Már-már kétségbeejtő az a népszerűség, ami a Jeffrey Dahmer rémtetteit feldolgozó (egyébként nagyon rossz) Netflix-sorozatot övezi, persze, a filmművészet megszületése óta mindig is izgatták az alkotókat a valódi sorozatgyilkosok. A Psycho-t például annál is kegyetlenebb eset inspirálta, mint amit Hitchcock klasszikusában láthatunk, de igencsak hideglelős a valós történet Fritz Lang hátborzongató klasszikusa, az M – Egy város keresi a gyilkostvagy a Richard Fleischer rendezte A bostoni fojtogató mögött is. Cikksorozatunk első részében az 1931 és 1981 között készült legfelkavaróbb alkotásokat vizsgáljuk.
M – Egy város keresi a gyilkost (1931)
A düsseldorfi rém és a düsseldorfi vámpír néven is ismerté vált Peter Kürtent kilenc gyilkosság és további hét gyilkossági kísérlet elkövetésében találták bűnösnek, de több szexuális erőszak is fűződött hozzá, míg 1931-ben végül kivégezték.
A pszichopata sorozatgyilkos alakja számos rendezőt foglalkoztatott, köztük Fritz Langot is, igaz, az első hangosfilmje, az M – Egy város keresi a gyilkost esetében csupán az ihletet jelentette a hírhedt bűnelkövető, a valós eseményeket szabadon kezelte.
A film történetében a fókusz nem is a gyilkosságokon van, hanem azon, hogy azok milyen hatást gyakorolnak a rettegésben élő társadalomra. A magyar származású Peter Lorre által alakított gyerekgyilkosra nem csupán a rendőrség vadászik, hanem a gyermekeiket féltő és lincshangulatba került lakosság is próbálja nyakon csípni, miközben az alvilág is minden erővel igyekszik elkapni, nem csak azért, mert a gyerekgyilkosság már számukra is túllépi az erkölcsi küszöböt, hanem mert a rendőrség egyre szigorúbb ellenőrzései miatt szinte lehetetlenné válik a bűnözők élete. És végül éppen a gengszterek találnak rá a rémre, akit a film legemlékezetesebb jelenetében rögtönítélő bíróság elé állítanak, az ügyvédeket és a bírót is a saját köreikből verbuválva.
Fritz Lang a fojtogató légkört a végletekig fokozza azzal, hogy szinte egyáltalán nem használ aláfestőzenét, a párbeszédeken kívül szinte csak az utca természetes zörejeit hallani, amelyből vészjóslóan emelkedik ki a védtelen gyerekekre vadászó férfi hátborzongató fütyülése.
Goebbels egyébként Fritz Langot kérte fel a náci filmművészet vezetésére, de a rendező elutasította az ajánlatot és Amerikába emigrált. És bár a propagandaminiszternek nagyon tetszett az M – Egy város keresi a gyilkost, külön méltatta annak "kellemes" érzelemmentességét, ám végül a nemzetiszocialista eszmékkel szemben elutasító Lang "megfutamodása" miatt 1934-ben betiltotta és a német közönség 1966-ig nem láthatta.
Éjszaka jött a sátán (1957)
Míg az 1920-1930-as évek olyan német bűnügyi és horrorfilmjeit, mint a Nosferatu vagy az imént tárgyalt M – Egy város keresi a gyilkost az expresszionizmus jellemezte, addig az ötvenes évektől kezdve egyre inkább a realista szemléletmód uralta az ország filmgyártását. Tökéletes példa erre a Robert Siodmak rendezte Éjszaka jött a sátán is, ami Fritz Lang klasszikusához hasonlóan többre vállalkozik a puszta borzongatásnál.
A történet középpontjában az a Bruno Lüdke nevű sorozatgyilkos áll, aki 1928 és 1943 között több mint ötven – jellemzően női – áldozatot szedett és a rendőrség annak ellenére sem tudta kézre keríteni másfél évtized alatt, hogy szellemi fogyatékos volt. Ez pedig rendkívül kínos volt a Harmadik Birodalom rendőrsége számára és boldog-boldogtalant ártatlanul elítéltek, hogy elrejtsék a cselekvésképtelenségüket.
A legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára jelölt alkotás a korabeli amerikai film noirok stílusát követi (nem véletlenül, hiszen a szintén a nácik miatt Hollywoodba menekült Siodmak maga is olyan nagyszerű filmekkel alapozott meg a sötét amerikai műfajnak, mint az 1946-os A gyilkosok), és miközben a történet főszereplője, a megrögzötten az igazságot kereső nyomozó munkáját folyamatosan gáncsolják, a rendező a végtelenül romlott és a propagandaeszközökkel erőt sugárzó hatalomról mond ítéletet. Bruno Lüdke alakja háttérbe is szorul a társadalomkritika mögött, sőt, a befejezés is egy sokak által máig vallott elmélet mellett foglal állást, miszerint Lüdkét olyan gyilkosságokért is elítélték, amelyeket nem is ő követett el, tovább sugalmazva ezzel a náci igazságszolgáltatás romlottságát.
Lapozzon, cikkünk a következő oldalon folytatódik!