Hulljon a férgese!

Vágólapra másolva!
John Rambo visszatért, és jobb arc, mint valaha, pedig régen is tiszteltem, becsültem. Pontosan 20 év telt el afganisztáni ámokfutása óta, és bár azóta a hidegháború véget ért, talán már az összes amerikai fogoly is hazatért Vietnámból, mégsem kell Rambót félteni, ebben a megváltozott környezetben is megtalálja a módját egy fincsi kis igazságosztásnak.
Vágólapra másolva!

Mikor egy-két éve felröppent a hír, hogy esély van egy új Rambo-filmre, akkor az első gondolatom az volt, hogy: szükséges ez? Aztán minél többet gondolkodtam rajta, arra jutottam, hogy igenis szükséges, hiszen az nem állapot, hogy egy ekkora klasszikusról mindenkinek a nem kicsit elszúrt harmadik rész ugrik be. Nagyrészt ennek az epizódnak köszönhetjük, hogy a kilencvenes évekre John Rambo gúnyolódás tárgya lett (gondoljunk csak Topper Harley-ra vagy Rabovics Milánra). Pedig az első két rész után sok minden eszébe juthatott a nézőnek, de nem a viccelődés.

Szerencsére Stallone is úgy gondolta, hogy ideje helyére tenni a dolgokat, és méltóképpen lezárni a Rambo históriát. Hogy biztosra menjen, az eddigiektől eltérően nem csak a forgatókönyvet vállalta magára, hanem a rendezést is. Mondjuk az biztos, hogy a szokásosnál is puritánabb forgatókönyv megírása mellett bőven volt ideje a rendezésen agyalni. Egy nagy kérdés volt a történetet illetően, mégpedig, hogy John ezúttal a világ melyik részén tesz igazságot. Hál' istennek nem az afganisztáni és pakisztáni határon próbálja becserkészni Bin Ladent és a tálibokat, pedig ez elég kézenfekvő lett volna, hanem egy jóval obskurusabb gócpontban teszi tiszteletét, mégpedig Burmában (jelenleg Mianmar), ahol két lábbal tapossa az emberi jogokat a katonai junta. Hogy ezt nyomatékosítsa a nézőkben, a film egy brutális aknamezős jelenettel kezdődik, ahol burmai katonák fogadnak arra, hogy melyik szerencsétlen földműves fog először felrobbanni az aknamezőn. Természetesen amelyik túléli, azt meg agyonlövik. Gazemberek!

A hatvanas éveibe lépő vietnámi veterán a megérdemelt nyugdíjas éveit Thaiföld dzsungeleinek legmélyén tölti, és olyan dolgokkal üti el az idejét, mint, hogy íjjal (természetesen nem a robbanófejessel) halászik, királykobrákat gyűjt puszta kézzel egy gagyi kígyó-show tulajdonosának, illetve néha bérbe adja bárkáját egy kis sétahajózásra. Bár egyértelműen látszik, hogy ez a nyugis életvitel maximálisan kielégíti hősünket, azt is tudjuk, hogy ez az idill nem fog sokáig tartani. A baj most nem egy tahó seriff vagy egy bajbajutott bajtárs képében jön el, hanem egy csapat keresztény misszionáriuséban, akiknek feltett szándéka, hogy gyógyszert és bibliát fognak osztogatni a szenvedő burmai polgároknak. Ehhez Rambo segítségét kérik, hogy hajóján juttassa el őket a kivánt célponthoz. A hibát ott követik el, hogy nem hallgatnak Rambo-ra, aki először elég velősen fogalmazza meg a véleményét az ilyen jótékonysági missziókról ('Fuck the world!'), majd felhívja a figyelmüket arra, hogy az a rész egy háborús övezet, ahol semmi keresnivalójuk. Mivel általában, akik Jézus nevében cselekednek, mindent jobban tudnak, ezért nem lehet lebeszélni őket a hülyeségükről. Végül Rambo a törékeny, és egyben idegesítö Sarah (Julie Benz) hatására vállalja a hajóutat, és némi kaland árán partra teszi a csapatot a falu közelében.

Forrás: [origo]
Julie Benz és Sylvester Stallone a John Rambó-ban


Mivel a misszionárusok napok múlva sem térnek vissza, ezért egy amerikai lelkész zsoldos csapatot fogad fel, hogy kiszabadítsák az elrabolt orvosokat. Közben Rambót is rémálmok gyötrik, melyek hatására rájön arra, hogy ő sohasem a hazájáért ölt vagy egy nemes célért, hanem kizárolag saját magáért, hiszen ő erre született. Ami ezután következik, az az erőszak egy olyan bemutatása, amit mainstream hollywood-i filmben eddig sosem láthattunk. Néha az volt az érzésem, hogy az Apokalipszis most és a Cannibal Holocaust bizarr ötvözetét látom. Van itt minden, gyerekek agyonlövése premier plánban, csoportosan elkövetett nemi erőszak, lefejezés, kibelezés, de a legjobb jelenet, mikor Rambo saját kezével tépi ki az egyik katona torkát. Meg is érdemli, mert ezekhez a burmai katonákhoz képest a második rész komcsijai ártatlan ministráns fiúk. És talán ez a legjobb ebben a filmben, hogy itt nincsenek nagy megfejtések Rambo képregénybuborékszerű megnyilvánulásain kívül. Adott Rambo és egy csapat zsoldos, akik a jók, illetve rengeteg burmai katona, akik a rosszak. A jók elnyerik a jutalmukat, a rosszakat pedig a pokol fenekére küldik egytől-egyig. Nincsen moralizálás arról, hogy helyes-e válogatás nélkül megölni mindenkit, aki világosbarna ruhában van, vagy arról, hogy azzal, hogy mindenkit lemészárolunk, ugyanolyan rosszak leszünk, mint az ellenfél. Itt kérem szépen színtiszta igazságszolgáltatás folyik. Olyan, amire sokszor mindannyian vágyunk. Mert valljuk be őszintén, ki ne belezné ki azt a tábornokot egy machete-vel, aki egyrészt pedofil, másrészt meg csepp alakú Ray Ben napszecsót hord.

Forrás: [origo]
Sylvester Stallone és egy gazember a John Rambó-ban


Ha most sorrendbe kéne állítanom a Rambo-filmeket, akkor nehéz helyzetben lennék, mert ha az első részt nem is übereli, de a John Rambo szorosan ott van mögötte. Mikor az előzetest megnéztem, arra gondoltam, hogy jó hollywood-i szokás szerint az összes jó jelenetet ellőtték ebben a három percben. Szerencsére erről szó sincsen. Egyetlen problémám volt csak, hogy a film alig másfél óra, de mivel öt percet leszámítva a film tömény vérfürdő, így ezen is gyorsan túltettem magam. A John Rambo minden 15 éves fiú álomfilmje, és mivel ez a 15 éves fiú jó esetben mindig bennünk fog lakni, ezért nem látom az esélyét, hogy ez a film ne tetszene bárkinek, akinek normális gyerekkora volt.