Szerelmes vagyok az amerikai filmbe

Ha eddig nem tudtuk volna, az idei Szemle nyilvánvalóvá tette, hogy Pálfi György jelenleg a legnagyobb filmes e hazában. Nemcsak akkor alkot világszínvonalút, ha pénz van rá, de még a semmiből is a legjobbat hozza ki. A filmtörténet ismerős snittjeiből összeszőtt szerelmi története a fesztivál legjobb élménye volt, a tíz másik kollégával együtt készített Magyarország 2011 című szkeccsfilmből pedig az ő darabja ütött leginkább. Pálfit két sör fölött kérdeztük arról, mit keres egy ennyire tehetséges fickó Magyarországon, és szerinte mit rontott el, amiért hat éve nem csinálhat normális filmet. Megtudtuk, imádja a Ford Fairlane-t, és a lelke mélyén ő Excalibur. Tudja, hogy peches, ennek ellenére még mindig rendezné Madonnát és Scarlett Johanssont.

Nagy sikere volt a Final Cut-nak a szemlén, mindenki lelkesedett, és most van minimum pár ezer ember, aki nagyon meg akarja nézni a filmedet. Mivel tudod őket nyugtatni? Iratkozzanak be a Színművészetire?

Mondjukm az a legjobb ötlet, a jövő héttől már ott lesz a könyvtárban a Blu-ray meg a DVD. Az oktatási anyagot, ha elkészült, muszáj leadnom. A forgalmazáson még gondolkodunk. Én legszívesebben visszaadnám annak, amiből vétetett. Mivel én ezt 450 másik filmből vágtam, és lehetetlen a jogi környezete, legszívesebben visszaadnám annak a nagy közös archívumnak, ahol ezt a 450 filmet meg lehet találni. Azt tartanám legigazságosabbnak, ha a szerzői jogok megengednék, hogy felkerüljön a film torrentre. Egyelőre azonban én magam nem tölthetem föl. De egy ilyen filmnél úgysem lehet megakadályozni, hogy valamikor felkerüljön. Addig zártkörű filmklubokban meg lehet tekinteni. Ha valaki szervez olyan filmklubot, ahol a vetítésekért nem kérnek pénzt, akkor ott levetíthető, ugyanis jogilag ingyenes zártkörű filmklubrendszeren belül vetíthető. Úgy gondolom, hogy egy-két hónapot kell még várni, hogy tisztázódjon a helyzet. Jogászokkal beszéltünk, elképzelhető, hogy legálisan is meg lehet osztani a nézőkkel. Azon dolgozunk, hogy ha nem is a hagyományos módon, moziban, mozijegyért, de valamilyen módon meg lehessen nézni.

Odaadnátok egy filmklubnak, ha jelentkezne?

Persze. Már jelentkeztek is.

Említetted a torrentet. De nem érzed úgy, hogy ez a film moziteremben, közönséggel működik a legjobban?

Dehogynem, ez egy igazi mozifilm. A legideálisabb helyzet az lenne, ha jönne egy producer és elkezdené szépen sorban felhívogatni a filmstúdiókat, elküldözgetni nekik a DVD-t, és megpróbálná megszerezni a jogokat. Egy ügyes ügyvéd és egy talpraesett producer meg tudná ezt csinálni. Én egyedül addig tudtam eljutni, hogy létrehoztam egy filmet, és azt a bemutatóig el tudtam lökdösni. Próbáltam bevonni magyar producereket, de amint valaki meglátta, hogy ebben a filmben egy fillér haszon nincsen, illetve mennyi munka van a jogdíjhelyzet miatt, azonnal kihátrált belőle.

És ha jönne egy csapat joghallgató, akiknek ez érdekes feladat lenne?

Pénz nélkül ők sem jutnának sokáig. A jogoknak egy nagy részét meg lehetne szerezni ingyen is. A másik fele odaadná pénzért, de egy kis része valószínűleg hajthatatlan lenne, és nem adná, ott elkelne valami meggyőző erő.

A Final Cut - Hölgyeim és Uraim előzetese

A Final Cut első nyilvános vetítése előtt jobban izgultál, mint egy olyan filmed bemutatója előtt, amit te is forgattál?

Egy premier mindig izgalom, nincs különbség. Éppen úgy izgultam érte, mint a Hukklé-ért, a Taxidermiá-ért, nem kevésbé és nem jobban. Ami talán izgalmasabbá tette az egészet, hogy az utolsó pillanatban készült el a kópia. Négy órakor kezdődött a vetítés, és három óra ötvenkét perckor érkezett meg a kópia a Budakeszi útról. Amikor reggel nyolckor elindítottuk a renderelést, kiírta a számítógép, hogy délután négyre lesz kész. De aztán hál' istennek gyorsabban ment. Erre mondta Szalai Károly vágó: tetszett volna három évvel ezelőtt egy nappal korábban kezdeni, és akkor most nem lenne ez az izgalom. Ugyanúgy, mint egy szakdolgozatnál, a legvégén mindig azt gondolja az ember, hogy még tud rajta javítani. Be is került az utolsó pillanatban egy snitt a filmbe, az utolsó előtti éjszaka vágtuk bele, a hangutómunka közben.

Melyik snitt volt az?

A legutolsó.

Pont a poén?

Korábban egy egész szekvenciát vágtunk össze szörnyekből és sikítozásból, de az túl sok volt a végén, ki is vágtuk. Szeptemberben elkészültünk az egésszel, onnantól kezdve a rossz minőségű snittek helyére egyenként kerestük meg az elérhető legjobb minőségű képeket, és vágtuk bele a helyére. Szeptember óta éreztem, hogy a végére még hiányzik valami. Rájöttem, hogy nem egy egész blokk, az csak elvonná a figyelmet, hanem két-három snitt. Nekiálltam, és végigjárattam a régi idevágó filmeket a vágóasztalon, és találtam egy olyan snittet, amit tökéletesen rá tudtam illeszteni az utolsóra.

Fura, mert azt gondoltam, hogy pont az a snitt tök hamar megvolt, mert az a poén kihat az egészre.

A fejünkben volt már, csak nem így. Ilyenek ezek a filmek, az alkotó is később érti meg, hogy egy ösztönös dolog, amiről csak érezte, hogy kell, visszafelé sokkal több jelentést hord magában, és többé válik, mint egy poén. Én végül megértettem, hogy tartalmilag mindig is ezt akartam mesélni, csak nem találtam soha a kifejezési formáját. De semmit nem von le az értékéből, hogy az utolsó pillanatban került bele. Fritz Langról van az az anekdota, hogy állítólag a premieren a gépházban is még vágta a filmjét, és az emberek a tekercsek között félórákat vártak, hogy Lang elkészüljön odafönt az ollózással.

Mondtad egy interjúban, hogy megnézted százszor is a Final Cut-ot, és nem untad, de mennyire voltál biztos abban, hogy a film működni fog a közönség számára? Amikor felcsattant az első nevetés a vetítésen, akkor megnyugodtál?

Nagyon jó érzés volt. De a film eleje ugye nagy pimaszság, az Avatar zárósnittjével kezdünk. Akkor még gondolhatja azt az ember, oké, oké, van nevetés, de azért láttunk már olyan filmet, ahol az eleje jól indul, aztán elálmosodik a néző. Akkor nyugodtam meg igazán, amikor a film közepén olyan vicceket is vettek a nézők, amelyek nem váratlan snittek találkozásából eredtek, hanem magából a történetből. Előtte teszteltem már a filmet osztálytársaimon meg egy-két közeli ismerősömön, de hogy ennyire mindenféle korosztály és néző tud ezzel azonosulni, azt előtte nem sejtettem, ez csak a vetítés után derült ki. Ha egy rendező figyelembe veszi a közönségét, akkor az a legnehezebb, hogy tudja belőni azt a szintet, ami egyesíteni tudja az embereket. Nem sok az egyiknek, és nem kevés a másiknak. De úgy tűnik, ez most sikerült, és ez jó. Ahogy a Taxidermia megosztó film volt- annak is készült -, ez a film inkább arra hajt, hogy mindannyian, akik szeretjük a mozit, és voltunk és leszünk szerelmesek, azonosulni tudjunk vele.

Volt néhány olyan film, amelyeket meglepően sokszor használtál, pedig nem gondoltam volna, hogy pont azokban a filmekben meglátod a használható pillanatokat. Ilyen volt a Ford Fairlane kalandjai vagy a Flashdance. Az Angyalszív volt talán legtöbbet. Ezeket nagyon szereted, és mindenképpen bele akartad lopni?

Az elején azt gondoltam, hogy a filmtörténetileg fontos filmeket kell itt nekem megfognom. Ezt utána annyiban módosítottam, hogy minél ismertebbek, annál több embernek okoz örömöt, hogy felismeri a filmeket. Rá kellett jönnöm a végére, hogy bármilyen filmből össze lehet rakni egy új történetet, még az sem kell, hogy minőségileg válogassak. Mivel az eredeti film teljesen elveszti önálló jelentését, és föloldódik abban a történetben, amit mi találtunk ki, édesmindegy, hogy mennyire ismert a film, filmtörténetileg mennyire fontos vagy én mennyire szeretem. Egyébként pont az Angyalszív-vel, a Ford Fairlane-nel és a Flashdance-szel vagyok úgy, hogy azok az én tinédzserkoromhoz tartozó filmek, azokat egyszerűen szívemből szeretem, és egyáltalán nem érdekel, milyenek. Akkoriban annyit jártam moziba, hogy már nem volt mit nézni. A Vissza a jövőbe nem maradhatott ki, mert akkor csókolóztam életemben először. A Házibuli nem maradhatott ki, mert nekem az volt a lassúzás, akkor csúszhatott le először az ember keze egy lány fenekére. Ilyesmi történet az Angyalszív is. Olyan erős hatással volt rám, hogy az sem maradhatott ki.

Azért használtatok csak eredeti hangokat, hogy külföldön is be lehessen mutatni a filmet?

Nem. Ez alapvetés volt, hogy amit az alkotók a vászonra raktak, azt nekünk a lehető legjobb minőségben, a lehető legtisztábban meg kellett őrizni. Sem képformátumot, sem színeket, sem sebességet, sem irányt nem változtathattunk meg, így a hangot sem. Egy csomó filmet csak magyar szinkronnal találtunk meg, iszonyatosan nehéz volt utánanyúlni például a Ford Fairlane-nek is.

Olyan résznél, mint a csókjelenet, nem volt az, hogy olyan sok snitt közül kellett választani, hogy meglőve éreztétek magatokat, hogy melyik legyen benne?

Itt jött az, hogy úgy kezdtük el vágni, ahogy egy játékfilmet kell. És mivel csókból úgyis annyi van, és például a Cinema Paradisó-ban ezt már gyönyörűen megcsinálták, mi már ezen nem is pörögtünk annyira. Ez a része a supercut kultúrának, olyasmi, amit már úgyis mindenki megcsinált. Nekünk csak annyit kell belerakni, amennyi a történetet előreviszi.

Amikor gondolkoztatok, hogy ez legyen vagy az legyen, akkor volt olyan szempont, hogy nem akarjátok a legközhelyesebb jeleneteket használni, de túl obskúrusokat sem?

Persze, ment az állandó lamentálás. Ez a film nem feltétlenül attól működik, hogy a legeslegismertebb jelenetek vannak benne, hanem valahogy el kell találni, hogy még fölismerd a filmet, de ne nyomja agyon az eredeti film a mi filmünk jelentését. Mi inkább azon dolgoztunk, hogy nagyon híres filmek tipikus pillanatai nagyon más jelentéssel legyenek benne a mi filmünkben. Ilyen például a Psycho zuhanyjelenete. Mindenki, aki látta a filmet, tudja, hogy ott a nő haldoklik. Nálunk vágyakozik a férfi után. Ezzel játszunk is: vajon melyik erősebb, a nézőben élő emlék vagy az, ami a mi filmünkben kapcsolódik hozzá?

Már az előző filmednél, a Nem vagyok a barátod-nál is több száz órányi nyersanyagból dolgoztál. Téged a bőség zavara nem feszélyez?

Nem. Én nagyon kegyetlenül kivágok mindent, ami nem oda illik, még akkor is, hogyha előtte sokat is kellett szenvedni a forgatással. Engem az egység érdekel, és tudom jól, hogy lassítja a filmet, hogyha csak azért bent tartok egy jelenetet, mert szeretem.

Megkérdeztem az Arte tévécsatorna igazgatóját a Twitteren, hogy szerinte van-e esély arra, hogy ez a film eljuthat egy cannes-i éjféli vetítésre. Azt válaszolta, hogy abszolút van rá esély, és meg is érdemelné.

Most Cannes be is kérte a kópiát. Ezért is várunk azzal, hogy a filmet nyilvánosságra hozzuk. Ezt a filmet csak akkor fogják megnézni, hogyha tudnak róla. Magyarországon most már tudnak róla egy bizonyos körön belül, de a legeslegjobb az lenne, hogyha egy olyan óriási fesztivál, mint Cannes, legalizálná, és azzal, hogy bemutatási lehetőséget enged neki, azt jelezné, hogy ilyet lehet csinálni, ez nem bűn. Vagyis hogy ez olyan, mint a képzőművészetben a kollázs, irodalomban az intertextualitás, zenében a dj-zés. Azt gondolom, hogyha Cannes be tudná vállalni, ez a film megtalálná a közönségét. Meg is kérem most az embereket, hogy ha a kezükbe kerül is a film, még ne rakják fel a netre, várjuk meg a cannes-i fesztivált, hátha jogi helyzetbe hoz minket.

Tavaly egy cikkben a világ legpechesebb rendezői közé választottunk be. Te pechesnek tartod magad?

Fene tudja. De köszönöm a megtiszteltetést, jó társaságba kerültem. Nem tudom eldönteni, hogy nem arról van-e inkább szó, hogy túl sok filmötletem van, és így nagyobb az esélye, hogy nem tudnak megvalósulni. Bulldogként őrzöm a filmötleteimet. Ami az én nagyon nagy gondom, hogy nem találtam még megfelelő partnert, aki producerként a financiális dolgokban ki tudna engem egészíteni. Ugyanúgy, ahogy egy férfi karrierjében azt mondják, mindig ott van egy nő, egy rendező mellett is mindig ott áll egy gazdasági ember a háta mögött, aki a terveknek ki tudja találni az üzleti modelljét. Magyarországon az összes producerrel végigtárgyaltam már az összes tervemet, de valami miatt nem jött össze. És ha innen nézem: igen, lehet azt mondani, hogy peches vagyok. Az elmúlt hat évben minden évben írtam egy forgatókönyvet Ruttkay Zsófival, a feleségemmel. Immáron három teljesen kész forgatókönyvünk van, és három olyan, ami, ha beindulna, nagyon gyorsan forgatókönyvvé tudna válni. Ebből többet ismernek a nézők, A szőke ciklon-ról például lehet tudni. Most megint egy új producernél van az anyag, meglátjuk, ő mit tud vele kezdeni. Ugyanakkor a Toldi-t beadtuk a Filmalapnak. Február végére-március elejére dől el, hogy támogatják-e. Ha kiderül, hogy van magyar pénz, akkor a külföldi pénzek is csatlakozhatnak hozzá.

Csökkenő lelkesedéssel ültök neki egy újabb forgatókönyv írásának, ha az előző sem valósult meg?

Képzelheted. Minden forgatókönyvbe muszáj belerakni másfél-két évet, hogy abból valódi forgatókönyv legyen. Amikor már a harmadik nem jön be, nagyon nehezen ülsz neki az újabb két évnek. Mert már nem forgatókönyveket akarsz írni, hanem rendezni akarsz. Azt szeretnéd, ha előbb-utóbb a nézőkhöz kerülne.

Valamit lehetett már hallani a Final Cut-ról évek óta, de azért eléggé a semmiből bukkant elő. Van esély arra, hogy más filmjeid is nemsokára így bújnak elő a semmiből? Vannak még ilyen félkész dolgaid?

Persze, vannak. Nem olyan régen azt döntöttem el, hogy megpróbálom elkerülni az egy-két millió euróból készülő európai koprodukciós filmet. Ilyen volt a Taxidermia is, ami kétmillió eurós költségvetésből készült. De az engem eléggé megviselt, hogy ez a kalandorok világa. Producerek kevés kockázattal beadják különböző alapokhoz a könyvüket, és ha a rendező nyert rajta, akkor ők majd elköltik a pénzét, de a lehető legkevesebbet fordítják a filmre. Hatalmas nagy anyagi harc volt a Taxidermia, hogy az olyan minőségben jöjjön létre, ahogy azt mi szerettük volna. Ezután azt éreztem, hogy én vagy nagyon drága filmeket szeretnék csinálni, vagy nagyon olcsókat. Nézzük meg, mi van akkor, hogyha ugyanazzal az energiabefektetéssel nagyon drága filmet készítek. Ilyen lenne például az a mesefilm, amit meg szeretnék csinálni, és ilyen A szőke ciklon is.

A mesefilmnek van címe?

Igen, Vadhattyúk. Andersen Vadhattyúk című meséjére épül. A másik lehetőség pedig, hogy szuperalacsony költségvetésű filmeket csinálok, amelyeket meg tudok én magam is finanszíroztatni, nem kell hozzá producer. De mivel leállt a magyar filmgyártás, ezek a szuper olcsó projektek is dugába dőltek.

Lehetett hallani egy filmről, amit a Studio Baestarts nevű animációs stúdióval csináltál.

Ez volt a Vadhattyúk. Annál a filmnél az volt az ötletem, hogy nem filmesekkel fogok dolgozni, hanem egy kicsit mindig mellényúlok. Például a díszletet nem egy filmes díszlettervezőre bíztam, hanem a világ egyik leghíresebb építészére, Kengo Kumára, akit elkaptam itt Magyarországon egy konferencián. Ő egy japán építész, aki az egyik nem olyan régi németországi toplistán benne volt a világ tíz első építészében. Meggyőztem arról, hogy nekem olyan ember kellene ide díszlettervezőnek, aki a funkcionalitás felől közelíti meg a díszletet. Olyan ötletem is volt, ami a producereknek egyáltalán nem tetszett, hogy nem színészekkel dolgozom, hanem rocksztárokkal. A filmnek hollywoodi musicalekre hajazó, furcsa klipes világa lenne. Az összes szerepet fiatal és idősebb tehetségekkel, Iggy Poppal, Madonnával, Lenny Kravitzcel játszatnám el. Kidolgoztuk a látványvilágot, és aztán jött Lady Gaga, aki nagyjából hozza is azt a látványvilágot, amit kitaláltunk a Vadhattyúk-hoz. Amiatt éreztem csalódást, hogy ha össze tudjuk rakni ezt a projektet, amikor Kengo Kuma megtervezte a díszletet, akkor pont akkor jelenünk meg a filmmel, amikor Lady Gaga a maga erőteljes látványvilágú klipjeivel. Mi hét éve dolgozunk ezen a mesefilmen.

Volt az az eset a Taxidermiá-val, hogy először nem támogatta az akkori MMKA, majd miután adott rá pénzt az Arte, akkor adtak ők is. Gondolom, te nem sírod vissza a régi filmtámogatási rendszert.

Az MMKA-nak rettentő sok hibája volt, de azt látom, hogy a Filmalapnak is sok hibája van. Miközben egyébként nagyon hasonló rendszerben működik, csak más irányítja, és más politikai akarat áll mögötte. Eddig úgy tűnik, hogy olyan filmeknek osztott ki gyártási támogatást, amelyeknek az MMKA is kiosztott volna. Egyetlen fontos különbséget látok: hogy míg az MMKA-nak nem lehetett forgatókönyvekről beszélni, addig itt forgatókönyvírói, fejlesztői workshopnak a részese lehetek, ami nekem nagyon jó élmény volt. Az MMKA sem volt teljesen legitim, de legalább a szakma egy része (az alapítók) választhatta meg a vezetőit. Szóval én igazából, ha azt kérdezed, középutas vagyok, a kettőből gyúrnék valami használhatót.

A Filmalapnak szerinted az a hibája, hogy nem a szakma által delegált emberek vannak benne, vagy van más is?

Egyik hibája ez. Megkérdeztem például Havas Ágnest, a Filmalap vezetőjét, hogy ha ilyen döntéseket hoznak, amilyeneket hoznak, akkor miért ne lehetne a kuratóriumban két szakma által delegált tag is? Ily módon az egésznek a méregfogát ki lehetne venni. Aztán ott van a final cut kérdése, amit én szintén nem értek, miért kell feszegetni. A Filmalapnak az a dolga, hogy ha a forgatókönyv alapján kiválasztotta, hogy mit akar támogatni, akkor azt támogassa, és ellenőrizze, hogy a támogatás összege arra a tervre fordítódik-e. Hogy mi az alkotók kreatív szándéka, azt már mind leszerződték a támogatás megítélése előtt vagy közvetlenül utána. Miért kéne átadni az utolsó vágás jogát? Ez olyan durva beleavatkozás az alkotói szuverenitásba, ami szerintem a hülyeséggel egyenértékű. És még két dolgot nem értek. Hogy miért kell kizárni a játékfilm, a hosszú dokumentumfilm és a nagy, egész estés animáción kívül a többi műfajt, valamint hogy miért nem hoznak létre egy Balázs Béla Filmstúdió-féle kísérleti műhelyt. Ha valaki filmet akar csinálni, hadd csináljon. Egy évben tudna készülni 8-10 kísérleti film, abból ha csak egy jó lesz, megérte a többi. És ehhez tényleg semmi más nem kéne, csak azt mondani, hogy abból a hatmilliárdból 300 milliót erre adunk. Talán a legfontosabb filmek ott tudnának elkészülni.

Tarr Béláékat kielégítené, ha a Filmalap azt mondaná, hogy oké, delegáljatok két tagot a döntőbizottságba?

Nekem úgy tűnik, hogy elmérgesedett a helyzet, és a Filmművészek Szövetsége háborút akar és saját döntési jogot. Tehát most már nem elégednének meg ezzel. De a Filmalap sok alkotót tudna magának megnyerni azzal, ha teret engedne a delegált tagoknak a bizottságban.

Kicsit úgy tűnik, mintha azoknak az embereknek lenne baja a Filmalappal, akik sejtik, hogy az ő forgatókönyveik érdemei alapján nem kapnának pénzt.

Én ezt nem mondanám. A Filmszövetség körül nagyon-nagyon tehetséges arcok csoportosulnak. Nem lehet mondani, hogy Janisch Attila, Szomjas György csak nézhetetlen filmeket készítettek volna, vagy ne tudnának olyan forgatókönyvet írni, ami vetekedhet a Filmalap által eddig támogatott forgatókönyvekkel, Kenyeres Bálintéval vagy Szász Jánoséval vagy Nemes Gyuláéval. Inkább azt mondanám, hogy ide is betette a lábát a büdös politika. Itt alapvetően politikai ellentétek feszülnek. A Filmalap bizonytalan kommunikációja is kiélezte a helyzetet. Az egész szakma attól retteg, hogy az a négy film, amiről döntöttek, az csak beetetés, és most jön majd a klientúra kiszolgálása. Kálomista Gábor, Káel Csaba, Koltay Gábor és az ismert jobboldali filmesek, akik nem biztos, hogy azért fognak pénzt kapni, mert jó a forgatókönyvük, hanem mert egyszer feltűntek Orbán Viktor háta mögött. A filmesek másik félelme pedig az, hogy amerikai filmek koprodukciós gyártására fog elmenni a pénz nagy része. Bár ne így lenne. De ebben az országban azt látom, hogy bármitől joggal félhet minden állampolgár. És mivel a Filmalap nem oszlatja el ezeket a félelmeket, ezért továbbra sincs meg a bizalom a Filmalap iránt.

Te már kaptál támogatást a Toldi fejlesztésére a Filmalaptól, ahol a fejlesztői bizottságban a feleséged és alkotótársad is ott ül, illetve részt vettél a Magyarország 2011-ben, amely a másik oldal emblematikus alkotása. Ezt az ellentmondást hogy tudod magadban rendezni?

Számomra ez nem ellentmondás, mivel a Filmalap és a Filmszövetség konfliktusa nem a filmművészetről szól, hanem arról, hogy ki a liberális buzi és ki a jobboldali fasiszta. És ebben a civakodásban állampolgárként sem szeretnék részt venni, de kénytelen vagyok. Sajnos ugyanezt látom a Filmszövetség és a Filmalap küzdelmében is. Én egy filmkészítő ember vagyok, aki filmeket akar készíteni. És ebbe belefér az is, hogyha felkér engem Tarr Béla, hogy készítsek filmet arról, hogy milyen volt 2011, akkor arról igenis van véleményem, és nagyon örülök neki, hogy filmesként filmben fogalmazhatom meg ezt a véleményt. Ugyanakkor ha Andy Vajna filmet akar csinálni, és nekem van olyan filmötletem, amit szívesen megcsinálnék, akkor ezt a filmtervet beadom a Filmalapnak. A feleségem pedig nem döntéshozó, ő a forgatókönyvek fejlesztésében működik közre dramaturgként, tehát a szakmáját hasznosítja. Nincs beleszólása, hogy elkészüljön-e egy film vagy ne, de abba van, hogy az elkészülendő film a lehető legszínvonalasabb legyen.

Magadon veszel észre olyan gyarló reakciókat, hogy mikor Káel Csaba megkapja a Művészetek Palotája vezetését, akkor te megörülsz, mert addig se csinál Toldi-filmet helyetted?

Káel Csaba beadta a Toldi-filmje tervét a Filmalaphoz.

De talán a MűPa miatt nem lesz rá ideje.

Úgy gondolom, azért adta be, mert lesz rá ideje.

Tehát akkor ezt nem vetted egy jó jelnek.

Amíg nem adta be a tervét, addig jó jelnek vettem, de már a MűPa igazgatója volt, amikor beadta a Toldi-t.

Kenczler Márton egyik látványterve Pálfi György Toldi-filmjéhez

A te Toldid megvan?

Igen, nagyjából megvan.

Úgy értem, az ember.

Nem, az nincs meg. Vagyis tudom, ki lenne az öreg Toldira a legalkalmasabb, őt már vadásszuk is, de finanszírozás nélkül nem léphetek. Egyelőre az ismerőseit mozgósítom, már tud a projektről, fokozatosan kerítjük be. Majd ha lesz pénzünk, és azt tudjuk mondani, hogy ekkor, itt, ennyiért, akkor a konkrét ajánlattal majd megkeressük.

Ki ő?

Azt nem mondhatom el. A fiatal Toldiról meg egyelőre azt gondolom, hogy alkatilag keresek egy embert. Végig szeretném majd nézni a magyar sportolókat. Kajakosokat, vízilabdásokat, nehézsúlyú bokszolókat, erős embereket keresek, mert az a tapasztalat, hogy az emberek tíz százaléka alkalmas arra, hogy kamera előtt képviselje önmagát. Abból még egy páran képesek arra is, hogy érzelmi változásokat is megmutassanak a vásznon, előképzettség nélkül is.

Mennyi idő alatt tudod megállapítani, hogy valaki alkalmas-e?

Nagyon gyorsan, 15-20 perces beszélgetés bőven elég, utána még egy-két rögtönzéses gyakorlat. A reklámfilmek nagyon alkalmasak, hogy ezt megtanuld. Hihetetlen mennyiségű castinganyagot kell nézni, és az ember a végére megtanul nagyon gyorsan dönteni.

A Magyarország 2011 azzal a szándékkal készült, hogy megmutassátok, hogy mi veszne el, ha nem lenne magyar film. A kritikusok meg leginkább azt mondták róla, hogy ha ez a magyar film, akkor nem is baj, ha nincs. Szerinted is rosszul sült el ez a kísérlet?

Nem biztos, hogy erről nekem kéne beszélnem. Én a saját részemért vállaltam felelősséget. Döntsék el a nézők, meg döntse el Tarr Béla, aki ezt az egészet tető alá hozta. Én ebből a filmből hat percet vállaltam, azt maximálisan vállalom, akár hideget, akár meleget kapok érte.

Csak meleget kaptál érte, mert mindenki azt mondta, hogy a te részed nagyon jó volt, és toronymagasan kiemelkedtél a mezőnyből. A tudat, hogy ennyivel tehetségesebb vagy, mint a többiek, jó érzéssel tölt el téged, vagy inkább frusztrál?

Nem gondolom, hogy tehetségesebb lennék. Vannak az embernek jó időszakai, meg rosszak. Én azt tudom, hogy az összes kisfilm közül ebben volt csak humor, és azért mindig nagyon hálásak a nézők. A többi film megteremtette nekem azt a lehetőséget, hogy az én filmem humora még jobban kidomborodjon. Nekem alapvetésem, hogy muszáj szórakoztatni az embereket. Én ezen nőttem föl, igazi utcai filmfan vagyok, aki A cápá-n, az Indiana Jones-on és a Csillagok háborújá-n nevelkedett. Én is a Csillagok háborúja-generációhoz tartozom, akit 10-12 éves korában kapott el ez a film, és onnantól kezdve szerelmes vagyok az amerikai filmbe. Fiatal felnőttkoromban ismerkedtem meg a klasszikus filmtörténettel, Truffaut-val,Godard-ral, Tarkovszkijjal, Eisensteinnel, Dziga Vertovval és a többiekkel szépen sorban. De az ő filmjeiket már csak ésszel tudom szeretni, szívvel és lélekkel én Excalibur vagyok, meg Indiana Jones. Belém ivódott az, hogy a film nem elsősorban művészet, hanem szórakoztatás.

Akkor adja magát a kérdés, hogy mit keresel még mindig Magyarországon.

Amikor a Taxidermiá-t forgattuk, mondtam Pohárnok Gergőnek a forgatás vége felé - épp jöttünk lefelé a domboldalról a hidegben -, hogy ó, basszus, Hollywoodban mit tudnánk ebből kihozni. Mondta erre Gergő, hogy nézd meg, itt azt csinálsz, amit akarsz; szabad vagy, olyan filmeket tudsz létrehozni, amilyenekeket igazából szeretnél, csak lehet, hogy egy kicsit kevesebb pénzből. Aztán hallottam, hogy amikor a Hellboy-t forgatták, Del Torónak minden este be kellett ülnie egy videokonferenciára, és a producerek elmondták, hogy milyen snitteket szeretnek az előző nap leforgatott anyagból, és milyen snitteket kell újravenni. A Taxidermia idejében Pohárnok Gergőnek teljesen igaza volt. Ha létre tudtunk volna hozni még két-három olyan filmet azóta, mint a Taxidermia, akkor a kérdésed föl sem merülne. Az viszont, hogy én az utóbbi hat évben nem jutottam filmhez, az sajnálatos módon jogosan veti fel a kérdést. De ne feledjük el, hogy külföldön nekem nagyjából újra kéne kezdenem. És akkor most jöhetne itt egy vallomás arról, hogy magyar vagyok, magyarul beszélek, magyarul gondolkozom. De valójában ez egyáltalán nem zárja ki azt, hogy ne gondolkodnék azon, hogy ha ez így marad, ahogy most van, ilyen áldatlan körülmények között, akkor ezt a költséges művészeti ágat egy olyan helyen kellene folytatni, ahol erre a gazdaság alkalmas.

A Taxidermia előzetese

A 2007-es Titanic filmfesztiválon Antal Nimród Elhagyott szoba című filmje vetítése után egy körbe sodródtam veled. Te szólaltál meg először, és nagyon megragadt bennem, hogy azt mondtad: "Még mindig én lehetek az első magyar rendező, aki jó filmet csinál Hollywoodban." Ha már akkor is volt benned egy ilyen igény, hogyhogy nem mentél utána?

Ez közvetlenül a Taxidermia után volt. Akkor még kaptam ajánlatokat Hollywoodból. Ilyen szörnyűséges C-horrorokat, pont olyanokat, mint Nimród kapott. Én ezeket visszadobáltam, mert azt gondoltam, ha hollywoodi is, nem ér két évet, hogy olyan filmmel foglalkozzam, amit nem szeretek. Az, hogy reklámokat készítek, az más, az gyorsan lemegy. Azzal pénzt keresek, közben meg egy jó gyakorlat. Ha nem lett volna az elmúlt években reklám, akkor én nem találkozom stábbal, nem instruálok szereplőket. Egy egész játékfilmet végignyomni úgy, hogy utálod, nagyon nehéz. A reklámokat nem utálom, de ha állandóan csinálod, egy idő után kiégsz. Egyetlenegy olyan forgatókönyvet kaptam, amelyre igent mondtam, de ott meg jogi probléma merült fel az amerikaiak részéről, ami miatt meghiúsult az egész. Az a horrorfilm a mai napig nem készült el. Jó könyv volt, arra lehetett mondani, hogy izgalmas, jó lenne csinálni.

Mi volt az?

Az az egyik legnagyobb horrorfilmgyártó stúdió könyve volt, és okosan volt kitalálva. Ha az ember ügyesen nyúl hozzá, akár egy Ragyogás-szintű horrort is össze lehetett volna belőle rakni.

Ha megnézed azokat a filmeket, amelyeket magyar rendezők csináltak külföldön, mit tartasz róluk? Szerinted sikerült megőrizniük az egyéni látásmódjukat?

Nehéz megmondani, én nem látok köztük egyelőre átütő produkciót. Nimródnál azt gondoltuk, hogy ezek lépcsők, és lehet, hogy a következő iszonyatosan jó lesz. Ha jól csinálja, lassan A kategóriás színészekkel dolgozhat. Most nagy a hallgatás, nem tudom, mi történik Nimród háza táján. Azt meg nem nevezném tipikusan külföldi filmnek, amit Fliegauf Bence csinált, mert ott az ő saját víziója valósult meg egy világsztárral. Ha Magyarországon forgatja, akkor is nagyon hasonló lett volna belőle. Inkább azt látom, hogy van Magyarországon néhány olyan rendező, akik külföldön a körülményekhez képest elég ismertekké váltak, és várják már kint a következő munkájukat. Ilyen például Kocsis Ági, Mundruczó Kornél vagy Tarr Béla. Ilyen Hajdu Szabi is. Akire azt tudják mondani, hogy magyar film, és a fesztiválokon nagyon szeretjük őket nézni, és ha az ő filmjük ott van, az érdekel minket.

A Taxidermia cannes-i vetítésén Roger Ebert mögött ültem, és az öreg látványosan mutatta, hogy neki mennyire tetszik ez az egész, nagyokat nevetett, mint mikor úgy nevet az ember, hogy mindenki hallja, hogy ő nevet. És az aznapi tudósításának a fele a Taxidermiá-ról szólt. Hogy így ajnározta a filmet, segített abban, hogy felfigyeljenek rá?

Én erről nem tudtam, szerintem nem is olvastam azt a cikket. De ezek nagyon sokat segítenek. Jó kritikákat kaptunk a Rotten Tomatoeson, a New York Timesban. Ez utóbbi úgy volt megfogalmazva angolul, hogy én nem értettem belőle egy szót sem. De aki értette, csak annyit mondott, hogy na, ebből vegyél három példányt, és rakd ki a falra. Ha filmes körökben bárhol mozgok, és megkérdezik, hogy milyen filmeket csináltam, és mondom, hogy a Taxidermia az egyik, akkor tudják.

Gondolom, a Taxidermia után volt egy áldott időszak, amikor rád irányult a figyelem. Arra úgy tekintesz vissza, hogy elszalasztottad a pillanatot?

Hát így utólag jól látszik, hogy elszalasztottam. Ott szúrhattam el, hogy az előzőhöz képest mindig annyira radikálisan mást akartam csinálni, hogy azt a kurátorok egyszerűen nem tudták feldolgozni. Külföldön még inkább megy az a trend, hogy brandet teremtesz magadból. Vagyis, ha mondjuk te jó voltál a Hukklé-ban, akkor csinálsz egy Hukkle 2-t. Nem véletlenül horrorfilmekkel bombáztak a Taxidermia után. Az amerikaiaknak úgy jött le, hogy a Taxidermia egy ijesztgetős mozi. Én ettől mindig elkeseredtem, mert amit már egyszer megcsináltam, az tovább nem érdekel. Aztán jöttem ezzel a mesefilmmel. Jó, jó, de ne a mesefilmet csináld, csinálj valami mást. De én a mesefilmet akarom csinálni. Akkor elkezdtünk birkózni. A Taxidermia sikere után minden ajtó megnyílt. Tudtunk tárgyalni a Weinstein testvérekkel, tudtunk tárgyalni a Focus Featuresszel, tehát nagy hollywoodi stúdiókkal. Tudtunk tárgyalni a Sonyval közvetlenül. Ott például a vezérigazgató azt mondta, hogy jó, jó, de innen nézve ez egy nagyon költséges artfilm, onnan nézve egy nagyon olcsó közönségfilm. Nem tudjuk, mi lesz belőle, nem kockáztatunk. Mindegy, azt gondolom, nekem a Nem vagyok a barátod egy felejthetetlenül jó élmény volt. Azt sose csináltam volna meg, ha nem visz rá a szükség. És most itt van a Final Cut, és ugyanígy érzem. Ha lett volna lehetőségem mást csinálni, ebbe csak nyugdíjas éveimben vágok bele. Mégis tök jól érzem magam azzal, hogy ez létrejött. Igaz, van egy állandó feszültség, hogy mikor jutok végre egy olyan filmhez, amelyet klasszikusan lehet felépíteni forgatókönyvvel, szereplőkkel, díszlettel, jelmezekkel.

A saját munkáid objektív értékét mennyire tudod úgy látni, mint mások? Például a Nem vagyok a barátod-ért nem lelkesedett annyira a nézőközönség, sem a kritika. Te is úgy látod, hogy az egy gyengébb produkciód volt?

Hollandiában jött oda hozzám egy ember, és azt mondta, neki ez nagyon tetszett. De hogyha ez tényleg rögtönzésekre épült, és nem volt forgatókönyve, akkor azt mondja: zseniális. A film bemutatójakor megértettem, sőt a készítés folyamán is éreztem, hogy a végső "csak" egy film lesz. És én hiába mondom hozzá, hogy ez más munkamódszerrel készült, meg kell értenem, hogy filmként miért nem ad átütő élményt a nézők többségének. De mivel életem talán legjobb filmes élménye volt a készítés folyamata, ezért biztos, hogy sosem fogom a sikerületlen műveim közé sorolni. Nagyon fontos dolgokról szól, ennél rosszabb filmem sose legyen.

A Nem vagyok a barátod előzetese

Ha nyernél a lottón, mondjuk, másfél milliárd forintot, melyik filmtervedet csinálnád meg?

Biztos, hogy akkor a saját kis kísérleteimet valósítanám meg. Van két olyan könyvem, ami nem is könyv, hanem inkább ötlet. Én azokkal lennék el, hogy szabadon, minden gond nélkül lehessen a filmnyelvvel játszani. Miközben a nagyobb tervekre továbbra is megpróbálnék üzleti partnereket találni. Van például egy olyan ötletem, hogy egy helyszínen, egy emberrel készüljön film. Sokat gondolkozom azon, hogyan lehetne radikálisan olcsósítani a filmgyártást, és erre jutottam. A klasszikus burleszkeknek lenne egy mai változata.

Lehet hallani mostanában, hogy a reklámfilmből kezd kiszorulni a te generációd, mert bejöttek a huszonévesek. Te is ezt tapasztalod?

Van egy fölöttünk lévő generáció, sőt kettő is, amelyik a reklámból már jól élt. Ott vannak Szabó Gabiék, Kapitány Ivánék, őket a Bergendyék, Pados Gyuláék, Herendiék kezdték kiszorítani. Aztán jöttünk mi, akik őket kezdtük szorongatni, és most jön a fiatalabb generáció. A reklám az egy nagyon trendi szakma, az kap munkát, aki trendi. A díjak például, egy nagyobb nemzetközi filmfesztiválon való elismerés mindig meglódítja a reklámfelkéréseket. Volt most nemrégen egy másfél éves időszak, amikor teljesen leállt a reklámszakma a válság következtében. Nekem szerencsém volt, mert a Danone elégedett volt a munkámmal, és ezért sorban kaptam tőlük a megrendeléseket. Havonta egy-két napot forgattam egy reklámot, ami biztosította, hogy közben vághattam a Final Cut-ot. Szóval nekem most nem is nagyon lenne szabad panaszkodnom. De tény, hogy sokkal kevesebben keresnek engem reklámra, mint régen.

Tizenkét éve végzett a Simó-osztály. Ha azt nézed, hogy az osztálytársaid és te mit tudtatok-e ebben a 12 évben villantani, az elégedettséggel tölt el, vagy elkeserít?

Én nagyon pozitívnak látom. Ha a körülményeket is nézzük, akkor ez egy nagyon szerencsés osztály. Azt, hogy mi 2001-ben meg tudtuk fogadni, hogy addig nem vesszük át a diplománkat, amíg nem lesz egy nagyjátékfilmünk, Szabó István generációja óta nem tehette meg senki. És szörnyű kimondani, de azóta sem. Nekünk sikerült, nyolc nagyjátékfilmmel tudtunk kezdeni. De valóban az osztályunk jobban is kifuthatta volna magát - ha a körülmények adottak lettek volna.

Láttál valami jó filmet mostanában?

Láttam, igen. Az egyik egy francia film, az a címe, hogy Un poison violent. És láttam egy török filmet, ami valahogy nagyon beivódott a csontjaimig, Majority az angol címe. De most alapvetően a tévésorozatokra vagyok rákattanva, pedig nem vagyok egy nagy torrentező. Életem egyik legjobb sorozata volt, amit szerintem mindenkinek kötelező megnézni, egy japán anime-sorozat, a Fullmetal Alchimist - Brotherhood. Ők a világ összes vallását egy új történetté tudták írni, és mindez kommerciális, izgalmas, fordulatos és teljesen beteg, ugyanakkor gyönyörűséges.