Pusztítás: Tom Hardy és a Netflix elmerül az erőszakban

Gareth Evans legújabb (pontosabban négy évre dobozba zárt) filmjének a címe találó. A Pusztítás valóban a romboló akciót állítja a középpontba, minden más (cselekmény, karakterek) másodlagos. Kritika.

„Éled az életed. Döntéseket hozol.  Döntéseket, amiket megpróbálsz igazolni – magadért, a családodért. Egy ideig működik, aztán már nem. Mert hozol egy döntést, ami mindent jelentéktelenné tesz. Egy döntést, amit már nem tudsz igazolni. Nem tudsz megbocsátani. És elveszítesz mindent: a családodat, a barátaidat, önmagadat. És végül nem marad semmid. Semmid, csak a kísértetek” – ezzel a monológgal indul a 2010-es évek egyik legjobb és legbrutálisabb akciófilmje, A rajtaütés rendezőjének, Gareth Evans legújabb (pontosabban 4 évig dobozba zárt) filmje, a Pusztítás, amelyben egy Walker nevű komor és kiégett korrupt nyomozó (Tom Hardy) kalauzolja a nézőt egy közelebbről meg nem nevezett amerikai metropolisz kínai negyedének pokoli bugyrába, egy olyan világba, ahol a drogok és az erőszak az úr.

Pusztítás (Tom Hardy, Quelin Sepulveda és Justin Cornwell)

A felvezető monológ és az azt keretező flashback montázs még túlmutat a sablonos akciófilmen, ha nem is dosztojevszkiji mélységet, de a bűn és bűnhődés noir témájának kreatív kibontását ígéri. Aztán hamar kiderül, Evanst a legkevésbé a cselekmény vagy az árnyalt karakterábrázolás izgatja − a Pusztítás azok számára készült, akik élvezik, ha a vásznat (a Netflix-forgalmazás okán: a képernyőt) az erőszak uralja.

A lassú nyitányt ugyanis rögtön gyors tempójú autós üldözés követi, majd véres leszámolás, amelynek célpontja a kínai maffia helyi vezére, akinek az óhazából érkező anyja vérbosszút esküszik, ráadásul a feltételezett merénylők egyike a város piszkos kezű polgármester-jelöltjének (Forest Whitaker) fia, akit Walkernek kellene megmentenie, hogy leszámolhasson a monológban emlegetett kíséreteivel.

Pusztítás: egyetlen akciójelenet emeli ki a tucatból

A Pusztítás forgatókönyvét mintha csak a mesterséges intelligencia írta volna (a kredit Evans-szé), összeollózva és lemásolva az elmúlt minimum hat évtized erőszakmozijának jellemző motívumait, kezdve mindjárt John Boorman Point Blank (A játéknak vége, 1967) című bosszúfilmjével, amelynek Lee Marvin alakította főhősét ugyancsak Walkernek hívják, és zárva a sort a John Wick-sorozattal. 

Pusztítás

Tom Hardy-nak kétségkívül jól áll a szerepe, de érezhetően kizárólag rutinból hozza a Bronsontól a Mad Maxig tulajdonképpen minden szempontból kivesézett karakterét, mivel a monológot leszámítva nincs lehetősége a ráosztott szerep árnyalt eljátszására – és ugyanígy: Forest Whitaker, Yeo Yann Yann, Luis Guzmán vagy Timothy Olyphant sablontörő igyekezete is kudarcba fullad.

Persze a műfaj lényegét, az akciószekvenciákat illetően a néző nem panaszkodhat, mert bár a cselekmény finoman szólva is széttart, a 107 perc alatt pörögnek az események, sőt, a Pusztítás sztorija valójában három nagyobb (eleje-közepe-vége felosztásban) akciójelenet köré épült, sajnos azonban ezek közül csak a középső, egy diszkóban, dübörgő technóra levezényelt tömeges összecsapás az, ahol Evans igazán meg tudta csillogtatni a balettszerű hiper-erőszakra irányuló kreativitását. A másik két nagyobb akciójelenet csupán ujjgyakorlat – ahogy a sterilen mocskos Pusztítás egésze is, ami a night-club akciójelenetét leszámítva egyáltalán nem emelkedik ki a vonatkozó Netflix-tartalmak közül.