Tony Curtis selymes markában

Nyolcvanhárom éves múlt Tony Curtis világhírű filmszínész, Marilyn Monroe ex-pasija, a Minden lében két kanál pimasz Danny Wilde-ja, országimázsunk önzetlen ápolója. A héten ellátogatott Budapestre, mert itt nálunk is megjelent önéletrajzi könyve, a Hollywood hercege, festményeiből pedig, Magyarországon először, kiállítást rendeztek. A sztárral egy budai hotelben találkoztunk; az [origo] riporterét kellemesen érintette a beszélgetés.

Fürgén forgolódik a tolószékben, sapkát vett az interjúhoz és fehér sortot. A nyakában lánc, rajta vagy húsz apró medál. Megkérdezem, honnan vannak. Köhög egy mélyet, elnézést kér, aztán öblös hangon, vastag New York-i akcentussal magyarázni kezd.

"Ó, nagyon régen kezdtem el őket gyűjteni és van, amelyiket a barátaimtól kaptam, a világ minden tájáról. Egész életemben hordtam ezt a láncot, szerencsét hoz. Az első darabját én vettem, egy apró rézgyűszűt." Morzsolgatni kezdi az ujjai között a medálokat, van köztük egycentis skorpió, egy fémlapon a 13-as szám, kereszt, egy madár alakja. Curtis közben magyarra vált, "Hol van? Hol van?", aztán megtalálja a gyűszűt is. "Nézd, ez volt az első. Azért vettem, mert az apám szabó volt." Szabó, mondja, ezt is magyarul.

Tony Curtis Bernie Schwartzként született New Yorkban, 1925-ben, egy magyar zsidó házaspár, Emaunel és Helen Schwartz legidősebb fiaként. Keserű gyerekkora volt: a szülei örökké marták egymást, anyja verte, állandó pénzszűkében éltek és a világgazdasági válság idején annyira elszegényedtek, hogy öccsével, Juliusszal együtt a szülők rövid időre árvaházba is adták őket. Beszélgetésünk előtt két nappal, a sajtótájékoztatón Curtis elmesélte, hogy gyerekkora legszörnyűbb élménye az volt, amikor Julius-t elütötte egy teherautó és tizenkét évesen anyja őt küldte a rendőrökkel a kórházba, hogy az öntudatlan, haldokló fiút azonosítsa. "Attól a naptól kezdve nem szerettem anyámat".

Nézz még több képet Tony Curtisről! | Fotó: Pályi Zsófia

Mi segítette át a nehéz időkön? "Egy titka van az életnek, egy módon lehet túlélni: soha nem szabad hagyni, hogy feldühítsenek. Ne mérgelődj semmin, soha. Ha az anyád felpofoz, ne gyere dühbe. Ezek a támadások nem rólad szólnak, hanem mások szomorúságáról, az ő frusztrációjukról. Ezt vetik ki magukból és teljesen véletlenül te állsz ott az útjukban. Rajtad csattan és így te leszel a fájdalom. De ez nem a te fájdalmad, hanem az övék. Az a legfontosabb feladat az életben, hogy ne hagyjuk, hogy ezek az emberek ránkragasszák a dühüket és az elégedetlenségüket. Ha azt mondják, mennyire ciki ez a ruha, amit viselsz, vagy milyen furcsa a hajad, ne törődj velük, ez a te döntésed, senki másé. Ez mindenre igaz az életben. Ha nem tetszik nekik valami, az az ő bajuk, nem a tiéd. Te csak arra figyelj, hogy soha senki ne bosszantson föl."

Hollywood hercege, a könyv

Tony Curtis életrajzi regénye tavaly ősszel jelent meg Amerikában American Prince: A Memoir címen. A színész Peter Golenbock sportújságíróval együtt írta meg könyvét, amiben egyszerű, keresetlen stílusban mesél a zord gyerekkorról, az első szerepekről, a viharos sikerről, a drogokról, karrierje hanyatlásáról, majd a békés örekkorról. Szó esik néhány évvel ezelőtti súlyos betegségéről is, amikor egy hónapig kómában feküdt és ami után újra meg kellett tanulnia járni és beszélni, de a könyv nagy részét azok a sztorik teszi ki, amikben házasságairól, románcairól és futó kalandjairól számol be - néha zavarbaejtő nyíltsággal. Könnyed, szélsebes olvasmány a hollywoodi stúdiók aranykorának egyik utolsó nagy túlélőjétől, amiből megtudhatjuk, hogyan csókolt valójában Marilyn Monroe (nem, nem úgy, mint Hitler), vagy hogy Marlon Brando nem nagyon tudott vezetni és ezért általában a barátnői furikázták a bulikba.

Curtis, hogy elmeneküljön a nyomasztó otthoni légkörtől, a második világháború alatt beállt a haditengerészethez. A hadsereg támogatását kihasználva drámaórákra járt és a zsidó színház tagjaként turnézni kezdett. Feltűnően szép férfi volt; hamar felfedezték maguknak a hollywoodi stúdiók és leszerződtek vele. A huszonhárom éves színész Burt Lancaster 1949-es filmjében, a Criss Cross-ban tűnt fel először, a névtelen dzsigoló szerepében.

"Amikor kezdtem, Bernard Schwartznak hívtak, és egyszerű, manhattani magyar zsidó család sarjaként nem volt könnyű dolgom Hollywoodban. Egész fiatal koromtól kezdve rengeteg filmet néztem, sokat jártam moziba és arra jöttem rá, hogy az akkori Amerika nem akart ilyen-olyan nemzetiségű hősöket látni a mozivásznon. Nem akartak olaszt, zsidót, németet, vagy magyart: "tiszta" arcokat akartak. Nem akartak törődni mindazzal a fájdalommal és teherrel, amit a múlt, a történelem jelentett a számukra és amikor egy bronxi olasz elment moziba, nem azért ment oda, hogy olaszokat meg zsidókat, hanem ezeket a "tiszta", gondtalan hősöket nézze. Már fiatal fiúként tudtam, hogy ilyen figurát kell játszanom: valakit, aki nem hordozza magában a fájó múltat, az emberiség tébolyainak, gyűlölködéseinek súlyos örökségét. Igen, jóképű voltam és emiatt rengeteg ajtó kitárult előttem, de ez önmagában még nem lett volna elég. Tudtam viszont, hogyan mozogjak, beszéljek, játsszak úgy, hogy az sokakat megérintsen: egyszerre voltam New York-i, manhattani, magyar, zsidó, amerikai, minden egyben."

Néhány perccel korábban, még az interjú előtt, kint ácsorgok a Hilton magas ablakában, alattam elterül Pest, a Parlament a folyó mellett. Egy kolleganő lép oda hozzám, éppen végzett. Zavartan mosolyog. "Végig, az egész interjú alatt fogdosni próbált..." és igen, eszembe jut, hogy olvastam mostanában egy Tony Curtis-interjút, amiben az angol újságírónő is valami ilyesmire utalt. Érzem, hogy ettől feszültebb leszek. Amikor belépek, a tolókocsiból rámmosolyog, kezet csókol, aztán kezet csókol fotósunknak, Zsófinak, és rögtön az első kérdésnél megragadja a kezem. Így válaszolgat, szinte végig, a kezemet szorongatva, hüvelykujjával a kézfejemet simogatva. Miközben próbálok természetesen viselkedni és okosan pislogni, azon gondolkozom, valójában miért nem zavar egyáltalán, miért nem érzem tolakodónak. Talán mert emberi. Mert Curtis nyolcvanhárom éves és mert sokkal inkább a tudatában van már, hogy az emberi érintés jelenti az életet. Nézem világítókék szemeit, amibe Marilyn Monroe, Janet Leigh, Natalie Wood vagy Elvis nézett bele; hallgatom, ahogy mesél és azt veszem észre, hogy a kisujjam megrebben és hozzáér az ujjaihoz. Teljesen természetesen.

Forgatási szünet Natalie Wooddal (Könyvrészlet)

Tony Curtis és Natalie Wood az 1964-es Sex and the Single Girl-ben

"Az öltözőkocsim közvetlenül Natalie-é mellett állt. A szünet hosszúnak ígérkezett, ezért úgy határoztam, levetem a jelmezt. Átöltöztem, majd elindultam Natalie kocsija felé. Nem tudom, miért tettem így, hiszen nem hívott. Egyszerűen úgy éreztem, át kell mennem. [...] Helyet foglaltam a kanapén, Natalie pedig kulcsra zárta a lakókocsi ajtaját. [...] Arra nem emlékszem, hogy a nadrág hogyan került le rólam, de biztosan lekerült valahogyan, mert a következő pillanatban már vadul szeretkeztünk a lakókocsi kanapéján. Nemcsak a forgatás, hanem talán az egész életem legszebb pillanata volt. Egyetlen szót sem szóltunk, sem előtte, sem közben, sem utána. [...] A forgatás végeztével visszatértem az enyéimhez, ahogy Natalie is; mindketten tudtuk, hogy így lesz a legjobb."

Részlet a Hollywood hercege című életrajzi regényből, ford. Getto Katalin, kiadó: Alexandra

Híres volt hódításairól, szeretőiről. Fiatal, kezdő színészként Marilyn Monroe-val járt, és valahol azt nyilatkozta, hogy több mint ezer nővel volt dolga élete során. Mostani felesége, Jill, negyvenkét évvel fiatalabb nála, tizenöt éve vannak együtt. Én csak azt kérdezem meg tőle, hogy rájött-e, öt házasság után, mitől, hogyan maradhat együtt egy férfi és egy nő. "Ide hallgass, az az öt házasság a legkevesebb, de ha nem volt emellett még 50 olyan kapcsolatom, amelyek mind felértek egy-egy házassággal, akkor egy se. Imádom a nőket és soha nem is titkoltam, hogy minden vágyam az volt mindig, hogy minél közelebb kerülhessek hozzájuk, hogy szeressek és viszontszeressenek. Mostanra megállapodtam. Hogy miért? Az idő, az eltelt idő tehet róla. Ma már mások az igényeim, egyszerűbbek. Régen hihetetlenül pörögtem, vadul partiztam, leugrottam Vegasba egy hétvégére... Egyik film után jött a másik; ötven év alatt százötven filmet csináltam. Tíz-tizenkét hét alatt leforgattam egy filmet, aztán jött három hét szabadság. Nem volt megállás. Akkoriban egyszerűen esélyem se volt rá, hogy nyugis, megállapodott házaséletet éljek."

A Minden lében két kanál főcíme

Hiába játszott a legnagyobb hollywoodi sztárok oldalán, Curtis a magyarokban leginkább talán a Minden lében két kanál (The Persuaders!) pimasz Danny Wilde-jaként maradt meg, aki Roger Moore brit arisztokratája mellett osztogatta a pofonokat és fektette le sorra a hosszúcombú nőket. Az eredetileg 1971 és 1972-ben futó sorozat elképesztő siker lett Európában. "Roger Moore és én mindketten imádtuk ezt a munkát. Sir Lew Grade, a brit mediamogul, aki akkor azt hiszem az ATV-nek volt a főnöke, egy nap felhívott és megkérdezte, lenne-e kedvem eljátszani ezt a vagány amerikai fickót. Gyere át Európába, gyere, csináljuk meg, mondta. Remek kaland volt. Annyira jól ki volt találva: Roger a finom, elegáns angol úr, én meg a vad amerikai... Nagyon jól kijöttünk Rogerrel, rengeteget szórakoztunk a forgatás alatt. Tudod, még az is lehet, hogy újra nekifutunk és csinálunk egy folytatást. Miért ne? Én nagyon élvezném, az biztos."

Nézz még több képet Tony Curtisről! | Fotó: Pályi Zsófia

Odanyújtom a könyvét, megkérem, hogy dedikálja. Komótos vonásokkal rajzolgatni kezd az első oldalra. Vázát, asztalt, holdat, borospoharat. Curtis évtizedek óta fest, képeit neves galériákban állítják ki - van, amelyik 25 ezer dollárért kelt el. "A festés megnyugtat. A filmezés már nem izgat, a festés viszont máig nagy örömöt okoz. Látod, mi ez? Két borospohár. Az egyik a tiéd, a másik azé, akit szeretsz." "Köszönöm" - mondom vigyorogva. Mindig pontosan tudja, mit kell mondani.

Tony Curtis festményeit április 23-a és 30-a között a budapesti Virág Judit Galériában tekinthetik meg az érdeklődők.

- - - - -

Filmklub a Twitteren: Itt nyomatjuk a korszerű mikrobloggolást, kövess minket!