Ötven évvel ezelőtt, 1972 júliusában mutatták be az amerikai mozik John Boorman brutális, kalandfilmbe bújtatott thrillerét a – későbbiekben az ún. backwoods horrornak (a vadonban játszódó horrorfilmeknek) is megalapozó –Gyilkos túrá-t. A természetbe visszatérő négy városi férfi egész életét megváltoztató kegyetlen kalandját nyers és felkavaró módon ábrázoló, három Oscar-díjra jelölt filmet a Harmadik típusú találkozások (1977) Oscar-díjas operatőre, Zsigmond Vilmos fényképezte.

A brit John Boorman 1972-es filmje, a Gyilkos túra hamar a modern amerikai filmművészet klasszikusává vált, köszönhetően annak, hogy nem pusztán zsigerekig hatoló, felkavaró thriller, hanem művészi igénnyel kivitelezett, gondolatébresztő dráma is, amely nagy hatással ábrázolja az emberi lélek sötét oldalát.

A James Dickey 1970-es regényéből készült (a forgatókönyvet is maga Dickey írta) Gyilkos túra olyan, sajátos túlélő-film, amely a visszájára fordítja a természetbe visszatérő civilizált ember kalandjának a Robinson Crusoe (Daniel Defoe, 1719) óta mintegy a "vadonrománcok" kiindulópontjaként szolgáló klasszikus formulát, miszerint az utazó mitikus (szellemi, testi) újjászületése során diadalmasan válik eggyé a természettel. Boorman filmjének négy, középkorú, tipikusan amerikai értelmiségi hőse nem lesz úrrá a vadonon, épp ellenkezőleg, a Gyilkos túra az embert minden körülmények között maga alá gyűrő (és az állatot az emberben felszínre hozó) természetről mesél.

Gyilkos túra (Ronny Cox, Jon Voight, Ned Beatty és Burt Reynolds)Forrás: Warner Bros.

A cselekmény csak látszólag egyszerű: négy atlantai férfi elhatározza, hogy – a szokásos hétvégi golfozás helyett – leevez a georgiai vadonban a (fiktív) Cahulawassee folyón, mielőtt mesterséges tóvá duzzasztják, víz alá temetve a vidéket. Az eleinte idilli út során a csapat ketté szakad, Ed (Jon Voight) és Bobby (Ned Beatty) a parton két "erdei ember" fogságába kerül, Edet megkötözik, Bobbyt pedig bestiálisan megerőszakolják ("sivíts, mint egy disznó" felszólítással) – a tortúrának a városiak vezetője, az íjász Lewis (Burt Reynolds) vet véget: megöli az egyik támadót, a másik azonban elmenekül.

A film ettől a felkavaró – a fősodortól szokatlanul explicit és naturalista módon ábrázolt – törésponttól kezdve válik igazán izgalmassá: a négy férfi úgy dönt, folytatja a túrát, de úrrá lesz rajtuk a félelem (attól tartanak, az életben maradt támadó követi őket), és egyaránt kell megküzdeniük a háborgó folyóval és saját lelkiismeretükkel, a törvényesség és a bennük felszínre bukkanó ősi ösztönök összeütközésével. 

Gyilkos túra (Ned Beatty)Forrás: Warner Bros.

Tulajdonképpen a négy férfi elbukik. "A folyót nem győzheted le" – mondja korábban a csapat legtapasztaltabb, íjjal felfegyverzett vezetője, és a film valójában ebből az egyszerű megállapításból indul ki: a városi "betolakodók" a film végére teljesen megtörnek, mind fizikailag (egyikük meg is hal), mind pedig (és ez a súlyosabb) lelkileg és erkölcsileg. 

Boorman szinte összes filmjében megjelenik a vízen való átkelés "újjászületést" szimbolizáló rítusa, ám a Gyilkos túrá-ban szó sincs erkölcsi megtisztulásról – az önelégült városi férfiak épp azzal szembesülnek, hogy a vadonban a túléléshez brutalitásra van szükség, s végeredményben épp olyanná válnak, mint a rajtuk erőszakot elkövető erdei támadók, miközben ahhoz, hogy visszatérhessenek a civilizációba, megalkuvónak és hazugnak kell lenniük.

Gyilkos túra (Burt Reynolds)Forrás: Warner Bros.

Boorman négy klasszikus alaptípust mutat be: Lewis a fizikailag és mentálisan is megingathatatlannak tűnő alfahím; Drew (Ronny Cox) a kifinomult és érzékeny moralista; Bobby a gyenge és az eseményekkel sodródó alárendelt; a leginkább összetett, az eseményekből messzemenő következtetést levonni képes "tanuló" pedig a Lewis biztatására gyilkossá váló Ed – a rendező elsősorban az ő nézőpontjából mutatja be a városi barátok vadvízi kalandját, ő érti meg (és Boorman rajta keresztül érteti meg a nézővel), hogy a "gonosz" nem elsősorban a környezetben, a külső világban, hanem magában az emberben lakozik.

Már csak azért is, mert a Gyilkos túra legfontosabb témája a környezetet kizsákmányoló, a természetet szennyező városi ember. Maga Lewis mondja ki, hogy a vidéket elárasztó, a közeli nagyváros áramellátását szolgáló gát megépítésével "megerőszakolják" a természetet – az erdei emberek nézőpontjából tehát a Bobbyn elkövetett nemi erőszak akár brutális bosszúként is felfogható a mindent maga alá gyűrő városi civilizáción (elvégre a négy városi férfi sem megmenteni érkezett a természetet, hanem még egyszer, utoljára "megerőszakolni"). A hegylakók "bosszúja" végül ahhoz vezet, hogy a városi férfiak a túlélés érdekében kénytelenek levedleni magukról civilizált viselkedésnormáikat – de nem harmóniába kerülnek a természet erőivel, hanem meghasonulnak.

Gyilkos túra (Burt Reynolds és Jon Voight)Forrás: Warner Bros.

Város és vidék, természet és civilizáció (műveltség és barbárság, kifinomultság és ösztön etc.) "kulturális" összeütközése a film elején nyilvánvalóvá válik a híres bendzsójelenetben, amikor Drew és egy, a peremvidéken élő kisfiú (Arthur Smith Dueling Banjos c., a filmben engedély nélkül felhasznált 1954-es bluegrass témájára) jóformán csak a zene nyelvén keresztül képesek kommunikálni egymással. Később pedig, a civilizáció és a természet határát elhagyva, egyre mélyebbre hatolva a vadonban a négy városi férfi számára leginkább az erőszak ősi "kommunikációs formája" marad – és ez a tapasztalat (derül ki az utolsó, horrorszerű, lázálomjelenetből) örökre kísérteni fogja őket. 

A szikár és lényegre törő, hibátlan belső logikájú és kiváló tempóérzékkel adagolt cselekmény mellett a Gyilkos túra elsősorban a szépet és kegyetlent, a lenyűgözőt és visszataszítót megbonthatatlan egésszé formáló képeivel vált ki zsigeri hatást a nézőből.

Zsigmond Vilmos képei mélyen átélhetővé teszik a filmet, szinte erővel rántják a nézőt a cselekmény terébe – a felkavaró jelenetekhez (a nemi erőszak vagy a gyilkosság és haláltusa) önmagában kevés volna az egyébként hatásos, naturalista színészet, ha az Oscar-díjas magyar operatőr nem a "személyesség" érzetével (mintha ott állnánk mi magunk is a színészek mellett) komponálja meg képeit, mindig annyit és úgy mutatva meg az eseményekből, hogy a teljes természetesség hatását kiváltsa. 

Kevés filmrendezőt ismerek, akinek olyan vizuális érzéke volna, mint neki. Betéve tud mindent az operatőri munkáról és a világításról. Nem sürgeti az embert, mindig hagy annyi időt, amennyi kell: tudja, mennyi munkába telik, mire összeáll egy-egy felvétel előkészítése. Egyszerűen mindenhez ért – mondta Zsigmond Vilmos John Boormanről, aki azzal bizonyította a világ egyik legjobb operatőrének, mennyire ért a képalkotáshoz, hogy a víz alatti felvételeket (nem élővízben, hanem egy medence vizébe öntöttek tejet és sarat, ezzel létrehozva az iszamos közeget) maga készítette el.

Zsigmond Vilmos és Jon Voight a Gyilkos túra forgatásánForrás: Warner Bros.

Tény, hogy a Gyilkos túrá-ban a természeté – és ennek megfelelően a képé – a legfontosabb szerep. Kevés a dialógus, minimális a zene... Boorman olyan filmet készített, amelyben a naturalista, nyers vizualitásnak köszönhetően a halálára ítélt folyó, mintegy ötödik főszereplőként magasodik a négy ember fölé, örökre megváltoztatva az életüket. 

Csak elképzeléseink lehetnek arról, hogy milyen lett volna a Gyilkos túra, ha a Warner hagyja Sam Peckinpah-nak megrendezni – de a stúdió a brit Boormant választotta inkább, Peckinpah pedig a Gyilkos túra helyett elkészítette az angol vidéken játszódó Szalmakutyá-kat. A két film több szempontból is nagyon hasonló, de a "csere" igazi izgalmát az adja, miként látta egy brit rendező az amerikai, s miként egy amerikai a brit "bugrisokat", akik elégtételt vesznek az idegen betolakodókon. Persze, mindkét esetben a néző azzal a kényelmetlen igazsággal szembesül, hogy az állat ott szunnyad a legkifinomultabb emberben is.