Az Erőszakik és a Három óriásplakát Ebbinghatárában író-rendezője ezúttal is tökéletes arányérzékkel vegyíti a humort és az erőszakot, miközben filozófiai gondolatokat is megfogalmaz. Bár A sziget szellemei a felszínen egy barátság felbomlásáról szól, Martin McDonagh az egyszeri ember halandóságáról, a művészet halhatatlanságáról és a teljesen felesleges, de annál pusztítóbb történelmi és köznapi konfliktusokról beszél. Méltán jelölték kilenc Oscarra (egyebek mellett) a legjobb filmért, a legjobb rendezésért és forgatókönyvért járó kategóriában, de Colin Farrellnek is komoly esélye van arra, hogy végre elismerje az amerikai filmakadémia.
Börtön vagy halál, tök mindegy. Mert ha börtönbe kerülök vagy meghalok, legalább nem ebben a k.rva Bruges-ben leszek. És akkor egyszer csak bevillant, lehet ez a pokol. Egy örökkévalóságig ebben a kib.szott Bruges-ben dekkolni
– gondolkodik Ray az élet és halál között lebegve az Erőszakik záróképsoraiban. A fiatal, tősgyökeres dublini bérgyilkos valószínűleg soha nem vágyott többre annál, minthogy szülővárosa kocsmáiban tengesse a napjait, egy elhibázott akció miatt azonban kényszerszáműzetésbe került a számára cseppet sem otthonos belga városban, pechére ráadásul a végzet is itt éri utol. És valószínűleg éppen így érezné magát A sziget szellemei szintén Colin Farrell által alakított, nem kevésbé röghöz kötött pásztora, Pádraic is, ha el kéne hagynia a faluját.
Sőt, kevesebb is elég ahhoz, hogy végképp felbolyduljon a lelki békéje. Egy nap, amikor szokás szerint délután kettőkor a legjobb barátját, Colnt kocsmázni hívja, az közli vele, hogy nem kíván vele a továbbiakban haverkodni. Pádraic nem érti, mi történt és addig-addig faggatja a cimboráját, míg Coln megfenyegeti:
ha még egyszer hozzászól, levágja az egyik ujját a saját kezéről. És tudjuk jól, ha egy színdarabban vagy egy filmben előkerül egy pisztoly, akkor az előbb-utóbb el fog sülni, ugyanígy, csupán idő kérdése, mikor csattan a metszőolló.
Martin McDonagh az egyik legkiválóbb kortárs drámaíró, már azelőtt, hogy betöltötte volna a harmincat, négy darabját is neves színházakban mutatták be, majd hamar kiderült, a gondolatainak a mozivásznon a helye: nem sok alkotó mondhatja el magáról, hogy rögtön a legelső rövidfilmjével Oscart nyer, McDonagh azonban már a 2004-es Six Shooter-ért átvehette a szobrot.
Nem sokkal később utóbbi alaptörténetéből készítette el első nagyjátékfilmjét, az Erőszakik-at, amellyel egyből sztárrendezővé vált. És egyből felvonultatta az eddigi karrierjén végigkísérő névjegyeit: Tarantinóhoz hasonlóan virtuózan vegyíti a humort az erőszakkal és az egyből idézhető párbeszédekkel, de bár kevésbé harsányak a munkái, olyan életigazságok és mély bölcsesség árad a filmjeiből (a félresikerült A hét pszichopata-t és a si-cu-t most felejtsük el), mint egy sokat látott idős rendező műveiből.
A sziget szellemei-vel egyszerre nyúlt vissza a kezdetekhez és emelkedett új filozófiai/spirituális szintre. A két főszerepet – akárcsak az Erőszakik-ban – ezúttal is Colin Farrellre és (az Erőszakik mellett a Six Shooter-ben is főszereplő) Brendan Gleesonra osztotta, új filmje azonban sokkal csendesebb, meditatívabb, de nem kevésbé frappáns és a maga fanyar módján elképesztően vicces.
És mindenek előtt többrétegűbb, mint a rendező-forgatókönyvíró korábbi alkotásai, a két férfi kapcsolatának felbomlásán keresztül direkten és allegorikusan feszeget létértelmezési kérdéseket. Coln hirtelen szembesül azzal, hogy szerencsés esetben nagyjából tizenöt éve van hátra és még soha semmi maradandót nem alkotott; nem derül ki, hogy zenei őstehetség vagy csupán saját magának hajbókol, de nem képes szabadulni a gondolattól, hogy ha nem egy kis faluban tengeti az életét a kétkezi munka mellett üres kocsmai locsogással és fecsegéssel, akkor világhírű muzsikus válhatott volna belőle, ezért hegedülni kezd és kizárja az életéből egykori ivócimboráját. Döntésének pedig éppen azzal ad súlyt, hogy a húrokat fogó ujjainak a levágásával fenyegetőzik.
Ezzel szemben Pádraic végtelenül egyszerű és együgyű, már-már a szellemi fogyatékosság határán billegő teremtés, aki úgy viszonyul a barátja vélt vagy valós depressziójához, hogy értetlenkedve teszi fel a kérdést: miért nem fojtja el a lelki bajait épp úgy, mint mindenki más. Amikor pedig a környezete az egyszerűségét azzal érzékelteti, hogy mindig olyan ember volt, aki nem vágyik többre, mint ami megadatott, nem érti, mi a probléma a gondolkodásával. Azonban Coln nyers szavai és magatartása előcsalják Pádraic naiv gyermeki lelkéből az ösztönlényt és egyre aljasabb lépésekre szánja el magát anélkül, hogy egyáltalán észrevenné magát – ahhoz ugyanis túlságosan együgyű. Ugyanakkor – akárcsak Coln – a tudata alatt ő is vágyik arra, hogy az élete némi értelmet nyerjen, így egyre elszántabban és kérlelhetetlenebbül száll bele a viszályba.
És miközben a két férfi párharca egyre abszurdabbá és véresebbé válik, a sziget túlpartján az 1920-as évek ír polgárháborúja zajlik. Utóbbiról bár csak fél szavakkal és beszűrődő fegyverropogásokkal tesz említést a film, a cselekmény végig annak értelmetlenségét szimbolizálja, illetve azt, miként csontosodik be egy konfliktus olyannyira, hogy a felek már nem is emlékeznek a csatározás kiindulópontjára.
Colin Farrell már csupán a külső adottságai alapján megtehette volna, hogy kizárólag hollywoodi szuperprodukciókban váltsa aprópénzre a tehetségét, de az elmúlt húsz évben egy-egy kivételtől eltekintve szerzői alkotásokban szerepelt – és generációjának egyik legkiválóbb színészévé vált, így már igencsak időszerű volt az Oscar-jelölés. Azt pedig, hogy Martin McDonagh milyen kiválóan választja ki és vezeti a színészeit, mi sem igazolja jobban, mint hogy a Colnt játszó Brendan Gleesont, valamint a történet két kulcsfiguráját alakító Barry Keoghant és Kerry Condont szintén jelölték a díjra; egy olyan filmben, amely az idei Oscar-gálán a legjobb rendezésért, a legjobb forgatókönyvért és a legjobb eredeti filmzenéért, a legjobb vágásért, valamint a legjobb filmnek járó kategóriájában is komoly esélyes.
Egyik szobor sem kerülne rossz kezekbe.