Vágólapra másolva!
Folytatódik a hollywoodi időutazás az ókorba: a történelmi filmek kedvelői megérezhették a férfias küzdelem varázsát és a vér ízét a Gladiátorban, megcsodálhatták Akhilleusz és Hektor párviadalának az utolsó mozdulatig kidolgozott koreográfiáját a Trójában, de az újabb antik akciófilm, a thermopülai csatát bemutató 300 a kettőt most együtt és felfokozva kínálja. Könnyen érthető történet, a végsőkig idealizált szereplőkkel és, ami a legfontosabb, elképesztő látványvilággal. A tágabb történelmi háttér hiánya ellenére a film végig hitelesnek tűnik, mert erősen épít a spártaiakkal kapcsolatos sztereotípiákra.
Vágólapra másolva!

Az európai történelem egyik leghíresebb epizódjának bemutatása valóban spártaian egyszerűre sikerült Frank Miller képregényének Zack Snyder-féle feldolgozásában: Leónidasz, a spártai király minden intrika ellenére elindul megvédeni a szabadságot, és társaival együtt hősi halált hal a barbárok elleni küzdelemben, miközben minden úszik a vérben. A nézőket most "nem terhelik" olyan viszonylag pontos történelmi háttérrel, mint amit a Nagy Sándor, a hódító című filmben láthattunk, viszont a 300 képi világa és a harc koreográfiája jobb, mint a Gladiátor-é vagy a Trójá-é, sőt jobb, mint bármely eddigi történelmi filmé. Nem csoda, hogy az első az amerikai mozik kasszasikerlistáján.

A kezdés a történelmi hűség szempontjából is ígéretes, és a Tajgetosz sziklája alulról fényképezve, előtérben az újszülöttek koponyáival, háttérben a zord fellegekkel mindjárt az alaphangulatot is megadja. Borzongva figyeljük a spártai nevelés alapelemeinek bemutatását (például verés, éheztetés), melyekhez hasonló megoldásokat ma már nem sok helyen alkalmaznak a hazai oktatásban sem. Egyszerűek, de teljesen hihetőek az épületek, mesteri a spártai szabad nők egyenlő helyzetére való utalás is a perzsa követek előtt. Ám ezt a vonalat a film készítői nem viszik tovább, így érdemi információkat nem tudunk meg sem a katonailag legerősebb görög polisz társadalmi berendezkedéséről, sem a nagy csata történelmi előzményeiről. De mindez nem is lényeges, hiszen a film lényege maga a csata.

A csata előtt annyi azért kiderül, hogy a félelmetes perzsa birodalom óriási sereggel támad a görögökre, és ha már a "homokos bölcsek", azaz az athéniak sem adják meg magukat, akkor Spártának is illene harcolnia (akit érdekel a kissé bonyolultabb valóság, a cikk második oldalán olvashat egy rövid összefoglalót). Xerxész, a perzsa nagykirály agresszív követei egy kútban végzik (Hérodotosz szerint eredetileg Xerxész papája, Dareiosz követeit dobták kútba Spártában), és innentől teljesen összemosódik a történelmi háttér és a fantázia. A Spártában a legmagasabb ellenőrző szerepet betöltő bölcseket gonosz varázslókként láthatjuk, akik amellett, hogy elárulják sajátjaikat, undorító módon nyalogatják a transzban vonagló, igen erotikus orákulumot.

Végre aztán felsorakozik a sereg, az eredeti leírások szerinti nagy bronzpajzsokkal, vörös köpönyegekben, és innentől kezdve a női közönség, illetve a férfiak egy része még lelkesebben figyelhet. A tökéletes testű alsónadrágos spártaiak izmai megfeszülnek, és közben megcsillan rajtuk a napfény. A háromszáz "nehézfegyverzetűt" Leónidasz király vezeti.

Forrás: InterCom
Artemisz (Vincent Regan) és Leónidasz (Gerard Butler) | Még több kép


A játékidő nagy részét valóban maga a csata teszi ki. Leónidasz és katonái a mai Görögország északi és déli részét összekötő keskeny Thermopülai-szorosban foglalnak állást (melynek ábrázolása erősen hangsúlyozott). A perzsa sereg a filmben beláthatatlanul nagy. Hérodotosz A görög-perzsa háború című művében 1 millió 700 ezer perzsáról beszél, de a történészek szerint ez erősen eltúlzott, Xerxész serege körülbelül 200 ezer főből állhatott. Ezzel szemben Leónidasznak a szövetségesekkel együtt 7-8 ezer embere lehetett (a filmben csak a phókisziak kapnak szerepet), egy főleg athéni hajókból álló flotta pedig megakadályozta a perzsákat abban, hogy a védők háta mögött csapatokat tegyenek partra (a tengeri ütközetekből a filmben semmi nem látható).

A szorosban zajló csata ábrázolása valóban elképesztő, és kizárólag a háromszáz spártai hoplitára koncentrál. A falanx mérnöki precizitással működik, úthengerként gázolva le a perzsákat (akik egy kicsit bénának tűnnek). Minden mozdulatsor tökéletesen kidolgozott. A csata iszonyatosan véres, brutális, de mivel az ember közben inkább a természetellenes, szaggatottan lelassuló mozgásdinamikára és a szinte önálló életre kelő kifröccsenő vérre figyel (amelynek mozgása a Magyar népmesék motívumkincséhez hasonlít), nem is tűnik fel, hogy megint levágtak egy kart, megint szétvágtak egy fejet, megint átszúrtak valakit egy dárdával. Itt teljesedik ki a film szokatlan, képregényeket idéző képi világa (melyet a narráció jól támogat), komor színvilága és az, ahogyan a valódi felvételek keverednek az animációval, a látvány mégis szinte fotorealisztikus marad. Ilyen tartalom és forma mellett nincs helye pátosznak, itt nyers öldöklés zajlik, és az egész csak az egyenlőtlen küzdelem miatt tűnik heroikusnak. A rendező a rezzenéstelen arcú szuperhős szerepét egyedül a királynak tartja fenn, a többieket embereknek próbálja ábrázolni, ami a fura szituációk miatt (például kötetlen beszélgetés sebesült perzsák gyilkolása közben, nevetgélés a pajzsok alatt, miközben a nyilak valóban elsötétítik az eget) nem sikerül tökéletesen. A legeredetibb karakter a vágóhídra terelt alaktalan perzsa masszából szó szerint kimagasló Xerxész, aki egy agyonpiercingelt transzvesztitára emlékeztet.

Forrás: InterCom
Xerxész (Rodrigo Santoro) | Nézz még több képet a filmből!


Szóval jobb, ha a spártaiak csak harcolnak, egy idő után mi is tudjuk, hogy ebben a filmben ez a lényeg. És harcolnak derekasan az elit perzsa testőrség, a Halhatatlanok ellen, harcolnak "szörnyek" ellen, harcolnak elefántok ellen, és kitartanak. Annyira szurkolunk már nekik, hogy egy pillanatra megfeledkezünk arról, hogyan végezték. De végül jön az elkerülhetetlen, az áruló Ephialtész, aki a hátukba vezeti a Halhatatlanokat.

Itt fekszünk; vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.

Ahogy a kamera a végén kinyit, torokszorító érzés volt látni, hogy valóban ott fekszenek. Ebből arra következtethetünk, hogy összességében ez az időutazás is jól sikerült.