Kozmikus utazás, robotok és mutánsok: amikor a moziban is a szovjetek nyerték az űrversenyt

A Szovjetunió egy évtizeden keresztül – 1957, az első műhold, a Szputnyik 1 fellövése és 1967, a világűr békés felhasználásáról szóló amerikai-brit-szovjet egyezmény aláírásáig, sőt, 1969-ig, az amerikaiak holdra szállásáig – vezette az űrversenyt, és ennek a moziban sem győzött hangot adni.

Bár szovjet tudományos-fantasztikus film hollywoodi mércével nem tűnik termékenynek, az űrkutatás hősies, és propagandától sem mentes meséitől a Csernobil utáni posztapokaliptikus disztópiáiig a szovjet sci-fi filmtörténete az 1920-as évektől az 1980-as évekig tulajdonképpen leképezi a Szovjetunió felemelkedését és bukását.

Az első szovjet tudományos-fantasztikus film gyökerei az oroszországi sci-fi irodalom egyébként kifejezetten gazdag hagyományaira nyúlnak vissza: Jakov Protazanov Aelita (1924) című filmjét egyenesen Alekszej Tolsztoj, a történelmi és tudományos-fantasztikus regények népszerű írója által írt művéből adaptálták. Ebben az 1917-es októberi forradalom utáni Moszkvában egy álmodozó rádiómérnök különös és titokzatos rádióüzenetet kap, ami arra készteti, hogy egy űrhajót építsen és elutazzon a Marsra, ahol megvalósítja a proletárforradalmat. A propagandán túl Protazanov filmje kifejezetten látványos sci-finek számított a maga idejében és még a nyugati filmtörténészek is elismerik egyetemes hatását a műfaj történetének alakulására, mivel futurista-konstruktivista díszletei később Hollywoodot is megihlették.

A szovjet sci-fi filmek tehát már a kezdetektől a kommunizmus eszméjét óhajtották kiterjeszteni a teljes világegyetemre. Vaszilij Zsuravljov Kozmikus utazás című 1936-os filmjében a tíz évvel későbbre vizionált, 1946-os csillogó és utópisztikus szovjet jövőt és a kommunista űrkutatás diadalát próbálta megálmodni a moziban, azzal a céllal, hogy felkeltse a kommunista ifjak érdeklődését az űrkutatás iránt. A Konsztantyin Ciolkovszkij szovjet rakétatudós felügyeletével készült, a Holdra szállást előrevetítő film úttörő speciális effektusokkal és részletgazdag, futurisztikus miniatűr moszkvai és holdbéli makettekkel (tervező: Fodor Krasne) készült, csakhogy hiába viselték a filmbéli mutatós holdrakéták Sztálin és Vorosilov nevét, a szovjet cenzorok nem sokkal a film bemutatása után úgy érezték, egyes jelenetek túlságosan félelmetesre és az állam által jóváhagyott szocialista realizmus esztétikájával ellentétesre sikeredtek, ezért a Kozmikus utazást kivonták a forgalmazásból.

A szovjet sci-fi ezt követően a filmgyártást is személyesen ellenőrző Sztálin „javaslatára” kikerült a támogatott műfajok közül, mivel a hivatalos álláspont szerint a tudományos fantasztikum csupán olcsó álmodozás volt. Csak Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után, és a szovjet űrprogram első nagy sikerével, a Szputnyik-1 űrszonda pályára állításával nagyjából egy időben támadt fel újra a szovjet sci-fi a moziban: Pavel Klusancev 1957-ben bemutatott Út a csillagokhoz című filmje a tényszerű tudománytörténet és a fantasztikus jóslatok látványos és merész ötvözete volt, amely izgalmas módon mutatta be a szovjet űrkutatás történetét Konsztantyin Ciolkovszkij első rakétakísérleteitől a Szputnyik-1 sikerén át az akkor még csak elképzelt jövőig, azaz az első űrállomás megépítésének és a Hold meghódításának eredményességéig vizionálva a nemzetközi űrversenyben a Szovjetunió vezető szerepét.

Út a csillagokba
Fotó: Lennauchfilm

A mindössze 50 perces, de három évig, a korszak legnevesebb űrszakértőinek bevonásával, részben a bajkonuri űrrepülőtéren forgatott Út a csillagokba úttörő speciális effektusokkal és szakszerűen kidolgozott modellmunkákkal készült, hogy ​​a súlytalanság, az izzó bolygók és a forgó modell űrállomások bemutatása a lehető legvalóságosabbnak tűnjön, s amely realista filmes megoldások rendkívül termékenyítőek voltak a teljes műfajra, olyannyira, hogy később olyan nagy hatású amerikai sci-fikben is visszaköszönnek, mint Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia (1968) című, a filmtörténészek által a mai napig a műfaj csúcsaként számon tartott alkotása.

A Szputnyik-1 1957-es szovjet sikere aztán már olyan filmeket eredményezett, mint az Alekszandr Kozit által rendezett Szólít az ég (1959), amelyben ráadásul a hős szovjet űrhajósok nem csupán megnyerik az űrversenyt, de még a bajba jutott amerikai asztronautákat is megmentik a Marson. Klusancev 1962-es Viharok bolygója című filmjében (egyetlen, teljes egészében fikciós alkotásában) már a szovjet űrhajósok egy folyamatosan amerikai tánczenét játszó, John nevű ormótlan robotot pesztrálnak veszélyes Vénusz-küldetésük során, ami aligha lehet véletlen, sokkal inkább afféle jelzés az amerikaiak felé a szovjet űrfölényt illetően, amelyet Jurij Gagarin 1961. április 12-i sikeres űrrepülése indokolttá is tett.

Viharok bolygója
Fotó: Lennauchfilm

A Vosztok-1 és az első ember a világűrben sikeréért a hollywoodi B-filmesek (kiváltképp Roger Corman) úgy álltak bosszút, hogy potom áron megvásárolták a szovjet sci-fiket és csak a látványos űrutazásos részeket megtartva a legkülönbözőbb szörnyeket felvonultató jeleneteket forgattak hozzá, már amerikai alkotásként piacra dobva (az egyik leghíresebb példa: a Szólít az égből 1963-ban Thomas Colchart álnéven Francis Ford Coppola által újraforgatott Battle Beyond The Sun, amelyben hatalmasra duzzadt nemiszervekre hasonlító földönkívüliek esnek egymásnak).

Klusancev mellett az 1960-as évek szovjet sci-fijének másik mozimágusa Mihail Kariukov volt, aki két űrtémájú filmet is készített. Az 1960-as  A mennyek hívása kifejezetten a szovjet űrverseny hősies (és Amerika-ellenes) története, egészen a lenyűgöző űrszekvenciákban és expresszionista fényjátékkal bemutatott Mars utazásig, míg az 1963-as Egy álom valóra válik már a Földre érkező idegenekkel történő kapcsolatfelvételről fantáziált hatalmas és futurisztikus, vörösben és zöldben fürdő képeken.

A szovjet sci-fi a holdra szállás után

Az Apollo-11 1969-es sikere, azaz az amerikai asztronauták, Neil Armstrong és Buzz Aldrin holdra lépése szinte megsemmisítő csapást mért a szovjet űrprogramra, ennek következtében az 1970-es évek elejétől kezdve a szovjet sci-fi is csendesebbé, befelé fordulóvá vált. Elég Andrej Tarkovszkij két remekművére, a Solarisra (1972) és a Sztalkerre (1979) gondolni, amelyek látványos űrkalandok helyett sokkal inkább belső utazásra, filozofikus elmélyülésre invitálták a nézőket, elmerülve az emberi tudat mélyén, egzisztenciális kérdéseket feszegetve.

A Sztalker disztopikus jövőképét ráadásul a Brezsnyev-korszak lepusztult vegyi gyárai és erőművei hitelesítették, a lakatlan „zóna” csupán a hét évvel későbbi csernobili atomkatasztrófa előtt tűnt prófétainak. Sőt, Csernobil évében, 1986-ban Konszantyin Lopusanszkij egyszerre filozofikus és rémálomszerű víziót készített a nukleáris holokauszt utáni emberi létezésről A halott ember levelei címmel. Lopusanszkij három évvel később elkészítette a vízió folytatását Látogató a múzeumban címmel, amelyben már a terméketlen és szennyezett vidéken drótkerítéssel körbevett rezervátumokban különítik el az atomsugárzástól eltorzult „mutánsokat”. Lopusanszkij szemtelenül ment szembe a szovjet keresztényellenességgel, amikor 1989-es filmjében keresztény allegóriákon keresztül (utalva Csernobil katasztrófájára) a nukleáris holokauszt utáni létezést egyenesen a pokolhoz hasonlította, amelyért a magukat istennek képzelő tudósok és felelőtlenül iparosító politikusok a felelősek. Mindezt úgy, hogy apokaliptikus vízióihoz Lopusanszkij a gyengélkedő szovjet állam valódi, használaton kívüli gyárait és ipari romjait használta fel.

De hasonlóan kritikus sci-fi volt Georgij Danyelija abszurd komédiája, a Kin-dza-dza! (1986) amelyben egy építőmunkás és egy fiatal művész szóba elegyednek egy rongyos alakkal, aki azt állítja, hogy egy idegen galaxisból érkezett, s miután megmutatja nekik különleges teleportáló készülékét, a két férfi a Pluke bolygón találja magát, amelynek két osztályra szorítkozó lebutított és korrupt társadalma voltaképp a szovjet fejlődés zsákutcáját hivatott bemutatni. Danyilija fekete komédiáját olyan sci-fik követték, mint a Tükör a hősnek (1987), a Zéró város (1988) és persze Lopusanszkij alkotásai, amelyek a maguk módján mind az egykor az űrversenyt vezető Szovjetunió hattyúdalát énekelték hol tragikus, hol vidámabb hangon.