Vidd el rá anyádat is!

A Mamma Mia! olyan, mint egy hatalmas csoki-málna-ananász-sztracsatella ízű parfé extra adag tejszínhabbal, koktélcseresznyékkel és karamellszósszal, egy kis rummal megbolondítva, rikító színű mini-napernyődíszekkel teletűzdelve. Szóval irtó giccses, és már-már émelyítően édes, de nagyon könnyen lecsúszik, és sikeresen visszahozza a hétfő hajnalban elkódorgott nyár hangulatát.

Nem titok, hogy a Mamma Mia! alapkoncepciója olyan, mintha egy meleg kisfiú álmodta volna meg az ideális szülinapi ajándéknak: egy filmmusical csupa ABBA-számmal egy görög szigeten, ötvenes diszkódívákkal, feszes testű fiatal táncosokkal, bazi nagy görög lagzival és napfényes tengerparttal. A történet egyszerű, mint a rajzlap, és egyébként is csak jelképes egy-egy fergeteges diszkóklasszikus között. Ez a film azonban büszkén hirdeti, hogy nem árul zsákbamacskát; aki kényelmetlenül érzi magát az ilyen típusú mulatságtól, nem kell messze mennie, hogy Hulk vagy a tetovált Angelina Jolie megvigasztalja.

A film alapjául szolgáló színpadi musical (amely Gina Lollobrigida 1968-as Jó estét, Mrs.Campbell-jétől kölcsönözte a történetét) egyébként leradírozhatatlan többek között a londoni West End és a New York-i Broadway műsoráról, bár megtekintése ezekben a nagyvárosokban körülbelül annyira tipikus égő turistaprogramnak számít, mint a Halászbástyán csikósnak öltözött magyar fiúval pénzért fényképezkedni. A megfilmesítés sokkal kisebb hendikeppel indul, hiszen napjaink színészóriásai közül öt is a nevét adta hozzá, és ne számítson már égőnek beülni egy Meryl Streep, Pierce Brosnan, Colin Firth, Julie Walters és Stellan Skarsgard főszereplésével készült vígjátékra!

A húszéves Sophie éppen arra készül, hogy hozzámenjen Skyhoz (Amanda Seyfried és Dominic Cooper mindketten szépek és tehetségesek), és a menyegzőt jó alkalomnak találja arra, hogy összetrombitálja anyja (Meryl Streep) egykori szeretőit, akik közül bármelyikről kiderülhet, hogy az apja. A három különböző típusú férfi persze ugrik a potya nyaralás lehetőségére, és különösebben egyikük sem riad meg attól, hogy egy sereg idétlen helyzetkomikum után ő vezesse oltár elé apuci új kislányát. Teljesen felesleges belemenni, hogy viselkedésük mennyire alátámasztható morálisan és hogy egy apa nélkül felnőtt lánynak miért pont az esküvője napján lenne szüksége az atyai támogatásra - ez a film nem erről szól. Hanem arról, hogy Meryl Streep az ágyon trambulinozik a Dancing Queen-re, Colin Firtht egy lánybúcsún vetkőztetik a Gimme! Gimme! Gimme! (A Man After Midnight) taktusaira, és valaki persze kimondja majd a festői kis görög templomban, hogy "I Do, I Do, I Do, I Do".

Mamma Mia! | Colin Firth és Amanda Seyfried

A svéd popbálványok slágerei egyébként már többször bizonyítottak a moziban is, a Dancing Queen valószínűleg minden idők legtöbbet használt betétdala, de a Muriel esküvője és a Priscilla óta azt is tudjuk, hogy egy-egy ABBA-dalt nagyon könnyű dramaturgiailag jól elhelyezni a filmben. A Mamma Mia!-nak így nyert ügye van, hiszen a könnyed, fülbemászó nótákat egyrészt mindenki ismeri, másrészt a hasonló Beatles-dalos próbálkozással ellentétben (Across The Universe - még idén jön DVD-n) egyik szám felhasználása sem tűnik erőltetettnek. Néhány kézenfekvő megoldástól (Take A Chance On Me, The Winner Takes It All, I Do, I Do, I Do) eltekintve a koreográfia ötletes, kihasználja a film adta lehetőségeket, tehát nem színpadszagú. Csúcspontot nehéz választani, de a legény- és leánybúcsú dinamikusabb diszkónótái mégis kiemelkednek, és a filmmusicalek legszebb hagyományait idézik.

Mamma Mia! | Colin Firth, Stellan Skarsgard és Pierce Brosnan

A színészek profin megoldják feladatukat, és Pierce Brosnan vagy Colin Firth csekély énekesi képességeik ellenére sem válnak ripacskodó bohócokká. A színpadi verzió egyik áldásos öröksége, hogy minden főbb szereplőnek jut legalább egy nagyjelenet, így senki sem válik elvesztegetetté, és az összes karakter nagyjából ugyanannyira szerethető. Senkit nem fog persze meglepetésként érni, hogy Meryl Streepet külön ki kell emelni. Egyrészt mert az ő részvétele miatt emelkedett az egész vállalkozás a vásári bohózat szintjéről az igényes szórakoztatáséra, másrészt pedig olyan lelkesedéssel és vakmerőséggel csinálna hülyét magából, hogy végeredményben egyáltalán nem csinál hülyét magából. Transzvesztita-műsorszámszerű illegés közben sem esik ki a film szívét jelentő féltő anya szerepköréből, és karrierje korábbi jéghideg szülőszerepeivel (Kramer kontra Kramer, Sophie választása, Sikoly a sötétben) ellentétben varázslatos melegséget áraszt. Az Amanda Seyfrieddel előadott anya-lánya jeleneteik olyan szívet bizsergetően bájosak, hogy egyértelművé válik: a Mamma Mia! nem csak az elkövetkező évek kedvenc macskajajos - veleéneklős - csajbulis filmje lesz, hanem az, amire anyut is muszáj elvinni.