A galaxis peremén már csak lábjegyzetek maradtak

Ha a Csillagok háborúja-filmeket vesszük, minimum kétféle rajongótábor létezik. De leginkább ez a kettő: a Star Wars egyre táguló univerzumában újabb és újabb filmek és sorozatok nézésével (és regények olvasásával és videójátékok játszásával) folyamatosan elmerülni igyekvő franchise-fanok és az eredeti trilógia lezártságában, a mese egységében és az eredeti üzenet sérthetetlenségében hinni akaró, az ősforrást védelmező Jedi-lovagok.

Ha a Star Wars 1977 és 1983 között bemutatott őstrilógiáját afféle modern kori mítoszként olvassuk – ahogyan azt a kulturális antropológia vagy akár a filmtörténet is gyakran megteszi –, akkor abban a három, kezdettől a végig egyenes vonalú epizódban nem pusztán egy galaktikus kaland történetét látjuk, hanem az egyetemes, archetipikus képletek újramondását: a jó és a rossz örök küzdelmét, a fiú lázadását és az apa megváltását, a hit, a család és szeretet gyógyító erejét, az emberi összetartozás fontosságát, és a szabad akarat diadalát a sorsszerűség felett.

George Lucas eredeti trilógiája a modern és az ősi összecsomagolásával, de mindenképp a klasszikus mese nyelvén szól az emberi lét alapkérdéseiről. Időtállósága nem is annyira úttörő technikai megoldásaiban, delejező látványvilágában, hanem a titokzatosság mélyéről elemi erővel előre törő egyértelműségében, ha úgy tetszik „bújtatott” egyszerűségében rejlik. Az őstrilógia: mese a legkisebb fiúról a galaxisban, aki nagy kalandokra indul, végül szembeszáll az apjával és önmagával, és mese az eltorzult lelkű apáról, akit a saját fia szenvedése ébreszt rá rég elvesztett emberségére, és feláldozza magát, hogy a fiát megmentse, és mese egy elkényeztetett, de harcias hercegnőről, aki küzd a szerelem ellen, végül megadja magát neki, és ugyanígy mese a cinikus hősről, aki a mélyben tele van érzésekkel és képes lenne az életét is feláldozni az igaz ügyért... és így tovább – de a középpontban a mindent átható Erő áll, amelyhez jó (jedik) és gonosz (Sithek) eltérő szándékkal közelednek, és amelybe egyensúlyt csak egy olyan személy hozhat, aki elmerült a nem is annyira mágikus rendszer világos és sötét oldalában, és pontosan tudja, hogy az Erő nemcsak kontroll és birtoklás, hanem viszonyulás és út is.

A Jedi visszatér

Az őstrilógia ereje az útban (a történetszövés, a cselekménybonyolítás) a titokzatosság (az izgalmas helyszínek és mellékszereplők, a modern és archaikus technika párhuzamossága) és az egyértelműség (az üzenet) viszonyában rejlik – mesemondóként Lucas pontosan tudta, hogy bizonyos dolgokról csak annyit érdemes elárulni, amitől a mese mese, a mondanivaló valósága pedig valóság marad. És hasonló az ősforrást Jedi-lovagként védelmező rajongó viszonyulása is: felismeri, hogy a hézagok újabb és újabb filmekkel és sorozatokkal való betömködése egyfelől újabb hézagok megnyitásával jár, másfelől (és ez a fontosabb) a duzzasztás a mese szövetét, sőt magát a mítoszt roncsolja.

Az előzménytrilógia megalkotásával (Baljós árnyaktól A Sith-ek bosszújáig) Lucas tulajdonképpen még az őstrilógia tanulságából indult ki, az újabb (az eseménykronológia sorrendjéből az „előző”) három résszel arra akart rávilágítani, hogy a szeretet (úgy is mint Erő) nem csak megváltásra, hanem kárhozatra is vezethet. Ha az apai érzések megváltják a Sith-et, akkor a szerelem áttaszíthatja a sötét oldalra a Jedit – egyazon érzés (a szeretett személy elvesztésének félelme) ellentétes iránnyal mozgatja ugyanazon személyt, aki átengedi magát érzései sötét, majd tiszta mivoltának, ezzel önmagában és a galaxisban is egyensúlyba hozva az Erőt. Egyetlen, az őstrilógiából hiányzó dialógusra Lucas három egészestés játékfilmet alapozott, de bármennyire is igyekezett politikai, filozófiai dimenziókat nyitni, az előzménytrilógiával tulajdonképpen az eredeti történet varázsát kezdte ki. 

A Sith-ek bosszúja

És ugyanez történik az antológiafilmek, a folytatás-trilógia és a sorozatok esetében is − csak látszatra mélyül a SW-saga, az újabb szereplők valójában a már elsőre felhasznált elemek újbóli zsonglőrködésével érnek révbe, miközben az alkotók eltékozolják az eredeti mese humánumát és érzelmi igazságait, megfosztva a nézőt attól a tiszta, gyermeki rácsodálkozástól, amit az őstrilógia kiváltott (sőt, a 9. sorfilm egyenesen elpusztította az ősmesét).

Az őstrilógia védelmezői számára a mesterségesen felduzzasztott SW-univerzum rajongói: a fogyasztói kultúra, a franchise szerelmesei, nem pedig a mítoszé, amely csak egyszer elmesélhető, mert minden más a legjobb esetben is csak lábjegyzet, de többnyire üzleti szempontú ismétlés, a fanok feletti uralom, azaz maga a klónok háborúja. 

Darth Vader egyensúlyt hozott az Erőbe, legyőzte önmagát és letaszította az Uralkodót, hogy megmentse a fiát. Az Endoron fáklyák égtek, a hősök üdvözölték egymást, az ewokok táncoltak és a vidám zenét felülírta a beérés szimfóniája, a Jedik szelleme között megjelent Anakin Skywalker. A Jó egyszer és mindenkorra úrrá lett a Rossz felett. A mese véget ért. Egyszeri volt és megismételhetetlen. Valaha ez egyértelmű volt − réges régen, egy messzi-messzi galaxisban.