Czukor Balázs: Van, aki nem várja az ötöst a lottón

Vágólapra másolva!
Szemérmesen szexis, ráadásul kiköpött Luka Kovac a Vészhelyzetből, Czukor Balázst érthetetlen módon eddig mégsem szedték szét a rendezők. Az 1 című misztikus thrillerben a padlót mosta, a Czukor Show az első nagyjátékfilm, amiben kulcsszerepet kapott, ő alakítja a címbeli kibeszélőshow enyhén neuraszténiás műsorvezetőjét. Beszélgettünk a kereskedelmi médiában dolgozók lelki életéről, Jordán Tamás szombathelyi színházáról és arról, milyen megcsömörleni 26 évesen.
Vágólapra másolva!

- A szombathelyi színházi előadás, amiből a film született, nagyon sikeres volt, POSZT-on díjat nyert, tök jó kritikákat kapott. Hogy ítéled meg, a film működik olyan jól, mint a darab?

- Igen. De hát nagyon más a két munka, nem lehet összehasonlítani. Más nyelvet beszél a színház és másikat a film. Egyébként Dömötör Tamás, a rendező eredetileg filmre szánta a történetet. Így végső soron most került abba a formába, amire kitalálták. Működik filmen is, én úgy gondolom.

- A színházban hangsúlyos volt az az ötlet, hogy a kibeszélőshow-ban megismert sztori tulajdonképpen egy Füst Milán-dráma, a Boldogtalanok. A filmből ez teljesen kimaradt. A moziból így aztán egy csomóan úgy jöttek ki, hogy na láttam egy másfél órás Mónika-show-t. Neked nem volt hiányérzeted a filmet látva?

- Szerintem nagyon kevés ember távozna más érzésekkel a moziból, ha tudná, hogy ez egy Füst Milán-darab. A színházi előadáson sem tudta a nézők nagy része, hogy a Boldogtalanok-ból indultunk ki. A színház persze más. Az előadás egy spontán dolog, és ez a darab megengedi, hogy változtass a ritmuson, kihagyj egy-két dolgot belőle, ha döcög, vagy akár hozhatsz új ötleteket is. Egyébként a film "show" részét mindössze két nap alatt vettük fel. Ez a színházihoz hasonló munkafolyamat volt. Körülbelül hatszor játszottuk le az előadást, az elejétől a végéig, megállások nélkül másfél órán keresztül vett a kamera. Ez eltér a megszokott forgatási menettől. Ugyanakkor húsz perc alatt teljesen elveszíted azt az érzést, hogy vesz egy - illetve négy - kamera. Ettől nagyon jó állapotba került mindenki, elkezdtünk improvizálni, persze bizonyos keretek között, és adott egyfajta lazaságot is. Nagyon bízom benne, hogy ez az erős atmoszféra, ami akkor velünk volt, eljut a nézőhöz. Amúgy pedig nagy dolog, hogy tíz nap alatt leforgattunk egy kilencven perces nagyjátékfilmet. Ez egy komoly színészi teljesítmény a csapat részéről.

- Szerinted milyen ember az általad játszott műsorvezető? Sokan mondták rá, hogy túl enervált meg fásult. Te hogy képzelted el?

- Mindössze annyit képzeltem el, hogy milyen lenne, ha én vezetnék egy ilyen műsort. Nem volt szándékom, hogy bárkit is utánozzak valamelyik kereskedelmi adóról, vagy hogy különféle külső eszközök segítségével mutassak meg egy hasonló figurát. Ha ezt az utat választom, akkor nem veszem komolyan azt, amiről a film szól. Nem akartam kikönnyíteni a figurát, és ez által felmenteni. Próbáltam én magam beleállni a szerepbe. Inkább az a kérdés tűnt izgalmasnak a munka során, hogy vajon az, aki ilyen műsort vezet, tényleg elhiszi-e, hogy segít azokon az embereken, akik hozzá vendégként érkeznek, vagy tisztában van azzal, hogy ebben a formában nem lehet egy problémát megoldani. Valahol itt lehet a szerephez a kulcs.


- És neked mi erre a válaszod? Elhiszi, hogy segít?

- A film szempontjából akkor drámaibb a helyzet, ha a műsorvezetőnek meggyőződése, hogy tényleg segít azokon az embereken, mert így nagyobbat tud bukni. Ha viszont átláthatóak számára a játékszabályok, akkor ő csak egy ügyesen blöffölő valaki, aki a történet szempontjából nem annyira izgalmas. Egyébként valószínűleg néhány évnyi műsorvezetés után a dolgok teljesen összemosódnak. Hülye példát fogok mondani, de ha nekem mostantól az lenne a feladatom, hogy minden nap tíztől kettőig selypítsek, akkor biztos, hogy pár hét múlva folyamatosan úgy beszélnék, anélkül, hogy észrevenném.

- A karakter, amit játszol, szerinted mit csinál másnap? Bemegy dolgozni, mintha mi se történt volna?

- Szerintem az jó a filmben, hogy ezt a kérdést nem válaszolja meg.

- Nekem úgy tűnt, eléggé megtörik a végén az a figura.

- Teljesen normális, hogy megtörik. Ha a mai világból indulok ki, akkor tovább folytatja a műsorvezetést. Hány olyan ember van, aki elkövet valami hibát, és utána azt mondja, hogy oké, abbahagyom? Szerintem nagyon kevés. Inkább egy bizonyos összegért elhiteti magával, hogy ez csak egy baki volt, és mehet tovább a műsor.

- De hát ami a film végén történt, nem baki, főleg nem a műsorvezetőé. Fura, mert én a sztori elején is azt láttam, hogy tökre elege van a figurádnak ebből az egészből.

- Persze, hogy nem. A rendszer hibás, aminek a frontján a műsorvezető van. Egyébként az a szándék, hogy csak szép lassan kezdi el izgatni a vendégek története. Próbálja megőrizni a kívülállását, mert aztán az lesz az érdekes, ahogy érzelmileg is belesodródik.


- Hány órányi Mónika-show-t néztél meg előtte? Néztél egyáltalán?

- Néztem, de nem sokat, nem akartam átvenni a stílusát. Viszont elmentem megnézni, hogy élőben mi folyik ott egy felvételnél. Beülhettem a fizetett statiszták közé, és tapsoltam, ha kellett. Végignéztem, hogy milyen a felvétel menete, hogy követik egymást az események, mikor, ki, kivel és hogyan kommunikál, hogy épül fel a hierarchia.

- Úgy tudom, a rendező, Dömötör Tamás megszavaztatta az elején a társulattal, hogy melyik drámából legyen a kibeszélőshow. A Liliom és az Iphigenia is játszott. Mi szólt Füst Milán Boldogtalanok-ja mellett?

- Tényleg mi dönthettünk. Ez tűnt a legjobb választásnak, mert jól ki lehetett osztani a szerepeket, és Dömét (Dömötör Tamás, a rendező - a szerk.) már régóta foglalkoztatta a Boldogtalanok.

- Volt az [origo]-n egy összeállítás az évtized legjobb pasijairól. Láttad, hogy te lettél a második?

- Persze, láttam. Hízelgő.

- A karakteres arcoddal simán lehetnél te is magyar férfi mozisztár, mint Csányi Sándor vagy Nagy Ervin. Zavar, hogy nem használnak annyira filmekben?

- Egyáltalán nem. Van az a típus, aki nem várja az ötöst a lottón. Inkább az izgat, hogy olyan filmekben játszhassak, ahol a személyiségemnek megfelelő szerepeket kaphatok. Nem azért lettem színész, mert hírnévre vágytam. Inkább azt éreztem fontosnak, hogy egy olyan közegben lehessek, ahol kifejezhetem magam, vagy megmutathatom egy szerepen keresztül, hogy mit gondolok bizonyos dolgokról. Így vagyok ezzel ma is. De ha tetszik a munkám és ez elismeréssel jár, annak örülök.


- Te is a legendásnak mondott Máté Gábor-osztályba jártál. Követed a többieket, hogy éppen mit csinálnak?

- Persze, tartjuk a kapcsolatot. Mióta Szombathelyen dolgozom, nehezebb a helyzet a távolság miatt. Az osztállyal minden nyáron találkozunk, és készítünk egy előadást Zsámbékon, ott azért két hét alatt sok mindent megtudunk egymásról.

- Elég különböző utakat járt be mindenki abból az osztályból. Cserélnél valamelyikőjükkel?

- Nem, dehogy. Jól érzem magam a bőrömben. Elég furcsa lenne holnap mondjuk Kovács Patríciaként ébredni. Ez közhely, de volt egy ilyen felismerésem pár évvel ezelőtt, hogy az mennyire lényeges, hogy a hivatásomon belül is azt csináljam, amit szeretek. A saját utamat járjam. Ez persze rengeteg konfliktussal jár, és sok szerencse is kell hozzá, de ha meg tudod tenni, az nagyon sok mindenért kárpótol.

- Úgy tűnik, hogy Szombathelyen megvan az a szabadságotok, hogy olyan színházat csináljatok, ami a vidéki színházakra általában nem jellemző. Vevő erre a szombathelyi közönség?

- Igen, nyitottak. Remélem a szombathelyiek örülnek, hogy végre van színházuk, és büszkék rá.

- A héten jelentette be Dömötör Tamás, a Czukor Show rendezője, aki egyben a színház főrendezője is, hogy eljön Szombathelyről. Arra hivatkozott, hogy nem akar olyan színházban dolgozni, ahol a szórakoztatás fontosabb, mint a művészi munka. Mire értette?

- Nem szeretnék a nevében nyilatkozni, ezt tőle kéne megkérdezned.


- Te idén csak egy darabban szerepeltél, viszont volt egy rendezésed, Öt az egyben címmel csináltál előadást stúdiósokkal. Izgalmasabb most a másik oldalon állni?

- Tizenhét stúdióssal dolgoztam együtt. Természetesen különböző képességekkel, és színházi tapasztalatokkal rendelkeznek. Ennek ellenére nem akartam darabot választani, és szerepet osztani, mert az volt a szándékom, hogy mindenki annyit szerepelhessen, amennyi energiát befektet a munkafolyamatba. Lényegesnek tartottam, hogy olyat csinálhassanak, amiben a saját problémáikról tudnak beszélni, és arról, hogy épp mi foglalkoztatja őket. Ha egy színészt valóban érdekel a darab problémája, akkor a nézőt is könnyebben bevonja a játékba. Ezért azt határoztam el, hogy közösen írjunk egy darabot. Azt hiszem jó tanulási folyamat volt mindannyiunk számára, de a végeredménnyel is nagyon meg vagyok elégedve.

- És mi foglalkoztatja őket?

- Huszonéves emberekről van szó, tehát párkapcsolatok, szerelmek, megcsalások, ilyesmi.

- Ők hoztak témákat?

- Igen. Ők hozták az élethelyzeteiket, kérdéseket, aztán egy idő után én határoztam meg, hogy ezek közük melyik szálakat bontjuk tovább. Az alapötlet az volt, hogy egy házibuliban találkoznak emberek, amit valahogy úgy képzeltem el, mint a Szentivánéji álom-ban az erdőt, ahol minden kifordul önmagából. Az első rész arról szól, hogy a néző megtudja, hogy ki honnan, milyen élethelyzetből érkezik, a második rész pedig maga a buli, ahol mindez feloldódik.


- Nemrég jöttél haza Németországból, ahol, ha jól tudom, Bodó Viktorral próbáltatok. A fővárosi Katonában dolgoztál vele először együtt, ugye? Hogy jött ebből Kölnben a Tranzit?

- Most nem próbáltunk, a Tranzit-tal futottunk még egy kört. Tavalyelőtt nyáron dolgoztunk együtt Nyíregyházán, nagyon izgalmas volt. Aztán egy évvel később Zsámbékon akart Platonov-ot rendezni, és ezzel kapcsolatban ültünk le beszélni. Megkérdezte, hogy esetleg ráérek-e ősszel, mert ő menne Kölnbe. És Tamás (Jordán Tamás - a Weöres Sándor Színház igazgatója - a szerk.) kiengedett.

- Mennyiben más, ahogy Bodó a Katonában rendezett, és ahogy most a Szputnyikban rendez?

- Nem tudom. A Szputnyikban nem dolgoztam vele, csak előadást láttam. Bármilyen közegben képes valami izgalmasat létrehozni. Az Attack című előadás, amit még a főiskolán rendezett, egy teljesen új megközelítése volt a színháznak Magyarországon. Nagyon sokat tanultam belőle.

- Azon kívül, hogy Németországban nem kell low-budget színházat csinálnia, szerinted van valami ok, ami miatt Bodó szívesebben rendez kint?

- Nem tudom. Egészen mások a játékszabályok, mint itthon, és jó, ha az ember külföldön is dolgozhat. Új impulzusok, új energiák veszik körül. Más kultúrájú a színház, és mások a nézők tapasztalatai.

- Visszatérve a Tranzit-ra, ilyenkor például milyen nyelven beszéltek? A német a munkanyelv?

- Igen, nagy segítség a tolmács.

- És az előadásban?

- Németül megy az előadás, mert a szerepek nagy részét a kölni színház színészei játszották, és a magyar színészek között is többen beszélnek németül. A többiek pedig vagy nem beszéltek, vagy a szerepük szerint direkt törniük kellett a németet. A darab egy reptéren játszódik, egy kényszerleszállás után. Én voltam a pilóta, aki egy absztrakt, dallamos magyar nyelven kommunikál az utasokkal, amit Pető Kata fordít, mint stewardess. Szeretem játszani..


- A szombathelyi színház előtt te az Örkény Színházban dolgoztál évekig. Miért jöttél el onnan?

- Az Örkény nagyon jó hely, szeretek rá visszagondolni. Nagyon sokat tanultam az ottani színészektől, jó szerepeket játszhattam, de azt éreztem, hogy el kell jönnöm, hogy más terepen is kipróbáljam magam.

- Nagyon eleged volt?

- Bizonyos dolgokból igen, de nem ez volt a lényeg, egy új helyzetre vágytam. Négy év főiskola, egy év a Bárkában, három az Örkényben, nyolc év nagyon intenzív időszak. Egy idő után már azon kaptam magam, hogy nem is tudom mit, miért csinálok.

- Hova mentél?

- Dániába. Fél évet tanultam egy művészeti iskolában. Írtam néhány számot, sokat sportoltam, színész, és mozgásszínházi tréningeken vettem részt, és persze angolul tanultam.

- És miért pont Dánia?

- Elhatároztam, hogy januártól nem vállalok munkát. Mindenfelé keresgéltem, hogy hova mehetnék ki, aztán a neten találtam egy ösztöndíjat, hogy fiatal felnőttek jelentkezését várjuk...


- Az Örkényben jó szerepeket kaptál. Nem féltél, hogy ebből kiesel, ha elmész fél évre?

- De. De kockáztatni kell. Másrészt bíztam benne, hogy megtalálom a helyem, mikor hazajövök. Nagyon erős volt bennem ez az elhatározás. 26 éves voltam, egy új helyzetre vágytam, ami egyel élesebb annál, mint hogy betanult szövegeket mondok a színpadon.

- Gondolkoztál akkor azon, hogy más színházi közegben próbálj más típusú színházat csinálni?

- Vannak bizonyos kőszínházi szabályok, amik kötik az embert, de nem éreztem, hogy ebből lenne elegem. Abban az időben nem igazán gondolkoztam színházon, egész egyszerűen el akartam menni egy kis időre, hogy magamra találjak. Azt éreztem, ha ezt nem lépem meg, elveszítek valamit magamból, amit fontosnak tartok. Jó volt végiggondolni, hogy mi történt velem az elmúlt években.

- Mikor visszajöttél, hogyhogy nem mentél vissza az Örkénybe? Nem vettek vissza vagy nem is akartál?

- Fel sem merült. Egyáltalán nem voltam abban a helyzetben, hogy ki-be ugráljak az Örkényből, meg nem is lett volna korrekt. Fel sem merült. Még a dániai út előtt a Dömötörrel megcsináltuk a Czukor Show-t, meg korábban a Hazug-ot, jó munkák voltak.

- Volt olyan pillanat, amikor megbántad, hogy eljöttél az Örkényből?

- Hogy a fenébe ne, ez teljesen normális. Nehéz döntés volt, rengeteg pozitív és negatív következménnyel. A mai napig is sokat gondolok azokra az emberekre, akikkel ott együtt tudtam dolgozni, nagyon hiányzik Kerekes Éva őszintesége, az egyetem óta tőle tanultam a legtöbbet a szakmámról. Ha elmegyek megnézni őket, ugyanúgy szorítok értük, hogy sikeresek legyenek, mint korábban.


- Most van olyan társulat vagy rendező a fejedben, budapesti vagy vidéki, ahol szívesen kipróbálnád magad?

- Persze. Bár sokszor azt érzem, hogy kevés olyan előadás születik, ami akár csak gondolati síkon egy problémát bátran körbejárna.

- És melyik filmrendezővel dolgoznál együtt?

- Hát... Michael Hanekével. A Rejtély az egyik kedvenc filmem.