Kövér, fehér lány, fekete ritmus, blabla

Fehér, dundi lány bekullog az intője után az elkülönített, feketebárány-osztályterembe, ami tele van... feketékkel! Jóképű, karcsú fiúk és villogó szemű, szenvedélyes lányok ringatják a csípőjüket, szemmel láthatóan önfeledten elmerülnek az ősi ritmusban. A fehér lány arcán elömlik a mosoly: igen, jó helyen vagyok. Itt vannak a szegény, de csinos ösztönfeketék, ezekkel öröm lesz a tánc. Nem érdekli őket a házi feladat, a pénz, csak a ritmus, a zene, a szerelem. Milyen kedves emberek!

A kövér, mániákus kitartással vigyorgó kislány neve Tracy Turnblad (Nikki Blonsky), akinek egyetlen vágya, hogy táncolhasson a helyi tévében. A másik egyetlen vágya a helyi tévé sztárja, Link Larkin (Zac Efron). A harmadik, hogy a fekete és fehér fiatalok együtt rázhassák a tévében, meg úgy általában. Tracy anyja, Edna (John Travolta) nem örül kövér kislánya nagyravágyó terveinek, apukája, a cingár Wilbur (Christopher Walken) viszont bátorítja.

A kora hatvanas évek Baltimore-jának faji feszültségeire építi vidám, hurrá-optimistára festett díszleteit a Hajlakk, ami egy sikeres Broadway-musical filmváltozata, amit meg eredetileg John Waters kultfilmjéből gyúrtak át musicallé. Az eredmény egy kellemesen üres, fekete-fehér témáját fekete-fehér kategóriákkal feldolgozó kedves zenés film, ahol a bónusz a kövér nőnek öltözött John Travolta (közepes) és a gonosz nőnek öltözött Michelle Pfeiffer (jó).

Nem fogom ezt a filmet Waters Hajlakk-jához hasonlítgatni, már csak azért sem, mert nem láttam. Éltem viszont egy évet Harlemben, a 134. utca magasságában, egyedüli sápadt, szőke nőként a környéken, ahol megtanultam, hogy Amerikában pontosan olyan keserű és feloldatlan ellentétek feszülnek fekete és fehér között, mint ötven éve. Csak talán ma, a poszt-politikai korrektség mézes-mázas tengerében még bonyolultabb a helyzet.

Érdekes módon a Hajlakk című film ezekre az ezer színben vibráló feszültségekre negyven évvel ezelőtti lendülettel reagál: sose félj, a zene és a tánc mindent megold, még akkor is, ha kövér vagy, fekete és/vagy szegény. Fülbemászó, aztán nyomban elfelejthető dalocskákba fojtja a problémát; egy kicsit Grease-es, egy kicsit Bazi nagy görög lagzi-s. Harapj a fekete cseresznyémbe, kövérfehér kislány, meglátod, milyen édes a leve, sallala. A Hajlakk tényleg olyan, mintha mondjuk negyven éve pattant volna ki meglehetősen egyszerű, de jóindulatú emberek kis agyából. Konformista, könnyed és ordasan felszínes, de azért mégsem mer olyan messzire menni, hogy én ezt jóhiszeműen önmaga szellemes paródiájának fogjam föl. Nem, messze nem.

Jelenet a Hajlakk című filmből, előtérben Elijah Kelley és Nikki Blonsky

Ahogy a rassz-kérdés megbukik, olyan nevetséges a kövér-téma is: a duci Blonsky és a kákabélű Link kötelező románca nélkülözi a szenvedélyt, vagy akár az érzelmeket. Efron úgy csókolja meg a kényszeresen vigyorgó Tracyt az utolsó, nagy táncjelenet elején, mint egy varangyosbékát. Essünk túl rajta, muszáj. Teljesen álszent, méltatlan pillanat. Nem találkoztam még olyan túlsúlyos emberrel, férfivel, nővel, aki - mindentől függetlenül - ne akart volna karcsúbb lenni . Nem is arról van szó, ez helyes-e így vagy sem, egyszerűen ez van. A Hajlakk se fogja megváltoztatni a világot, de meg se próbálja.

Egy-két merészebb pillanat úgy villan fel, mint a legendásan jófej John Waters, aki nagyvonalúan még ebben a Hajlakk-ban is feltűnik (ő Lompos úr, a helyi szatír): terhes baltimore-i asszonyok koccintanak a bárban, cigivel a kezükben, vagy Pfeiffer, aki arról énekel, hogy nemi betegségek ide vagy oda, akkor is lefeküdt az egész zsűrivel annak idején, csak hogy szépségkirálynő lehessen. Ilyenkor úgy érzem, egy kicsit több lazasággal, humorral, érzékenységgel jó filmet is csinálhattak volna ebből a középszerű, erőltetett és felejthető musicalből.

Még egy apróság: Ricki Lake, az eredeti, Waters-féle Tracy Turnblad néhány hónapja büszkén és boldogan tudatta a világgal, hogy elképesztő módon lefogyott. Tiszta szívből gratulálunk, Tracy.

Mesterházy Lili