Woodsboro városában nem élnénk szívesen, hiszen kicsit magas az egyfőre eső pszichopaták száma: Wes Craven 1996-os klasszikusa óta immáron ötödik alkalommal tűnik fel egy vagy több sorozatgyilkos, hogy ámokfutást rendezzen. Az új Sikoly egyszerre viszonyul mély tisztelettel a korábbi epizódokhoz, miközben ki is gúnyolja azokat.

Wes Craven a modern horror egyik atyja volt, pályája olyan kultfilmekkel indult, mint Az utolsó ház balra vagy a Sziklák szeme, nem sokkal később pedig a nyolcvanas évek elején virágkorát élő slasher – az alműfaj azokat a filmeket takarja, amelyekben egy gyilkos módszeresen végez egy általában fiatalokból álló baráti társasággal – egyik alapkövét alkotta meg a Rémálom az Elm utcá-val. És amikor az ezredfordulóhoz közeledve úgy tűnt, végleg kilehelte a lelkét a stílusirányzat és a maszkos rémekkel már csupán a videótékák legalsó polcain találkozhattunk, hirtelen előrukkolt a Sikoly-jal, amellyel máig érezhető hatást gyakorolt Hollywoodra. A stúdiók ugyanis (ismét) rájöttek, hogy a gyártási költség és a betétel arányának maximalizálásának szempontjából nem feltétlenül a száz milliós blockbusterek nyújtják a leghatékonyabb üzleti modellt – amelyek végül vagy megtérülnek, vagy nem –, hanem sokkal biztosabb nyereséget jelenthetnek az előbbiekhez képest töredék összegből készülő horrorok, hiszen egy sikeresebb darabbal ugyanúgy megtízszerezhetik vele a pénzüket, kudarc esetén pedig minimális bankjegyet buknak.

SikolyForrás: Forum Hungary

De természetesen nem elsősorban a hideg anyagi szempontok miatt vált modern klasszikussá a Sikoly, hanem mert úgy támasztotta fel a műfajt, hogy közben (görbe tükröt tartva elé) ki is figurázta. Bár felszínesen nézve egy izgalmas sorozatgyilkosos thrillerként is szórakoztató, amelyben egy amerikai kisvárosban álarcos sorozatgyilkosok terrorizálják a fiatalokat, de közben olyan szatirikusan és önironikusan viszonyul a horrorokhoz, mint Tarantino a gengszter- vagy a szamurájfilmekhez. Az 1996-os műben csak úgy sorakoznak a metapoénok, a szereplők maguk is nagy rajongói a zsánernek, így amikor az életük veszélybe kerül, a mozgóképes alkotásokból merítenek ihletet a túléléshez, miközben Wes Craven a karaktereken keresztül a saját cinikus véleményét is megfogalmazza a műfajról.

Ez a friss hang akkoriban rendkívül eredetinek számított és bár a rendező nevéhez számtalan klasszikus fűződik, jól érzékelhetően a Sikoly volt az igazi szerelemgyermeke, hiszen három folytatást is készített hozzá, amelyek az eredeti mű szellemiségét megőrizve a horror újabb és újabb trendjeinek állítottak görbe tükröt. Meg kell azonban jegyezni, nem csupán a direktor zsenialitásának köszönhetően vált nagyszerűvé a franchise, Kevin Williamson forgatókönyvíró érdemei éppen úgy vitathatatlanok: nem véletlen, hogy pont a nem általa jegyzett harmadik rész vált a széria leggyengébb láncszemévé.

2015-ben azt is megtapasztalhattuk, hogy mi történik, ha a két koponya nélkül folytatják a szellemmaszkos gyilkos ámokfutását: az MTV televíziós sorozatra ültette át Sikoly-t és a végeredmény enyhén szólva is vérszegényre sikeredett.

SikolyForrás: Forum Hungary

Éppen ezért nem fűztünk nagy reményeket az ötödik részhez sem: Craven időközben elhunyt és Williamson helyett is más forgatókönyvírót kértek fel a folytatásra és bár a rendezői széket átvevő Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett kétségkívül letettek már az asztalra egy közepesen szórakoztató horrort (Aki bújt), azért az eddigi munkásságuk alapján nehéz lenne kikiáltani őket olyan zseniknek, akiknél biztos kézben érezhetnénk a franchise-t.

Aligha tévedhettünk volna nagyobbat: az új rész talán a legjobb Sikoly-film az eredeti klasszikus óta. Az alkotók a korábbi epizódok cinikusságát a csúcsra járatják és egyszerre szolgálják ki millió gesztussal a széria rajongóit és űznek gúnyt belőlük.

A friss epizód a saját besorolása szerint requel, azaz – akárcsak a 2018-as Halloween – se nem remake, se nem reboot, se nem hagyományos értelemben vett folytatás, hanem lényegében az eredeti sztorit meséli el ismét, de alaposan megcsavarva, az új szereplők felvonultatása mellett a korábbi részeket túlélt karaktereket is bevonva. Ezért nem szerepel az 5-ös sorszám a cím mellett, de azért sem, hogy ne riassza el az új, potenciális közönségréteget. Nem beszélve arról, hogy a legtöbb horror-franchise éppen az ötödik részre éri el a mélypontját, elég csak az 1989-es Rémálom az Elm utcában 5-re vagy a szintén 1989-ös Halloween 5-re gondolni. 

SikolyForrás: Forum Hungary

A helyszín ezúttal is Woodsboro, ahol egy maszkos gyilkos kezdi szedni az áldozatait, a helyi fiatalok pedig a régebbi epizódokban megismert, ma már önmaga árnyékaként alkoholistaként tengődő Dewey-tól kérnek segítséget, de csakhamar megjelenik a helyszínen a sorozat másik két állandó főszereplője, Sydney és Gale is. Neve Campbell, Courteney Cox és David Arquette hármasa pedig igencsak megdobogtatja a nézők szívét, szinte el is lopják a show-t a friss arcok elől, de szerencsére a többnyire kevésbé ismert fiatal színészeknek is sikerül éppen annyira kibontakoznia a vásznon, hogy szívesen megnézzünk velük a későbbiekben egy újabb felvonást; vagy legalábbis azokkal, akik kihúzzák a stáblista végéig.

Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett nem fukarkodik erőszakábrázolás terén, a tizen-, huszonéves szereplők többsége borzalmas halált halt, az új Sikoly kétségtelenül a franchise legvéresebb és legbrutálisabb darabja.

Ugyanakkor, ha zsigeri borzongásra vágyunk, aki rossz ajtón kopogtatunk: félelemkeltés tekintetében kifejezetten ódivatú a film, ellenben az a szatirikus hangvétel, amellyel ezúttal is kiparodizálja a horror műfajának aktuális trendjeit és az internetre bekötött jelenlegi nemzedék szokás- és gondolatvilágát, még mindig rendkívül szórakoztató. A közel kétórás játékidőben annyi poén rejlik, hogy szinte egyszeri nézéssel be sem lehet fogadni mindet.

SikolyForrás: Forum Hungary

 

A forgatókönyvírói bravúrt dicséri az is, hogy úgy játszanak a nézőkkel, mint macska az egérrel, amikor már azt hinnénk, tudjuk, melyik szereplő rejtőzik a maszk mögött, azonban nyomban el is hessegetik a gyanúnkat.

A történet csavarossága szinte már önmaga ellen dolgozik, az újabb és újabb meglepetésekkel a film azt a hatást éri el, hogy amikor egy konvencionálisabb megoldással él, törvényszerűen rögtön csalódást is okoz egy pillanatra.

Erre azonban ritkán van példa szerencsére és aligha akad olyan rajongó, akit ne elégítene ki az új Sikoly. Már csak az a kérdés, hogy a Z-generáció, amely számára az 1996-os klasszikus már csak amolyan nagypapa mozija, miként képes majd rezonálni vele. Bízunk benne, hogy őket is megtalálja, mert vevőnk lennénk még egy hasonló ámokfutásra.