Vágólapra másolva!
A Neil Gaiman könyvén alapuló Csillagpor című film azzal ajándékozza meg a felnőtt nézőt, hogy két órára visszarepíti a gyerekkorba. Nincs más dolgunk, mint hátradőlni és élvezni, hogy mesélnek nekünk.
Vágólapra másolva!

A Csillagpor a népmesék hagyományából merít: a szegény, lenézett ifjú világgá megy, hogy ellenlábasokkal megküzdve és segítőktől támogatva végrehajtson egy emberfeletti bátorságot és kitartást igénylő próbát, és végül elnyerje szíve választottját és persze a (fele) királyságot. Ismerős, ugye?

A Neil Gaiman könyvén alapuló mesefilm sehol nem tér le erről a kitaposott útról, de ettől még cseppet sem unalmas - az esti mesét is úgy hallgattuk már óvodáskorunkban is, hogy pontosan tudtuk, mi lesz a vége, mégis izgultunk a főhősért újra és újra. Gaiman és a rendező, Matthew Vaughn eléri, hogy filmjüket nézve ugyanilyen mesehallgatós állapotba kerüljünk a moziban, és ezért a ritka élményért igazán hálásak lehetünk nekik.

Hősünket ezúttal Tristannak (Charlie Cox) hívják, egy Fal nevű városkában él szó szerint elvágva a titkokat rejtő nagyvilágtól és egy nyafka leányzó (Sienna Miller) után epekedik, aki persze rá sem hederít a nem tehetős, nem pökhendi fiúra. Amikor Tristannak mégis sikerül egy esti randevú erejéig elcsábítania Victoriát, hullócsillagot látnak, és alkut kötnek: ha a fiú egy héten belül elhozza a csillagot, a lány hozzámegy feleségül. Így indul Tristan nagy kalandja, melynek során le kell győznie egy boszorkányt (Michelle Pfeiffer), aki az örök fiatalság reményében pályázik a csillagra, egy királyfit (Mark Strong), akinek a trón megszerzéséhez van szüksége az égi tüneményre és még sok kisebb-nagyobb akadályt - köztük magának a csillagnak (Claire Danes) a tiltakozását, aki női alakot öltve ért földet, és szíve szerint rögtön visszalebbenne az égboltra.

Forrás: [origo]
Robert De Niro a Csillagpor című filmben

A történet már a legelején - az első jelenetek Tristan születésének körülményeit mesélik el, és ennek persze később még lesz jelentősége - magához ölel bennünket, ahogyan Ian McKellen elkezd mesélni, azonnal belemerülünk ebbe a világba, és az alkotók gondoskodnak róla, hogy végig itt is maradjunk. Nem sétálnak bele abba a csapdába, amibe sok nagyköltségvetésű fantasy: nem engedik, hogy a speciális effektusok elnyomják a képzeletünket. Kész szerencse, hogy erre a filmre nem volt annyi pénz, mint a Narnia krónikái-ra, persze itt is sok a CGI, de a vizuális trükkök nem telepednek rá a filmre, csak finoman támogatják a mesélést. Figyelmünkkel végig a figurákon csüngünk, akik általában egymáshoz, és nem egy zöld ernyőhöz beszélnek - és ez mintha tükröződne az alakításokban is.

Vaughn is tisztességes munkát végzett, de a Csillagpor elsősorban Gaiman remekül kidolgozott sztorijának köszönhetően működik; az író átélhető-átérezhető vágyakkal és célokkal ruházza fel a figurákat, így már az elején megszeretteti velünk őket - még a negatív hősöket is, hiszen csak emberi esendőségeik vannak, a csúf, öreg boszorkány fiatal és szép szeretne lenni, a királyfi pedig uralkodni szeretne, érthető - és fantáziájával egy következetes, részletesen kidolgozott mesevilágot teremt, amiből nem lóg ki semmi, ami elrontaná az illúziót. A furcsa hajóskapitány (Robert De Niro) rövidke mellékszála talán az egyetlen, ami könnyen félrecsúszhatott volna, de még ez is működik, a Dustin Hoffman Hook kapitányára hajazó és egy fricskával még azt is megfejelő figura alázatosan simul bele a történetbe.

Ahogyan az egyszeri szegénylegény is mindig hasznát veszi a megfelelő pillanatban a hamuba sült pogácsának és az útközben megszerzett hétmérföldes csizmának, úgy a fináléra Gaimanék is szépen helyére rakják az összes menet közben bedobott ötletet és bemutatott figurát és gyönyörűen kikerekítik a mesét. Itt a vége, fuss el véle!

Bujdosó Bori