Iratkozzon fel hírlevelünkre 
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.huGuillermo del Toro új, minden eddiginél látványosabb köntöst adott Mary Shelley klasszikus rémtörténetének. A Netflix Frankenstein-filmje látványa grandiózus, mondanivalójával csúnya fityiszt mutat a halandóknak. Modern mestermű lenne a film? Nos, majdnem!
A hullákból összetákolt rém története és a halál legyőzése már régóta foglalkoztatja a filmeseket. Frankenstein története az 1930-as évek egyik első, nagysikerű B-horrorja volt. Azóta számtalan feldolgozást élt meg: volt már szörnyvadász, szerelemért epekedő rocktroll, és még sorolhatnánk. Guillermo del Toro a filmes világ kiváló mesélője, hiszen filmjei nemcsak vizuálisan egyediek, hanem az univerzális történeteket is könnyedén, mégis mély mondanivalóval értelmezi újra. A 61 éves mexikói mester a Netflix segítségével egy 120 millió dolláros, szuperlátványos köntöst adott az antik rémtörténetnek, miközben olyan lételméleti kérdéseket vet fel, amiket ilyen kaliberű látványfilmekben ritkán szokás.
Frankenstein a Netflixen
A Velencei Nemzetközi Filmfesztivál 17 perces tapsvihara után az egész világ kíváncsian várta, mit alkotott a mexikói rendező. A trailerből már látszott, hogy a látvány ismét elsőrangú, a színészek pedig okot adtak a bizakodásra. Azt azonban még nem sejthettük, hogy a Teremtmény szerepére kiválasztott Jacob Elordi — levetve szépfiú imázsát — zseniális választásnak bizonyul majd, de erről majd később. A legfontosabb kérdés mindenki számára az volt: érdemes-e újabb adaptációt készíteni egy olyan történetből, amihez már nehéz újat hozzátenni? A válasz: igen. Del Toro nemcsak nagy mesélő, hanem az emberi igazságok ismerője is. A korábbi filmes feldolgozásokban a Teremtmény többnyire szörnyként jelent meg, holott ő is ember — vagy legalábbis emberekből van.
Az emberiség nagy kérdése és misztériuma az élet és a halál. Galaktikus lottóötös, Mátrix, Isten vagy a nagy véletlen — számtalan magyarázat létezik a létünkre, de egzakt megoldás nincs; csupán a sorsunk közös. A fejlődéssel azonban mi, emberek is elkezdtünk Istent játszani. Ennek ékes példája főhősünk, Victor Frankenstein, aki egy nagyon is emberi okból szegül szembe a teremtővel: a gyász miatt. Ki ne akarná, hogy elveszett szerettei visszatérjenek a holtak világából — vagy hogy el se kelljen menniük? Nos, a Netflixes Frankenstein erre ad egy elég sokkoló választ.
Frankenstein 2025: A szörnyek is emberek – vagy mi vagyunk a szörnyek?
A film első fele nem ismeretlen a nagyközönség számára: Victor kutat, mecénásra lel a rejtélyes Harlander személyében, megérkezik az öccse és annak menyasszonya, Elizabeth. Utóbbi karaktert a mai igényeknek megfelelően okosabbá, szókimondóbbá és önállóbbá formálták – már nem az a szótlan, tizenkilencedik századi „soft girl”, aki félpercenként elájul a fűzőjétől. Az igazi izgalom a film második felében kezdődik, amikor – nem nagy spoiler – a Teremtmény életre kel. Isten megpihent a hetedik napon, de Victor munkája itt kezdődne igazán, hiszen saját teremtményéért ő a felelős. A feltaláló azonban – mint oly sokan, akik nagyot alkottak – nem bírja elviselni a felelősséget. A Teremtmény viszont egyetlen dolgot szeretne: megérteni a világát. Fejlődni, tanulni – számára mindez egy szóval foglalható össze: Victor. A film második fele a szörny történetét meséli el, akinek legnagyobb vágya, hogy helyet találjon a világban. Ehhez vándorolnia kell, tanulnia, és megismernie a lét zord törvényeit, miközben rá kell döbbennie: ő az egyetlen lény a Földön, aki egy olyan átkot kapott, amit bármelyik halandó áldásnak nevezne: az örök életet.
A klasszikus történet gótikusabb külsőt kapott del Toro értelmezésében, sőt, néhol már-már elemelkedetté válik — főleg Victor anyja és Elizabeth figurájának megjelenítésénél. Okos és fontos húzás, még ha a jelmezek néha túlzóan rikítanak is. Alexandre Desplat zenéje elsőrangú, az operatőr és a vágó munkája kifogástalan, a látvány lenyűgöző. A CGI helyenként kissé sutára sikerült, különösen a brutális jeleneteknél, ahol a lény embereket és állatokat tép szét – ilyenkor néha realisztikus, máskor már trash-horrorba hajlik. A fináléban del Toro is engedett a melodrámának – bár dramaturgiailag indokolt, talán visszafogottabban hatásosabb lett volna.
A Frankenstein Jacob Elordi nagy lehetősége
A csomagolás tízből tízes – itt már csak a színészeken múlik minden. Frankenstein szerepében Oscar Isaac meggyőző a film első felében, de a másodikban – rövidebb játékideje miatt – kissé gyorsan zajlanak le a karakterváltozásai. A színész itt már küzd, mint disznó a jégen, főként amiatt, hogy ez a férfi minden, csak nem szimpatikus. Semmiért nem vállal felelősséget, valóban Isten-komplexusa van. Ám – ahogy egy szülő is – a saját alkotásáért, teremtményéért felelősséggel tartozik.
Jacob Elordi mindenkit meg fog lepni ebben a filmben. A bájgúnár-szerepek után jöttek a hírek, hogy hitelesség okán fél napot sminkelték, ahelyett, hogy CGI-jal oldották volna meg a külsejét. Del Toro valamit nagyon eltalált: Elordi szerepének nagy részében nincs szöveg, mégis a fizikumával és tekintetével mindent elmond – ez a színészet felsőfoka. Ez az ő filmje: megmutatja, hogy az eddig horrorfiguraként kezelt Teremtmény hogyan válhat emberré. Del Toro nem idealizálja, nem teszi antihőssé vagy mártírrá – egyszerűen csak esendővé, vagyis emberré. Mia Goth emlékezetes Elizabeth szerepében, bár az itt kialakuló szerelmi négyszög kissé erőltetett és funkciótlan, a karakterének sorsa pedig részben kidolgozatlan marad. Harlander szerepében a mindig zseniális, kétszeres Oscar-díjas Christoph Waltz tűnik fel: intelligensen asszisztál a történethez, de a szerepe inkább katalizátor, mintsem kulcsfigura.
Akkor mestermű a Frankenstein? Majdnem. Guillermo del Toro az év egyik legjobb filmjét készítette el. Ennél izgalmasabb Frankenstein-feldolgozást aligha látunk a közeljövőben. A mondanivaló merész, a kivitelezés látványos, de az összkép mégsem olyan tökéletesen kerek, mint például A faun labirintusa esetében.
10/9
A Frankenstein a Netflix kínálatában érhető el.
