A legkegyetlenebb Rákosi-rendszerben, 1951-ben Szűcs Sándor,  tehetséges focista, a válogatott keret tagja szerelmes lett Kovács Erzsi énekesnőbe.  Az ÁVH apparátusa - attól félve, hogy a sikeres focisták elhagyják az országot - példát akart statuálni, és erre Szűcs Sándort nézte ki. Beszervezett ismerősei rávették a tehetséges sportolót, hogy disszidáljon nyugatra, és lehetőleg fegyvert is vigyen magával az útra. A labdarúgó szerelmével együtt próbált megszökni egy ÁVH-s ál-embercsempész segítségével. Elindultak a határ felé, de ott a beszervezett ember segítségével a a fiatalokat a rendőrség letartóztatta. Szűcs Sándort kötél általi halálra ítélték, Kovács Erzsi négy év letöltendő börtönbüntetést kapott. Ennek az elhallgatott tragikus eseménynek az alapján készült Vitézy László rendezésében Az énekesnő című film, amit néhány héttel ezelőtt mutatott be a televízió. A film drámaian valóságos, felkavaró, a színészi játékok egytől egyig lenyűgözőek, amiket a végig közeliben felvett képek még inkább kiemelnek. Az alkotás fekete-fehér, a képek életszerűen mutatják be az ötvenes évek brutális valóságát. Vitézy László Balázs Béla-díjas forgatókönyvíró-rendezővel, Kiváló Művésszel beszélgettünk a filmről, a történelmi korszakról, és arról, miért fontos, hogy minél több történelmi film készüljön Magyarországon. 

Mindenek előtt meg szeretném kérdezni, hogy hol lehet megvásárolni bármilyen hordozón Az énekesnő című filmet? Néhány hete láttam a televízióban, és annyira tetszett, hogy a filmgyűjteményemben a legjobb magyar filmek között szeretném tudni ezt az alkotást...

Egyelőre nem tudom, de amint hozzá lehet jutni, szólok Önnek.

Nagyon köszönöm. A film fejbevágóan erős. 1951-ben játszódik, és nemcsak Kovács Erzsi és Szűcs Sándor szerelmének tragikus történetét mutatja be, hanem azt is, hogy a legdurvább Rákosi-rendszerben hogyan használták fel egy közismert ember életét politikai nyomásgyakorlásra.  Miért ehhez a történethez nyúlt?

Azért, hogy az ötvenes évek magyar történelmének nyers, brutális valóságát megismerjék az emberek. Mert nem ismerik! Főként a fiatalok nem...Történelmünkben ugyanis a legborzalmasabb időket is valamiféle kicsinyítő, elkenő módon mesélik. Mondok egy példát. Sokszor hallottunk a padlássöprésről. Ezt a kifejezést használják a legtöbben a legkegyetlenebb időszakra. Pedig nem seprűvel söpörték a padlást. Egyáltalán nem erről volt szó. AK géppisztoly volt, amelynek a tusával fejbe verték a gazdát, és este megmondták neki, hogy másnapra 36 mázsa gabonát zsákoljon be. Ha nincs neki ennyi, kérjen a szomszédtól, vagy bárkitől. Ha nem lesz meg, akkor szétverik a fejét. Ez nem egyszerű kis padlássöprés volt, hanem a legbrutálisabb rablás. Emberéleteket tettek tönkre, a földeket feldarabolták, az üzleteket, kocsmákat, állatokat mind elrabolták. Mivel az emberi történeteket kevésbé ismerjük, ezekről érdemes filmeket készíteni. Nagy adóssága ez a magyar filmművészetnek. Addig kell vászonra vinni, amíg van kontaktus a lelkekben - amíg élnek emberek, akik emlékeznek ezekre az időkre, vagy hallották a nagyszüleiktől, mi történt pontosan. Titkon azt is remélem, hogy a film után a nagyszülők elkezdenek mesélni az unokáknak ezekről.

Vitézy László - Balázs Béla-díjas rendezőfotó: Talán Csaba

Kovács Erzsi énekesnő és Szűcs Sándor futballista szerelmének történetével mikor találkozott először?

Nem találkoztam vele. Mostanában újságcikkben olvastam... Lóránt Gyula, az Aranycsapat középhátvédje edzőm volt. Jóban voltunk.  Megkérdeztem tőle, hogy 1954-ben hogyan történhetett meg, hogy míg  korábban nyolc-háromra vertük az NSZK-t, a világbajnokság döntőjén a félidőben kettő-nullra vezetett a magyar csapat a nyugat-németek ellen, de a végén három-kettőre elveszítettük a mérkőzést? Nem akarta elmondani. Azt mondta: "körbemegyek dekázva a futópályán, de soha nem árulom el, hogyan történt az a mérkőzés." Még erről sem mert beszélni - velem sem.

Lehet, hogy bosszúból Szűcs Sándor megölése miatt? Szándékosan veszítette el az Aranycsapat a meccset, mert a hatalom kivégeztette a válogatott focistát?

Valószínű, hogy így történt. Bizonyítani persze nem lehet ezt a teóriát, hiszen beszélni senki nem mert sem erről, sem más borzalmas esetről, ami megtörtént az emberekkel. Mindenkit megfélemlítettek. Gondoljunk bele, hányszor hívták haza például Puskás Öcsit, ő pedig sokáig nem jött. Aztán amikor mégis hazalátogatott, még akkor is félt.  Az ötvenes években - és később is - egyszerűen megnyomorították a lelkeket. Először a megfélemlítéssel, aztán azzal, hogy egymás ellen fordították az embereket. Besúgói hálózatot működtettek, senki nem tudhatta, hogy ki  besúgó, és ki nem az. Senki nem mert beszélni mások előtt szinte semmiről. Mindent bevetettek a hatalom emberei, hogy a valóság ne derüljön ki. Minden filmem előtt kutatásokat végeztem, beszélgettem az emberekkel, akik megélték azt a bizonyos kort, amiről éppen forgattam. Emlékszem, amikor a kulákok kisemmizéséről gyűjtöttem anyagot, és beszélgettem velük, az emberek nem sokat meséltek. Éreztem, hogy el akarják hallgatni a valóságot. Aztán úgy döntöttem, elmondom nekik az én édesapám történetét. Nem kérdeztem, hanem meséltem. Ekkor nyíltak meg ők is.

Kovács Erzsi, Szűcs SándorForrás: Fortepan/Szalay Zoltán - Arcanum

De otthon, a családban az apák sem mesélték el a fiaiknak, hogy mi történt, amikor üres lett az a bizonyos padlás?

Nehéz volt erről beszélni még a családban is. Melyik apa az, aki a gyerekének azt mondja: nincs vacsorára semmi, mert mindenünket elrabolták? Egyáltalán: hogyan kell tovább élnie egy háromgyerekes családnak, amikor egyik napról a másikra elveszik a földjét, kocsmáját, üzletét, mindenét? Amit tudtak csinálni, az mindössze annyi volt, hogy amennyi étel maradt,  azt megették. Amilyen cipő volt otthon, azt elhordták. A saját életemből is tudok példát mondani: én tizennégy éves koromban az édesanyám kissé szűk cipőjét hordtam, mert nem volt pénzünk cipőre. Lényegében semmink nem volt. Tíz deka párizsi volt a vacsora öt embernek. El lehet ezt ma képzelni? Nem panaszkodni szeretnék, mert minket a rózsadombi villánkból pateroltak ki a semmibe, de ennél sokkal rosszabb helyzetek is voltak. Mit csinált ilyenkor az apa és az anya? Átképzőtanfolyamra ment, ahol átképezték kőművesnek vagy pincérnőnek őket. Elkezdődött egy teljesen kiforgatott élet. Persze, az ország egyik fele jól járt az elrabolt vagyonokból. Ők úgy mesélték a gyerekeiknek, hogy "megdöntötték a burzsoáziát, a nép hatalomra került". Ők ebben éltek, és élnek ma is a leszármazottaik, és ezért van ketté szakadva az ország. Felelősségre vonás ugyanis soha nem történt. Pedig elrabolták az ország lakosainak vagyonát, de nemcsak elvették, hanem megsemmisítették.

Vitézy László - Balázs Béla-díjas rendezőfotó: Talán Csaba

Így viszont nehéz feldolgozni a múltat, ha mindenki hallgat...

Így van. Éppen ezért van a művészetnek nagy szerepe - de egyébként a politikának is. Véleményem szerint hiányzik a rendszerváltás korából egy nürnbergi perhez hasonló nagy jogi eljárás. De ez elmaradt, és már nem is megvalósítható.

Visszatérve a filmre: fekete-fehérben forgatta, és szinte végig szűk kompozíciók láthatók, a színészek arcát teljesen közelről vették - lényegében minden tekintetnek, minden arcrándulásnak, a legkisebb mozzanatnak is jelentése van. Miért döntött így, hogy ekképp jeleníti meg a történetet?

Mert ez a mániám. Eluralkodott a szórakoztató jelleg a televíziózásban. Amióta besuttogta a fülünkbe az egyik kereskedelmi csatorna, hogy "Rtl klub", azóta a televíziókban teljesen szabványos, amerikai tévés stílust láthatunk - nemcsak itthon, hanem az Unióban is. Ugyanazok a félközeli képek, ugyanaz a színvilág, semmitmondó képszerkezet, semmitmondó arcok. Rohanás, kapkodás, üldözés, hangzavar. Érzelem semmi - pedig a mai érzelemhiányos, túl racionális világban igazán erre van szükség. A film célja, hogy a kiváltott érzelmekkel hasson. Elhatároztam, hogy az én filmem szembe ötlően más lesz. Az alaptörténet adott volt, ehhez találtam ki a fekete-fehér képeket, kerestem a színészeket, írtuk a forgatókönyvet.

A történet ismert, de a film mennyire követi valósághűen a pontos eseményeket?

Semennyire. Természetesen a történet valós, de nem rekonstruálni akartuk, hogy mi történt pontosan a két fiatallal. De mégis: minden megtörtént, ami a filmben látható. A rendőrségi jelenet, amikor kegyetlenül megverik a labdarúgót, az például velem történt meg 1957-ben. Akkor ugyan gumibottal vertek, de a filmben géppisztollyal szorítják a focistát a falhoz. És ahogy a filmben is, úgy nekem is azt mondták a rendőrök a verés után, hogy "mosakodjon meg, mert így mégsem mehet haza."

Vitézy László - Balázs Béla-díjas rendezőfotó: Talán Csaba

 Beszéltünk arról, hogy az ötvenes évek kegyetlensége nem lett alaposan "kibeszélve" a családokban. A film főszereplői - Bánovits Vivianne és Herczegh Péter - nagyon fiatalok, rendkívül tehetséges színészek. Ők mit tudtak erről a történelmi korról?

Nem sokat. Nekik nem dolguk, hogy pontosan ismerjék a történelmet. Lényegében a forgatókönyv elolvasása után, és miután velem beszélgettek, akkor tudták meg, mennyire kegyetlen volt az az időszak. Láttam rajtuk a döbbenetet. Azonnal felfogták, hogy ez nem egy szórakoztató, vidám film lesz. Ellenben végtelenül emberi. Azt is érezték, hogy milyen hatással lesz majd a film a nézőkre. Ennek megfelelően próbálták megjeleníteni a karaktereket. A színészek - Szarvas József, Tóth Ildikó, Fesztbaum Béla, Dörner György, Pindroch Csaba, Györgyi Anna, Nyakó Juli, Reviczky Gábor, Fröhlich Kristóf - maguktól is hoztak egy-egy ötletet, de mindig megkérdeztek, meddig mehetnek el. Én fogtam vissza őket a forgatás során. Úgy éreztem, nem kell túl sok színészi játék, valóban az arcon, a tekinteten keresztül kell megmutatni a történetet, a történelmet.

Ehhez óriási bizalom szükséges a színész és a rendező között...

Pontosan ezt fogalmazta meg Szarvas József is. Ő azt mondta: egy kalandra vállalkozott ezzel a filmmel, és ha nem bízott volna bennem, nem vállalta volna.

Hatalmasat játszott a filmben Szarvas József is - elképesztően formálta meg a leggonoszabb ÁVH-s főtiszt szerepét...

Azt hiszem, élete egyik legnagyobb alakítása. Herczegh Péter játssza a labdarúgó szerepét, neki ez volt az első nagy filmes szerepe, és azt hiszem, nagyon eltaláltuk. De minden szereplő egészen döbbenetes az alkotásban, mindannyian nagy színészek, és ebben a filmben a lehető legtöbbet hozták ki magukból.

Vitézy László - Balázs Béla-díjas rendezőfotó: Talán Csaba

Ön egészen speciális módszerrel dolgozik: két kamera forog egy időben. Tehát lényegében egy jelenetet egyszer vesznek fel. Miért választotta ezt az egyedi módszert?

Én mindig így dolgoztam - két kamerával. Ez valódi kapcsolatot hoz létre a színészek között. A reakciók azonnaliak, érzelemmel teltek. Ha például az egyikük egy pohár vizet nyújt a másikuknak, mindkét irányból látszódik a jelenet, nem kell megismételni. Ehhez persze szükséges rengeteg speciális operatőri tudás, meg kell teremteni a kamerák mozgatásának lehetőségét. Nincs tehát olyan jelenet, amit ne két kamerával vettünk volna fel. A vágás is gyorsabb, hiszen egy jelenet felvételekor egyidejűleg vágókép is készül. Ezzel a módszerrel nem ötven napig forog a film, hanem mondjuk 13 napig. Az énekesnőt ennyi ideig forgattuk. Pap Ferenc volt az egyik operatőr, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára. Szinte minden filmemet vele forgattam. A másik operatőr Markert Károly volt.

Ha két ellenkező irányba néző kamera egyidejűleg forog egy-egy jelenetnél, akkor például a világításnál kompromisszumokat kell kötni...

Ez így van. De nem pontosan ilyen az életünk is? Egyfelől kompromisszumokkal teli, másfelől pedig az életben is pontosan ilyen képeket látunk magunk körül. Most mi egymással szemben ülünk. Kétféleképpen vagyunk megvilágítva. Ön mögött van egy nagy ablak, így az én arcomat világítja a fény. Az ön arcára természetes fény nem érkezik. Ezt vállaljuk a filmforgatásnál is, ugyanúgy látjuk a jeleneteket, amilyen a valóságban. Így készült Az énekesnő is.

És micsoda film lett belőle.... hetek óta gondolkodom rajta, óriási hatással van a nézőre.

Akkor érdemes volt megcsinálni! Ez végtelenül jólesik. Nem vagyok narcisztikus, ne gondolja. De olyan sok elhallgattatásban volt részem, hogy valóban, kifejezetten jóleső érzés, ha pozitív visszajelzés érkezik a nézőtől. 2002 és 2010 között engem erősen elhallgattattak- már sokadszorra.... Az az időszak egy jobboldali embernek - mint amilyen én is vagyok - fájdalmas volt. Mintha visszajött volna a szocializmus.

Mi a tervük Az énekesnővel? Viszik külföldi fesztiválokra?

Nem tudok ilyen tervről.

Miért?

Sok pénz, sok idő. Sajnos, a filmjeimet nem vitték mostanában fesztiválokra. Pedig ráférne Nyugat-Európára is egy ilyen film... Magyarországon 100 000 nézője volt, rengeteg jó visszajelzést kaptam.

Azért érdemes lenne mégis megpróbálni...

Szerintem a nemzetközi filmszakma a jobboldali filmművészetet még mindig be akarja zárni - Cannes-tól Berlinig. Két telefonhívás, és a film eleve kudarcra lenne ítélve. Mert tudják, hogy miről szól, és megtalálják, hol lehetne negatív kritikákkal illetni.

Értem, amit mond, de azt hiszem, ez a film megkerülhetetlen.

Tudja, ugyanezt mondták régen is egyes filmjeimre, hogy megkerülhetetlenek. Pedig több alkotásom témája is tabu volt a maga korában. Végül az egyikkel megnyertem a mannheimi fesztivál fődíját. Egy másik filmemet bemutatták  Karlovy Vary-ban. Aztán azt suttogták, hogy ne nyerje meg azt a fesztivált is a film, mert majd Cannes-ba viszik, és ott elviszi a fődíjat. A fesztivál tulajdonosa ezt meghallotta, és azt mondta: "ne hidd el egy percig se. Nem viszik el Cannes-ba. De én majd bemutatom nyugaton." Eljutott a film San Remóba. A fesztivál igazgatója ott azt mondta: ne sértődjek meg, de kiveszik a versenyprogramból, mert a szovjet delegáció kivonul a fesztiválról, ha nyer a film - márpedig ez a film nyerne, ha versenyben maradna. Maradjak ott, cserébe rendeljek ebédre és vacsorára is homárt, vagy bármit, mindent fizetnek, de sajnos a versenyprogramból kikerül a film. Telt-múlt az idő, aztán a rendszerváltás után Szabó B. István filmfőigazgató felhívott telefonon. Azt mondta: szeretne velem találkozni, ugyanis be szeretne vallani valamit. Találkoztunk. Benyúlt az aktatáskájába, elővett egy szobrot, és azt mondta: "ezt nyerted az egyik filmeddel külföldön. Én vettem át." De miért nem adtátok át? - kérdeztem. Azt válaszolta, rendeletben tiltották meg, hogy a filmet külföldre vigyék. Aztán mégis kivitték, ott megnyerte, de ezt el kellett titkolni. A sajtó sem tudott róla. "És a pénz, ami vele járt? Az hová tűnt?" - kérdeztem. "Azt ne tőlem kérdezd." - jött rá a válasz...

Vitézy László - Balázs Béla-díjas rendezőfotó: Talán Csaba

Erről a történetről is lehetne egy teljes estés filmet készíteni...

Nos, meglehet...

Visszatérve a filmekre: ön mestere annak, hogy nemcsak magát a kort mutatja be, hanem mindig van emberi szál, emberi történet is a filmjeiben, s az emberi lelkek megnyomorításának folyamatán keresztül  meg lehet ismerni az adott korszakot.  Hogyan találja meg ezeket a történeteket?

Sok történetet hallok, olvasok. Rá kell érezni...mi az, amivel rezonálok. Ezt nem lehet tanítani. Vagy benne van az alkotóban - legyen az például egy szobrász, aki úgy formálja meg az alakot a kőből, hogy már az elején látja a lelkét, ami mellett nem lehet szótlanul elmenni -, vagy nincs. Az a lényeg, hogy az igazságot érzelmileg átélhető módon mutassuk meg, a lehető legerősebben, de ne legyen giccs vagy erőltetett. Az emberi történeteket viszont nem könnyű megtalálni - éppen azért, mert kibeszéletlenek maradtak sok esetben. Túl hamar befejeződött az "apák és fiúk" beszélgetése- vagy el sem kezdődött! A rendszerváltáskor a világpolitika sebesen és erélyesen beleszólt, nem volt idő a végére járni az elhallgatott emberi történeteknek. Akkor azt mondták: ne a jog, hanem a történészek tárják fel az eseményeket. Nos, a szocializmus feltárása hagy kívánnivalót maga után...

Az utóbbi időben egyre több magyar történelmi film készül. Mennyire fontosak ezek a filmek?

Ahogyan említettem, hatalmas adóssága ez a filmszakmának. A magyar embereknek szükségük van rá, hogy  tudják, voltak hőseik, nagy királyaik és szentjeik, íróik és egyéb művészeik. Szükségük van rá, hogy több önbizalmuk legyen a sok száz éves elnyomás után.  Arra vigyázni kell, hogy ne összecsapott, gyorsan legyártott filmek legyenek, hanem a lélek oldaláról mutassák be a történeteket a rendezők, mert csak az hat, az marad meg, ami érzelmileg átélhető. Mindig kell egy hős, egy emberi szál, valaminek kell történnie emberi oldalról is, ne csak a száraz történelmi kort mutassa meg. Nyugodtan lehet fikciós emberi történet is, merészen kell gondolkodni. Nagy szükség van történelmi filmekre.

Az Elkxrtuk című filmet látta?

Láttam, és nagyon jó film. Történelmi film. Dermesztő volt, hiszen én átéltem a 2006-os eseményeket. Ott voltam az Astoriánál a tömegben. Magas vagyok, így láttam, hogy néhányan kiválnak a tömegből, és egy közeli gyorsétteremnél gyülekeznek. Aztán beszaladtak a tömegbe, és elkezdték kiabálni, hogy "lövik a magyarokat". Akkor még nem hallottam lövéseket. De nemsokára valóban lőni kezdtek. Ezek az emberek - akik kiváltak a tömegből -, már korábban tudták, hogy ez történik majd. Mindez - véleményem szerint - azért volt, hogy tereljék a tömeget arra, amerre az összecsapások voltak.  Hogy a nagygyűlés résztvevői keveredjenek a tüntetőkkel. A feleségem azt mondta: menjünk, segítsünk mi is. Úgy válaszoltam: ez egy csapda. Menjünk az ellenkező irányba, este pedig megnézzük a hírekben, hogy mi történt. Így is volt. Ha mi odamegyünk, engem agyonvertek volna. Ha megjelenek valahol, azonnal kiszúrnak. Ott is biztos én lettem volna az első, akit kirángatnak és megvernek.

Vitézy László - Balázs Béla-díjas rendezőfotó: Talán Csaba

Hogyan látja a Színház- és Filmművészeti Egyetem megújulását?

Azt gondolom, nagyon jó, hogy megtörtént. A színészképzés Vidnyánszky Attila vezetésével tökéletes, Pap Ferenc kiváló operatőr is tanít az egyetemen, és még sorolhatnám a legjobb szakembereket, akiket megbíztak az emberi lelkek gondozásával. Hiányolom, hogy filmszínész-képzés nincs. Azt remélem, hogy a színházi életben a háború előbb-utóbb békében oldódik fel. Szeretnék végre semlegesen üdvözölni minden kollégát, és vágyom arra, hogy ne a gyűlöleteket lássam a szemekben, ha másként gondolkodunk a világról. Valójában én nem gyűlölök senkit most sem, de meggyőződésem, hogy sok esetben nagy kárt okoznak a magyar nemzetnek a baloldal bizonyos "megmondóemberei." Olvassák el például Csáki Judit írását, amit a választások után közölt. Micsoda gyűlölet sugárzik belőle. Demokrácia van, mindenki mondhat persze mindent, amit gondol, ezzel semmi baj nincs, de ez a végtelen gyűlölet és hazudozás megmérgezi a demokráciát is. Mit látunk? Hazudnak, másnap visszavonják, eltüntetik az írásukat, aztán újra kimondják, még toldanak hozzá egy-két keresetlen mondatot, aztán harmadnap azt nyilatkozzák: nem így gondolták. Mondom: nincs bennem gyűlölet, inkább sajnálat.

Mi lesz a következő filmje?

Nem tudom, hogy 82 éves korában egy rendező nekikezdhet-e még egy filmnek. De ha igen, akkor a Karcag környéki kulákok sorsát mutatom majd be. Ha megvan az emberi történet, akkor elkezdem. A történelmi kor adott, ehhez kell egy ember, aki átélte azt a kort, úgy, hogy engem megérintsen. A gyűjtések már megvannak, tudom, hogy épül majd fel a film, csak még az erős emberi történet hiányzik.

Egy pillanatra térjünk vissza Az énekesnő című filmre: ön kérheti, hogy indítsák a filmet külföldi fesztiválokon is?

Kérni kérhetem, de nem szeretek a saját érdekemben felszólalni. Imádok filmeket készíteni, de nem tudok azokért vitába szállni. Nyertem már eleget. És nem akarok többé homárt enni...