását is. A Jules és Jim két nagy (és bizonyos értelemben: ellentétes) érzelem összefonódásának története: a barátságé és a szerelemé.

Jules és Jim (Oskar Werner és Henri Serre) Forrás: AFP

Vallomásos, naplószerű regényében Roché több figyelmet szentel a két férfi barátságának, de Truffaut számára is a barátság tűnik a tartósabb és tisztább érzelmi köteléknek – a szerelem a Jules és Jim-ben nem jut el a teljes és végleges beteljesülésig. Sőt, olyannyira a barátság tisztasága és komoly játékossága (játékos komolysága) uralkodik a történeten (és Truffaut filmjének egészén), hogy Catherine és Jules kapcsolata végeredményben a vonzalomból barátsággá szelídül, vagy legalábbis semleges testvéri szeretetté alakul – a kísérlet pedig, hogy Catherine Jimmel megélje egy új szerelem teljességét azért is fullad kudarcba, mert Jim számára a vonzódásnál erősebbnek bizonyul a biztonság iránti vágy, márpedig az érzelmek hullámvasútján száguldó (de legbelül éppúgy mély kapcsolatra áhítozó) nő mellett kiszolgáltatottnak érzi magát.

– mondja a kiszolgáltatottságába, szerelmi mellőzöttségébe beletörődött Jules az egyre inkább kiábránduló barátjának. Catherine ösztönösségével, természetességével és elérhető elérhetetlenségével (birtokolhatatlanságával) hódítja meg és taglózza le a férfiakat.

Jules és Jim (Oskar Werner és Jeanne Moreau) Forrás: AFP

A Jules és Jim egy klasszikus férfidilemmát old fel: birtokolhatja-e érzelmileg a férfi a nőt, s ha igen, akkor melyik férfi birtokolja jobban: a cselekvő, aki megszerzi magának, vagy az odaadóan dicsőítő, aki önzetlenül gyönyörködik benne. Truffaut filmjében a férfiaknak nincs hatalmuk a nő felett: itt Catherine birtokolja Jules-t és Jimet, egyiket minden megalázottság ellenére is kötődő kisfiúvá neveli, a másikat, aki szabadulna tőle, a halállal parancsolja végérvényesen maga mellé.

– állította Truffaut, akinek legtöbb (rendre a szerelem természetét kutató) filmjében a nők az igazán izgalmas szereplők.

A Jules és Jim-ben is Catherine a középpont, a két címszereplő férfi (részben nemzeti karakterükből is következő) különbözősége pedig csak látszólagos, hiszen mindketten a női szeszély passzív áldozatává válnak. Hiába Jim nagyobb és hatékonyabb merészsége a nők terén, valójában ő is meghajol Catherine vasakarata előtt, amikor a végzetes halálugrás előtt egyetlen kedves, de határozott kérésre az asszony kocsijába száll.

Jules és Jim (Jeanne Moreau és Herni Serre) Forrás: AFP

A Jules és Jim egyik legtöbbet idézett jelenetében Catherine férfinak öltözik, Jim hetyke bajszot rajzol neki, s így, mint három jóbarát, három egyenrangú férfi (még 1912-ben jár a cselekmény) lépnek az utcára. Egy férfi tüzet kér a magát épp Thomas-nak nevező Catherine-től – a megtévesztés tökéletes. Később egy hídon futóversenyt rendeznek, amit (némi csalással) Catherine-Thomas nyer meg – ez a modern filmművészet legjátékosabb felvezetése az emancipációhoz. Egyúttal érzékletes ábrázolása Catherine kettős személyiségének: a gyengéd, törékeny és férfitámogatást igénylő nő egy pillanat alatt válik a férfiak cinkostársává, majd élre törő vezérévé.

Az asszony személyiségének összetettségére is rávilágító jelenet játékos felszíne mögött pedig felsejlik a szükségszerű tragédia: a férfiak gondolkodás nélkül rohannak Catherine után a végzetükbe.

Catherine a filmtörténet legkülönösebb femme fatale-ja. Valóban királynőként uralkodik a férfiak felett, mert ösztönösen egyesíti magában a gondoskodó anyát, a barátot, a szeretőt, a veszélyt, a vágyat, a határozottságot és kételyt, az odaadást és az elérhetetlenséget. Ősi, primitív vonzásként hat ez a férfiak számára, nem véletlen, hogy Jules és Jim egy mindkettejüket rabul ejtő, sejtelmes mosolyú archaikus kőszobor élő másaként ismernek először rá Catherine-ra – hogy aztán beleroppanjanak az érzelmi biztonság hiányába, mert az elfogadásra vágyakozó, de saját kihűlő érzéseit elfogadni képtelen nő ezt az egyetlen, a túléléshez alapvető dolgot képtelen megadni számukra.

Jules és Jim (Jeanne Moreau, Henri Serre és Oskar Werner) Forrás: AFP

A mindvégig játékos stílusú Jules és Jim szinte bohózatként ábrázolja a ménage à trois tragédiáját – felvonultatva, de a lehető legszabadabban alkalmazva a klasszikus és az új hullámmal teret hódító modern filmnyelv összes fogását, legyen szó gyors vágásról, kimerevített képről, áttűnésről, egymásra fényképezésről, gyorsuló kocsizásról vagy kézikamerázásról (az operatőr a nouvelle vague legtehetségesebb fényképésze, Raoul Coutard). És persze ott a két évtized eseményeit 105 percbe sűrítő film ósdi – de ezúttal rendkívül személyes módon és forradalmian alkalmazott – dramaturgiasegítő eszköze, a képen kívüli narráció. A képen kívüli kommentár hidat ver időben távol eső események között, érzelmi felvezetőül szolgál az egyes jelenetekhez, de legfőképp kikerüli, hogy az eredeti irodalmi szöveg szépsége és szellemisége az ezeken óhatatlanul erőszakot elkövető filmdramatizálás során a szükségesnél nagyobb mértékben torzuljon.

– mondta Truffaut, aki magára osztotta a regényből felolvasó narrátor szerepét, így is mélyítve az adaptáció szerzői személyességét, mozgóképes olvasónapló jellegét.

A rendre olvasmányélményeiből filmötletet merítő Truffaut valósággal rajongott Roché regényéért – amelyre még kritikus korában, 1955-ben bukkant rá a leárazott könyvek között, és sokáig úgy tervezte a Jules és Jim lesz első filmje –, talán mert a zaklatott magánéletű rendező magára is ismert a szereplőkben. De az édesanyjára mindenképp, még ha ez csak évtizeddel később (miután Roché másik regényét, a Jules és Jim afféle inverzét, a Két angol lány és a kontinens-t is filmre vitte) tudatosodott benne.

– vallott "tudatalatti" motivációjáról 1978-ban.

Jules és Jim (Henri Serre, Oskar Werner és Jeanne Moreau) Forrás: AFP

Első nagyjátékfilmjében, a Négyszáz csapás-ban (1959) Truffaut személyes élményeiből táplálkozva, a gyerekek perspektívájából ábrázolja a felnőttek sokszor szeretet nélküli, álszent világát, s amelynek láttán az anyja könnyen érezhette úgy, hogy "nagy méltánytalanság érte", s amely filmről a Jules és Jim bemutatásának évében már úgy vélte Truffaut, ha 1962-ben forgatta volna, már nagyobb tárgyilagossággal és több megértéssel közelített volna a felnőttekhez.

Ez, a felnőttek világával szembeni tárgyilagosság és megértés végül az eredetileg első filmnek tervezett Jules és Jim-ben mutatkozik meg először Truffaut pályáján. Ugyanakkor a film tárgyilagossága forradalmian játékos stílussal párosul – mintha a rendező a kamaszok lázadásának szűrőjén keresztül akarná megmutatni az érzelmeikkel sodródó felnőttekben élő, örökös lázadással visszatérő kamaszt.

S talán ezért is lehet, hogy bár a cselekmény két évtizedet ölel át, külső megjelenésüket tekintve Truffaut nem igazán öregíti szereplőit (a film végén Moreau ugyan szemüveget kap, de a rendező vallomása alapján arra is leginkább érzelmi okokból volt szükség: ezzel kerülte el, hogy a nézőben afféle savanyúcukrosított Scarlett O'Harához hasonló kép alakuljon ki Catherine-ről). Máskülönben: a fizikai öregedés hiányával Truffaut az érzelmek örökidejűségét érzékelteti – ha nem is feltétlenül az egymás iránti érzelmekét, hanem sokkal inkább az emocionális létezést az ifjontivá állandósult jelenben, de az élet szűnni nem akaró, de rendre önmagát ismétlő forgatagában.

Jules és Jim (Oskar Werner és Jeanne Moreau) Forrás: AFP

A film egyik jelenetében Jeanne Moreau Serge Rezvani chanzonját, a Le Tourbillon-t énekli. A dalt Rezvani eredetileg is Moreau-nak írta, 1957-ben, afféle búcsúüzenetként a színésznő akkori szeretőjéhez, Jean-Louis Richard-hoz, és az addig csupán baráti társaságban elhangzott dalt Truffaut a forgatás idején kérte el, mert illeszkedett a film mondanivalójához.

Le Tourbillon de la vie: az élet forgataga. A chanzon érdesen emelkedik ki Georges Delerue a filmhez komponált nosztalgikus-gyönyörű kísérőzenéjéből. Pattogósan és vidáman szól egy nőről, "aki minden ujján gyűrűt visel". De ami ennél is fontosabb, a dal címe (és refrénje) pontosan szimbolizálja, amit a Jules és Jim valójában minden játékos elemével (archaikus időkezelésével, körkörös szerkesztésével, Jules a visszafordítható időt megragadó homokórájával etc.) bemutat: az élet, benne az érzelmekkel örök körforgás. Kezdet, kudarc, újrakezdés... Vágy, kiábrándulás, újravágyódás... Az örök körforgás pedig: a szűnni nem akaró próbálkozás egy teljes életre.

Másként, a felszínen, a Jules és Jim nem lenne több egy szép és formabontó filmnél, amelyben három ember végül elbukik a szabad szerelem gyötrelmeiben. Persze, akkor is értékes alkotás maradna – a legszebb és legemberibb, amit egy olyan nőről készítettek, aki nem két (egymást kiegészítő) férfiba, hanem magába a szerelembe volt szerelmes.