Az amerikai filmintézet meghatározása szerint a western olyan filmalkotás, amely "az amerikai Nyugaton játszódik, és megtestesíti a határvidék szellemét, küzdelmeit, valamint megszűnését". A jellemzően a 19. század második felében (az 1849-es kaliforniai aranyláz és a "Régi Nyugat" felszámolását jelző 1890-es népszámlálás közötti időszakban) játszódó westernek Hollywood aranykorának végéig, tehát az 1960-as évek végéig az amerikai szellemiség ősmítoszának, az ismeretlen területek (a "szabad földek") meghódításának, a közösségek létrejöttének, összetartásának és védelmének történetének legfontosabb filmműfaja volt, s bár az 1960-as évek óta (például az olasz "spagettiwestern" hatására is) jelentős változáson mentek keresztül (például épp a mítoszrombolás szemlélete miatt), a legjobb amerikai westernek ma is magukban hordozzák a legfontosabb vadnyugati erényeket, főként a kitartást és bátorságot, amelyek nélkül (legalábbis az amerikai westernek tanulsága szerint) a határvidék nem formálhatta volna az európai telepeseket egységes amerikai nemzetté.
Bár az 1960-as évek óta sokan búcsúztatták (sőt, temették) a westernt, időről-időre "újjászületik". Legutóbb például a westernrendezőként is elismert, a Farkasokkal táncoló-ért (1990) rendezői és produceri Oscar-díjat is nyert Kevin Costner jelentkezett egy új vadnyugati filmmel: a négy részesre tervezett Horizont: Egy amerikai eposz első, monumentális felvonását a cannes-i filmfesztiválon mutatták be.
Az amerikai filmintézet (AFI) 2008-ban választotta ki azt a 10 alkotást, amelyek (az intézmény tagjai szerint) magas művészi színvonalon inspirálják a nézőt. Miközben a top10-es lista alkotásai a műfaj változását is illusztrálják, az AFI válogatása ugyanis 1939 és 1992 között bemutatott filmekből áll.
A 10. helyre az 1965-ös, Elliot Silverstein által rendezett vadnyugati komédia, a Cat Ballou legendája került, amit már bemutatásának évében klasszikusnak kiáltottak ki a kritikusok. Lee Marvin Oscar-díjat nyert kettős alakításáért: ő játszotta Tim Strawnt, a félelmetes ezüstorrú bérgyilkost, akinek leharapták az orrát, valamint Marvin alakítja Strawn ellenlábasát, az alkoholista és semmirekellő, mégis szeretnivaló Kid Shelleent, aki összefog a címszereplő tanárnővel, Catherine Ballou-val, hogy bosszút álljanak a nő apjának haláláért.
A 9. helyre sorolta az AFI a klasszikus western királyának tartott, rendezők generációit inspiráló John Ford 1939-es remekművét, a Hatosfogatot, amely a már a némafilmkorszakban is vadnyugati filmeket rendező Ford első hangosfilmje. A 7 Oscar-jelölésből kettőt elnyerő (legjobb férfi mellékszereplő, legjobb betétdal) Hatosfogat egy vegyes utazóközönségű postakocsi Arizónából Új-Mexikó felé tartó útjának kalandjait meséli el, középpontban az apja és fivére halála miatt bosszúra szomjazó szökevény Ringóval (John Wayne) és a prostituált Dallasszal (Claire Trevor). Már ebben a korai klasszikusban is Ford részben leszámolt a múltjában is makulátlan főhősök legendájával, John Wayne pedig a Hatosfogattal alapozta meg hírnevét és három évtizedes vezetőszerepét a westernek világában.
Az AFI listáján a 8. helyre már egy minden szempontból formabontó, a műfaj kliséit kiforgató és a vadnyugati szellemiséget idézőjelbe helyező alkotás, Robert Altman revizionista westernje került (a Zsigmond Vilmos által fotogarafált filmről bővebben itt olvashat), a 7. helyen pedig George Roy Hill ma már klasszikusa, az 1969-es, 4 Oscar-díjas Butch Cassidy és a Sundance kölyök szerepel, amely törvényenkívüli főhőseivel, a vadnyugati szellem hanyatlásának bemutatásával ugyancsak a western újragondolásának jegyében fogant (a filmről itt írtunk részletesen).
A 6. helyre szintén a revizionista western egyik 1969-es klasszikusa került: Sam Peckinpah A vad banda című filmje voltaképpen úgy temette el a Vadnyugatot, hogy kíméletlenül leszámolt a westernek hősképével, és megmutatta az ősi erények pusztulását, miközben filmjével szinte visszakövetelte a műfajt Amerikának az akkoriban divatos italowesternektől (a filmről itt írtunk részletesen).
Az 5. legjobb amerikai western az AFI szerint Howard Hawks 1948-as rendezése, a Vörös folyó, amelyben a marhapásztorokat alakító John Wayne és Mongomery Clift feszülnek egymásnak egy sajátos apák és fiúk történetben – ami aztán a teljes amerikai nemzetet és persze a filmrendezőket is megihlette, elég csak Peter Bogdanovich 1971-es remekművére, Az utolsó mozielőadásra gondolni, amelyben a bezárás előtt álló filmszínházban épp Hawks filmje az utolsó műsorszám, sajátos áthallásokkal a cselekményben.
A "legfiatalabb" western, azaz az 1992-ben bemutatott, 4 Oscar-díjjal kitüntetett (köztük a legjobb film és rendezés) Nincs bocsánat ismét a revizionista western gyöngyszeme, valamint a rendező Clint Eastwood búcsúja a westerntől, attól a műfajtól, amelynek népszerűségét (főként Sergio Leone Dollár-trilógiája okán) köszönhette (a filmről itt írtunk bővebben).
A 3. helyezett az 1953-as Shane, George Stevens rendezése, az első szélesvásznú westernfilm, amelyben Alan Ladd alakítja a szűkszavú, titokzatos múltú, rátermett fegyverhőst, aki egy wyomingi ranchon belekeveredik a marhakereskedők és a telepesek harcába, amelyben hatlövetűvel lehet már csak igazságot szolgáltatni, de Stevens (operatőri Oscarral jutalmazott) filmjének fő erénye nem az akció, hanem az a letisztult tárgyilagosság, ahogyan a 19. század végi telepeslétet, a természeti környezetet és abban az embert, az össze- és széttartó közösségeket bemutatja, mai szemmel is hiteles(nek tűnő) képet festve az egykori Vadnyugatról.
A lista 2. helyén ugyancsak az 1950-es évek egyik klasszikusa, Fred Zinnemann Délidő (1952) című klasszikusa áll, amely megteremtette a saját közössége által is magára hagyott, de a végsőkig kitartó magányos hős filmtoposzát, amelyet aztán nem csupán a westernek, de az akciófilmek is előszeretettel vittek tovább (a filmről itt írtunk részletesen).
Az első helyen pedig egy újabb John Ford rendezés áll az AFI listáján: az 1956-os Az üldözők az amerikai filmintézet 2008-as választása szerint minden idők legjobb amerikai westernje. A nem sokkal az amerikai polgárháború után játszódó filmben egy egykori konföderációs katona (John Wayne) tér haza bátyja texasi ranchára, ahol összetűzésbe kerülnek a komancs indiánokkal, akiket üldözőbe vesznek, miután elrabolják a főhős 15 éves unokahúgát (Nathalie Wood). A filmet az amerikai filmintézet nem csupán a legjobb westernnek választotta, de minden idők 100 legjobb amerikai filmje között is rendre előkelő helyen szerepeltette: 1992-ben az ötödik, 2002-ben a 11-ik, 2007-ben pedig a 12. helyre sorolta. Ford alkotásának hatása olyan filmekben köszön vissza, mint az Arábiai Lawrence, a Csillagok háborúja, a Ryan közlegény megmentése vagy a Párizs, Texas.
Az AFI top10-es listáján egyedül John Ford szerepel egynél több filmmel, de őt is felülmúlja John Wayne, akinek főszereplésével összesen három alkotás szerepel az amerikai filmintézet listáján.
A legnagyobb és legnépszerűbb amerikai fimes véleményaggregátor oldal, a Rotten Tomatoes saját listát készített a legjobb westernekről, amelyre csak olyan filmek kerülhettek fel, amelyek legalább 20 kritikusi értékelést kaptak (illetve, amelyek klasszikusnak minősülnek).
A százas lista első 10 helyezettjét illetően természetesen van átfedés az AFI által kiválasztott 10 legjobbal, egészen pontosan 4 film szerepel mindkét listán.
Ugyanakkor a Rotten Tomatoes listáján a top3-ba csak egyetlen, az amerikai filmintézet által kiválónak minősített western került: a Délidő, ami ezúttal a 3-ik helyre került. Továbbá a AFI-nál a 9. helyezett Hatosfogat itt a negyedik, illetve az AFI-nál 4-ik Nincs bocsánat a 8-ik helyen szerepel. De a legnagyobb eltérés a közös metszetben Az üldözők, ami az AFI-nál minden idők legjobb westernje, míg a Rotten Tomatoes listáján csak a 10-ik.
Persze a Rotten Tomatoes listája nem is 2008-ban készült, hanem 2022-ben és azóta is folyamatosan változik a kritikusi és vélemények összegzésének alakulásával. A listán így olyan filmek is megtalálhatók, mint a hatodiknak sorolt A préri urai, ami tulajdonképpen egy 21. századi neo-western, autókkal és modern bankokkal, amelyeket egy elkeseredett testvérpár rabol ki, hogy legyen pénzük kifizetni a családi gazdaságot terhelő jelzálogot. Illetve ott van még az újabb eresztésből a 2010-es, a Coen-testvérek A félszemű című filmje, ami a Rotten Tomatoes listáján a hetedik, és afféle sajátos remake-je a John Wayne egyetlen Oscar-díját eredményező (angolban azonos című) 1969-es A félszemű seriff-nek.
Máskülönben a Rotten Tomatoes top10-be is csupa klasszikus került (a már felsoroltakon kívül): az 1948-as A Sierra Madre kincse a második, az 1959-ben bemutatott Rio Bravo az ötödik, az 1946-os a Celementina, kedvesem a kilencedik.
Ugyanakkor a Rotten Tomatoes listája nem csak amerikai westerneket szerepeltet: ugyanis szerintük minden idők legjobb vadnyugati filmje egy italowestern, Sergio Leone Dollár-trilógiájának véres záróakkordja, A jó, a rossz és a csúf (1967). Az amerikai polgárháború idején játszódó, három nyerészkedő kincsvadászt a középpontba helyező filmről a listában a Rotten Tomatoes szerkesztői úgy fogalmaznak: "vitathatatlanul a spagettiwesternek legjobbja, lenyűgöző történettel, emlékezetes alakításokkal, lélegzetelállító tájképekkel és kísérteties zenével".