Kristin Scott Thomas arcában minden ott van

Vágólapra másolva!
Kinek érzelmi manipuláció, kinek menthetetlen támadás a könnyzacskói ellen, de egy biztos: Kristin Scott Thomas óriásit alakít, és miatta érdemes megnézni az Oly sokáig szerettelek című filmet.
Vágólapra másolva!

Kristin Scott Thomast legtöbben a Négy esküvő és egy temetés savanyú vénlányaként, illetve Az angol beteg tragikus sorsú romantikus hősnőjeként ismerik, illetve beugorhat még arca egy sor emlékezetes (Keserű méz, Mission: Impossible, Arséne Lupin, Gosford Park) és kevésbé emlékezetes (A másik Boleyn lány, Topmodell a barátnőm, Egy boltkóros naplója) mellékszerepből. Szimpatikus, megbízható és sokoldalú brit színésznő, aki eddig szinte sohasem kapott tehetségéhez méltó, igazi főszerepet, hiába dolgozik megállás nélkül két nyelven is. Az Oly sokáig szerettelek viszont végre egy az egyben az ő filmje; valódi jutalomjáték, nélküle semmit sem érne.

Juliette (Scott Thomas) megviselt arcú, szomorú szemű nő, aki, mint megtudjuk az első percekben, börtönből szabadult, és húga kéretlen segítségével próbál visszatalálni a civilizációba. Arca az első perctől hipnotikus, mert egyszerre áraszt méltóságot, sértettséget, nemtörődömséget, szomorúságot, bizonytalanságot és szeretetéhséget. Bámulatos színészi teljesítmény, hogy egy alapvetően passzív karakteren is sikerül érzékeltetni, hogy mikor melyik (lényegében elfojtott) érzelem kerül túlsúlyba benne. Családja és környezete természetesen nem fogadja osztatlan lelkesedéssel, különösen, amikor kiderül, hogy miért töltött 15 évet börtönben.

Sok az erős jelenet: például amikor egy egész vacsoravendég-sereg élcelődik azon, hogy vajon honnan kerülhetett elő a titokzatos Juliette, amikor teljesen szenilis anyja pár pillanatra felismeri kitagadott lányát, vagy éppen amikor egy állásinterjún tárgyilagos megadással bevallja bűnét. A történések azonban mindig másodlagosak, és még ezeknél az említett drámai csúcspontoknál is a főhősnő arca beszél igazán, nem a cselekmény. A téma súlyos és provokatív - bár nem éppen egyedi - és folyamatosan próbára teszi a nézőt, hogy hogyan viszonyul ehhez a szimpátiáért egy cseppet sem esedező karakterhez. A nézőben elindított gondolatmeneteket azonban a forgatókönyv egyre agresszívebben próbálja a szív felé mért csapásokkal elnyomni, és aki hagyja, hogy elragadják érzelmei, könnyen zsebkendőjébe temetkezve szipoghatja végig az utolsó fél órát, míg a racionálisabbak érzelmi manipuláció áldozatának fogják érezni magukat.

Forrás: [origo]
Elsa Zylberstein és Kristin Scott Thomas


Utóbbinak leginkább az a magyarázata, hogy Philippe Claudel elsőfilmes rendező nem meri nyitva hagyni hősnője sorsát, egyetlen ütős katarzissal tisztázni akarja őt. A katarzis színészileg működik (ismét csak Scott Thomas briliáns játékának, valamint Elsa Zylberstein alázatos, de erős mellékszereplői jelenlétének köszönhetően), de józanul végiggondolva mégis csalódás, mert egyrészt kiszámítható és jogi szempontból több ponton hitelteleníti a történetet, másrészt pedig mert százszázalékos feloldozást kínál a bűn alól. Érdekes, hogy a közelmúltban egy másik, hasonló témájú film, a Boy A (Magyarországon sajnos egyelőre nem látható, de itt és itt is méltattuk már) lehangolóbb, de realistább és "bátrabb" megoldással élt a bűnhődő lehetséges megváltását illetően. Szerencsére Kristin Scott Thomas arca mindvégig arról tanúskodik, hogy könnyű megoldások csak a forgatókönyvekben léteznek.