Trokán Nóra: A színházszag már ismerős volt

trokán nóra
Vágólapra másolva!
A Szomszédok nagy bajszú erdészének, Trokán Péternek és a görög származású Papadimitriu Athinának a kisebbik lánya Kecskeméten színésznő. Majdnem ő lett a balerina a Kaméleonban, de egyelőre be kellett érnie kisebb filmszerepekkel. Áprilisban viszont több millió ember fog megismerkedni vele, amikor Caramel mellett énekel A Nagy Duett című tévéműsorban. Trokán Nóra a Szomszédokról, a vidéki színészlétről és a fotózásról is mesélt az [origo] riporterének.
Vágólapra másolva!

- Hamarosan derékig megmártózol a bulvár világában, amikor szerepelsz majd A Nagy Duett című tévéműsorban. Nem tartasz ettől?

- Azért vállaltam el ezt a műsort, mert bár amatőrnek számítok ebben a műfajban, nagyon szeretek énekelni. A másik pedig Caramel személye. Őt nagyon bírom mint előadóművészt és most már mint embert is. Meglepően normális, természetes pasi. Ha valaki civilből sztár lesz, az általában meghülyül egy idő után. Ő ezt úgy tudta elkerülni, hogy nem hiszi el, amit mondanak róla. Mindig kívülről nézi magát és a helyzetet. Közben meg iszonyatosan tehetséges, dől belőle a zene, és szerintem egy csomót fogok tanulni tőle. A körítést nehéz viselni, de majd megpróbálom védeni magam a bulvártól. Biztos nem fogom megúszni az egészet, de talán több pozitív dolgot fogok kapni, mint negatívat.

- Arra fel vagy készülve, hogy a magánéletedet is feszegetni fogják?

- Nyilván ettől félek a legjobban. Caramel mondta, hogy ha generálni akarnak valamit, akkor úgyis kitalálják, nekem arra kell felkészülni, hogy jól reagáljak, és közben ne haragítsam magamra a bulvárt. Most már így döntöttem, és engem kell igazolnia annak, hogy ezt elvállaltam. Színésznőként fogok ebben a műsorban szerepelni, és nem celebként. Isten mentsen ettől a szótól is!

- Attól nem leszel celeb, hogy egy ilyen műsorban szerepelsz?

- Talán, de nem a rossz értelemben. Tőlem függ, hogy eladom-e magam, vagy meg tudok maradni annak, aki most vagyok, és amit most jelentek. Nyilván a szakmán belül egy ilyen műsor nem előny, de valahol mégiscsak úgy működik, hogy ha pörög a neved, beszélnek rólad, akkor eszébe jutsz az embereknek.

- Elhatároztad már, hogy hol fogod meghúzni a határt? Beszélni fogsz mondjuk a pasidról?

- Nem akarok, de annyit nyilván le kell majd nyilatkozni, hogy van.

- Az szokott még lenni ilyenkor, hogy jönnek a férfimagazinos felkérések.

- Szó nem lehet róla, bármennyit ajánlhatnak! Már olyat se vállalnék, hogy egy wellnessmagazin címlapján kint van a hasam és sportmelltartóban mosolygok. Persze vannak nagyon szép, ízléses aktfotók is, de a Playboyról mindig a kamionos vezetőfülkék és az autószerelő műhelyek dekorációja jut eszembe. A színházban is úgy vagyok a meztelenséggel, hogy nagyon-nagyon meg kell indokolnia a rendezőnek, mert rengetegszer próbálnak vetkőztetni egy fiatal színésznőt.


- Gyerekként mikor fogtad fel, hogy a szüleid színészek?

- Mindig annyira természetes volt ez a közeg. Ebben nőttem fel. Ha nem tudtak vigyázni ránk a nagyik, akkor mentünk a próbára. A színházszag meg a hátsó színpad már ismerős volt, amikor később színésznőként léptem oda. Nem akartam színésznő lenni. Volt, hogy úgy gondoltam, állatorvos leszek vagy kozmetikus, de ezek komolytalan dolgok voltak. Második gimiben mentem el Földessy Margit drámastúdiójába, és ott tudatosult bennem, hogy ezt akarom csinálni.

- Gyerekkorodban színészek vettek körül? Bodrogi Gyuszi bácsi térdén lovagoltál?

- Az övén pont nem, de igen. Volt egy nagy társaság, akik állandóan összejártak, mindenki színházi ember volt. Együtt nyaraltunk, Olaszországba együtt mentünk, minden szilvesztert együtt töltöttünk, és szilveszter másnapján mindig volt egy after party, úgynevezett morzsabál a gyerekeknek.Voltak színészek, akiktől a tesómmal féltünk. Például Kerekes Pubi, akinek nagy a hangja, állandóan hülyéskedett velünk, és ha jött, mindig mondtuk, hogy "itt a Pubi, bújjunk el". A másik, akitől rettegtünk, Hirtling volt. Magas, mély hangú férfi, aki mindig azzal jött, hogy milyen szépek vagyunk.

- Kik voltak még ebben a társaságban?

- Koós Olga, Margitai Ági, Maár Ági, Csekéék, rengetegen. Cseke Péterék két lányával, és Koós Olga unokájával együtt nőttünk fel, és azóta is nagyon szoros kapcsolat van köztünk.

- Ezek a barátságok megmaradtak?

- Abszolút. Sajnos legutóbb Koós Olga temetésén gyűltünk megint össze. Szétszóródtunk amúgy az utóbbi időben. Sára Dettivel például egy színházban vagyunk, és amikor először kellett vele próbálnom, olyan volt, mintha az anyámmal kéne, mert az is félelmetes. Szerintem az ember a szerettei előtt van a leginkább zavarban. Én soha nem mondtam verset anyunak. Amikor felvételiztem, a szüleim nem is tudták az anyagomat. De nem is erőszakoskodtak, rám bízták. Sőt anyu beteg volt egy hónapig, amikor megtudta, hogy mindketten színművészetire akarunk menni. Érdekes, hogy a színészek kilencven százaléka azt mondja, hogy "jaj, ne!", amikor megtudják, hogy valakinek a gyereke színész akar lenni.


- Miért?

- Nagyon kiszolgáltatott dolog színésznek lenni. Régen talán egy fokkal könnyebb lehetett elhelyezkedni, filmek is készültek, nem volt ennyire telített a szakma. A színművészeti egyetemek találkozója volt Kecskeméten, és néztem azt a rengeteg tehetséges fiatalt. Ez is, az is. Hova?! Régen nem volt Kaposvár, nem volt Gór Nagy Mária, Shakespeare, Bánfalvy Ági, meg nem tudom, milyen színészakadémia. Angliában is rengeteg iskola van, de ott nem ez a rendszer, ott mindenhol casting van. Akármilyen darab, mész, és vagy sikerül vagy nem. Itt meg a kőszínházi szerződésekkel egyértelmű, hogy egy idő után betelik minden színház. Az egyetemen az a jó, hogy mindent eljátszhatsz. De ha végzel, és odamész a színházba és azt mondják, nagyon tehetséges vagy, baromi jókat csinálsz, de sajnos itt van az XY, aki pont a te szerepkörödre van ebben a színházban.

- Erre szerinted mi lenne a megoldás? Ritkábban indítani osztályokat? Kevesebb embert venni fel az egyetemre? Vagy a fiatalok csináljanak társulatokat?

- Én nagyon bírom a független társulatokat. Szerintem a társulati lét a színházcsinálás módja. Van egy társaság, akik nagyon jól tudnak együttműködni, ismerik egymást, és ettől sokkal olajozottabban tud menni egy próbafolyamat. Ezért lehet egy egyetemi előadás annyira jó. Nem biztos, hogy azért, mert mindenki külön-külön akkora istenadta tehetség, de mindenki a legjobbat akarja kihozni az egészből, és ettől van egy pluszenergiája a közös munkának. A mi osztályunk is rendkívül jól tudott együtt dolgozni.

- Ti miért nem maradtatok együtt?

- Mert hál' istennek mindenkinek lett helye. Két srác most szabadúszó, de ők is dolgoznak. Nagyon nehéz fennmaradni egy társulatnak, iszonyatos pénzek kellenek hozzá, és valószínűleg ezért nem állnak össze többen.

- Egyéves voltál, amikor elindult a Szomszédok, és tizenhárom éves voltál, amikor véget ért. Észlelted ebben az időszakban, hogy ez egy óriási jelenség?

- Ez a születésemtől kezdve része volt az életemnek, de nem a Szomszédok-ban játszó színész volt az apukám, hanem ő volt az apukám, aki egyébként a Szomszédok-ban játszik. Annyiban tűnt ez fel, hogy ha mentünk apuval az utcán, tesómmal mindig számoltuk, hogy hány "sz" betűt hallunk.


- A suliban szóba jött mindig az előző esti epizód?

- Sokan izéltek azzal, hogy "neked erdész az apukád?", vagy hogy "ki kell vágni egy fát nálunk, szólj neki". Voltak ilyenek. Ma már egészen más formát ölt a híresség kérdése, régebben kedvesebben kezelték az emberek azt, ha valaki ismert volt.

- Most, ha valaki híres, akkor az egyszerre érdekli az embereket, és utálják is. Mintha magukat utálnák azért, mert érdekli őket.

- Igen, lehet, hogy ez a pszichológiája. Régen más volt. Apám mindenkitől megkérdezte, hogy hetente volt-e a Szomszédok. Te hogy emlékszel?

- Hogy hetente ment.

- Pedig kéthetente volt, és iszonyat nézettséget csinált. Most, ha valami kéthetente egyszer megy, meg se találják.

- Milyen élmény volt neked az egyetem?

- Az első év nagyon nehéz volt. Méhes László első monológja úgy szólt, hogy "na, gyerekek, mindenki készüljön fel, hogy egy hónapon belül elveszíti a szerelmét, fél éven belül pedig a barátait". Nekem volt akkor egy gimis szerelmem, és totál beparáztam ettől. Próbáltam úgy intézni, hogy minél hamarabb végezzek, hogy tudjak hazamenni, és ez meglátszott a teljesítményemen is. Nagyon bezártam, és utána persze szét is mentünk a barátommal. Harmadik környéken kezdtem el valamit érteni. Most sem mondanám, hogy értem, mi a lényeg, de akkor elkezdtem saját magamat keresgélni. Addig mindig olyat akartam csinálni, amit mástól kértek. Ha valakit megdicsértek, mindig azt gondoltam, hogy azt kell csinálni. De az nem én voltam, és ezért nem volt jó. Berobbant oda Petrik Andi és Bata Vica, akik iszonyat energiával dolgoztak, már az elején tudtak nagyon szélsőségesek lenni, és a tanárok is erősítették ezt bennük. Én meg azt gondoltam, hogy ez az irány, hiszen nagyon jól csinálták, de akkor bennem nem ezek dolgoztak.


- Miben találtad meg a te irányodat?

- Elkezdtem ezeket a görcseimet és bezárásaimat ledobálni, és egyre bátrabb lettem. Zsótér Sándor azt mondta tavaly, hogy nem lehet rám ismerni, teljesen más vagyok, mint amilyen az egyetemen voltam. Lementem Kecskemétre, és bedobtak a mély vízbe. Nesze, Irina, játsszad! Azt se tudtam, hogy hol vagyok. Aztán jöttek a darabok sorban, és kezdtem magamra találni. Ez is egy gyakorlati szakma, lehet sokat olvasni, de akkor tanulod meg, amikor játszol heti hatot-hetet, és azt érzed, hogy már nincsen energiád felmenni még egyszer, és akkor a legjobb. Van egy ilyen mondás is, hogy a fáradt színész a jó színész.

- Az egyetem végén dilemmáztál, hogy hova menjél?

- Nem volt min dilemmázni, mert ide hívtak. De boldogan mentem, mert mondtak három olyan szerepet, amitől lehidaltam. Az is önbizalmat adott, hogy építettek rám egy évadot. Nyilván nem az egész évadot, de rám kerestek darabokat.

- Amikor odamentél Kecskemétre, nem kaptad meg, hogy "na, persze, mert te gyerekkorodban együtt nyaraltál Olaszországban az igazgatóval"?

- Nekem is eszembe jutott nyilván, de nem foglalkozom ilyenekkel.


- Nehéz az ilyennel nem foglalkozni, mert ha megérkezik egy új színész, és - ahogy mondtad - rögtön évadot építenek rá, akkor az, aki addig betöltötte azt a szerepet a színházban, érthető módon megrémül. És általában jogosan rémül meg, mert az újak ki is szokták szorítani a régit. Te kit csináltál ki Kecskeméten?

- Senkit. Négyünket hívtak, ketten mentünk, plusz egy lányt a párhuzamos osztályból, és azért is voltunk annyira leterhelve, mert nem volt más fiatal rajtunk kívül. Most már jönnek. Az is jó egy vidéki színházban, hogy rengeteg bemutató van, és mindenkinek van lehetősége nagyot játszani. Három játszóhely van, tizenhárom bemutató.

- A fővárosból vidéki színházba szerződő színészek szoktak lelkendezni arról, hogy mennyire nyugis a vidéki színészlét, és milyen jó folyton együtt lenni a többiekkel. Te mégsem költöztél le. Nem érzed azt, hogy ezzel kimarad neked ez a szoros együttlét?

- Lehet, de én így döntöttem. Itt van az életem, minden ideköt. Nem akartam leköltözni, szeretek jönni-menni, sok emberrel találkozni, sok mindent csinálni. Megkattannék, ha örökké egy helyen kéne lennem. Nyilván nem titkolt vágyam, hogy sok helyen dolgozhassak. Nem az a lényeg, hogy feljöjjek Pestre, persze szeretném majd azt is egyszer. Nem tervezek nagyon előre, csak mindig a következő évadig.


- A kecskemétit nem érzed nívós színháznak?

- De igen. Eddig az egri színház volt a vidéki színházak teteje, de most azzal a rettenettel, ami ott történt (az egri színház körül kialakult helyzetről itt olvashatsz bővebben - a szerk.), mindenki úgy érzi, hogy Kecskemét számít még, Szombathely, Nyíregyháza és Kaposvár. Nem tudom, mi lesz, de nagyon bírom Péterékben, hogy tudnak pengeélen táncolni: ez is legyen, az is legyen, ne meneküljön el a néző, de kapjon olyat is, amin elgondolkozhat. A jövő évadban pedig kifejezetten olyan rendezők jönnek, akik nagyon érdekelnek, és akitől lehet majd tanulni. Azt akarják, hogy szakmailag is fejlődjön a színház, és nem olyan rendezőket hívnak, akik feltétlen a hatalmas közönségsikert biztosítják.

- Mennyire tudnak megmaradni a nehezebb előadások Kecskeméten?

- Meg tudnak, és ez annak is köszönhető, ahogy beszoktatták a nézőket. Nem tudom, miért, de alapból a nézők nem szeretik a drámát. Állandóan hallom a nézőktől, hogy úgyis annyi baja van az embernek, hadd menjek be kicsit elfelejteni az életemet. Oké, ez az egyik része a színháznak, de én azt szeretem, ha egyszer csak magamra ismerek egy helyzetben, és gyomron üt, vagy úgy megyek haza, hogy jár az agyam rajta.

- Meg tudsz élni csak a színházi munkádból?

- Éppen hogy csak, de nem panaszkodom. Nekem még mindig fura az, hogy ezért pénzt kapok. Játszom, próbálok, imádom, és kapok fizetést. De emellett kell mást is vállalni, hogy az ember kijöjjön. Nekem most csak saját magamat kell eltartanom. Szerencsés vagyok, hogy van hol laknom, egyedül benzinpénzt kell fizetnem, meg a saját kis számláimat.


- Milyen melókat tudsz még vállalni mellette?

- Van a szinkron, de ahhoz rá kell érni. Ha hívnak, és nem tudok menni, mert Kecskeméten vagyok, akkor két hétig nem keres senki. Aztán ott van a film, de az most nehéz.

- Azt hiszem, Ötvös András mondta egy interjúban, hogy ő nem vállalna el reklámot vagy tévésorozatot, mert annak semmi köze a színészethez, akkor inkább elmegy tűzoltónak. Te mit gondolsz erről?

- Nehéz kérdés. Én megmondtam az ügynökségeknek, hogy magyar reklámra ne hívjanak, külföldit vállalok. Tévésorozatba nem mennék. Színészileg nem kihívás, bele lehet fásulni rettenetesen. Azt beszéltem meg saját magammal, hogy csak akkor vállalok reklámot, ha úgy vagyok anyagilag, hogy máshogy nem tudom megoldani.

- Sajnáltad a tesódat (Trokán Anna színésznő - a szerk.), hogy elvállalta a Casinó-t?

- Nem, mert egyrészt nagyon jó volt benne, másrészt lehetett volna egy igényes tévésorozat is. Olyan, mint Amerikában a Dr. House, mondjuk. Halálprofi, színészt igénylő feladat, teljesen más műfaj, mint a napi sorozat. A Casino valamiért nem sikerült.

- Szerintem a Casinó-nak nem volt jobb a forgatókönyve, mint egy Barátok közt-nek.

- Nem tudom, én csak az első részt láttam. Ebben a helyzetben nehéz nemet mondani egy olyan feladatra, amiben benne van Csuja, Elek Feri, Lengyel Tamás stb. Olyankor azt mondod, hogy ha ők vállalnak egy ilyet, csak lesz valamilyen.


- Jársz filmes castingokra?

- Amennyi van, és amiről tudok, persze.

- Melyik filmekre próbálkoztál?

- Például a Kaméleon-ra sokszor visszahívtak, már csak hárman voltunk a végén.

- Pedig te balettoztál is.

- Igen, csak ott egy leharcolt balerinát kellett volna játszani, én meg voltam vagy 22 éves.

- Van olyan rendező, akiért rajongsz? Akinek szívesen elmennél a filmjébe?

- Hajdu Szabolcsnak nagyon szeretem a filmjeit, nagyon érdekel, hogy hogyan dolgozik.

- Lehet rólad tudni, hogy a színészet mellett fotózol is, mint Brad Pitt.

- A gimiben volt már egy analóg gépem, és akkor kezdtem el hobbi szinten foglalkozni ezzel. Egy idő után nem bírtam anyagilag az előhívást, leálltam vele, az egyetemen nem volt időm, és akkor azt mondtam, hogy ha legközelebb elkezdem, akkor veszek egy digitális gépet. Azóta, ha van egy fél napom, azonnal rohanok fotózni. Sosem tervezem el előre, és mindig tök jól sülnek el. Például egyik nap Kovács Patríciával találkoztam, dumáltunk, és közben kattingattam. Jó visszajelzéseket kapok, és én is úgy érzem, hogy valamit elkaptam vele. Sosem fogom magam fotósnak hívni, de tervezem, hogy ezzel komolyabban is foglalkozom.


- A színészekről készült képeidnek nagy erénye, hogy látszik rajtuk, hogy jó viszonyban vagy az alannyal, és ezért más arcukat mutatják, mint egy hivatásos fotósnak.

- Most főiskolás srácok csinálnak egy Kutyaszorítóban-előadást, amelynek augusztusban lesz a bemutatója Zsámbékon, és annak fotózom a próbáit, és videós anyagokat is csinálok hozzá. Örülök, hogy a színészet mellett találtam még egy dolgot az életben, ami iránt lelkesedem.

- Láttál valami jó filmet mostanában?

- A Három majom című török filmet szerettem nagyon. Jók voltak a színészek, és egy durva élethelyzetet mutatott be. Egy háromtagú családról szól, egy politikus sofőrje az apuka, és amikor a politikus egy éjszaka elgázol valakit, megkéri a sofőrt, hogy ülje le helyette.