Tron-fosztók a Rács mögött

Nagy a várakozás, hiszen az eredeti, a Tron, igazi geek kultfilm volt. A Tron: Örökség visszahozza az eredeti szereplőket, agybizsergető látványt és erős Daft Punk-soundtracket kínál. Mégsem üt akkorát: a hajdani film egy új és szédítő világ gondolatával játszott, a folytatás viszont csupán egy létező, divatos és vitathatatlanul látványos technológia, a 3D hullámát lovagolja meg.

Ha valaki videójátékokon nőtt fel a nyolcvanas években, az 1982-es, eredeti Tron-film gyorsabban leterítette, mint egy szélsebes neonfrizbi. A hős Kevin Flynn, zseniális hacker, videójáték-programozó, akit egyszer csak beszippant a rendszer és a programon belül találja magát, ahol kőkemény harc folyik a digitális túlélésért.

A Tron a gamer elsőszámú vágyálmát kreálta meg a filmvásznon: úgy tette középpontba az akkoriban ébredező virtuális világot, hogy közben egy zseniális csavarral vissza is hajította a valóság, a hús-vér emberi dimenzió talajára. Flynn (Jeff Bridges), a programozó bekerül a programba, ahol élet-halálharcot vív a számítógép belsejében, a Rácson. A játékos az életével játszik. Kell ennél több, hogy átéljük és igazoljuk a videójátékok mindent elsöprő, addiktív erejét?

A 28 évvel ezelőtti Tron készítői ráéreztek arra, ami akkor a küszöbön állt: a számítógép monitora, a billentyűzet, néhány program és weboldal virtuális hálózata ma úgy fon be minket, annyi időt, szenvedélyt és gondolatot foglal le az életünkből, úgy alakítja át villámgyorsan ezeréves szokásainkat, amiről néhány generációval korábban álmodni sem mertek volna.

A merész prófécia nem volt hatalmas durranás az amerikai mozikban, de természetesen kultfilm és videójáték lett belőle. Elég ezt a jelenetet megnézni belőle, hogy megértsük, miért: a világ, ahová az első Tron Flynn-je belecsöppent, Pirx kapitányos bája ellenére vagy éppen amiatt, piszok jól néz ki. Hangulata van.

Ennyit lehetett kihozni harminc évvel ezelőtt a technológiából, és a lényeg ebben is benne van: a felhasználó, az ember, feltűnik az általa létrehozott világban, amit mostmár rosszindulatú programok uralnak és megpróbálja felrúgni a szabályokat, hogy életben maradhasson. Erről szól a Tron: az emberi kreativitásról, az emberi akarat és kiszámíthatatlanság erejéről, úgy, hogy közben egy új, látszólag embertől idegen közeg, a virtuális, monitorhoz ragasztott lét hajnalát énekli meg. Eredeti gondolat, izgalmas kombináció.

A nagy kérdés az, mit kezdett ezzel az örökséggel a folytatás, amit az utódok 28 évvel később raktak össze. A címe is ez: Tron: Örökség. A sztoriban csak húsz év telt el, különben Flynn fia, az új rész hőse, Sam (Garrett Hedlund) kicsit öregecske lenne a Disney által belőtt célcsoporthoz képest. Sam tehát elárvult, mert még gyerek volt, amikor apja átköltözött a Rácsra és most, huszas éveiben jelet kap a Rácson túli világról. Mint Alice a nyúlüregbe, Sam is lebucskázik a virtuális világ legmélyebb bugyraiba. Meg akarja találni apját és visszatérni vele a való életbe.

Beau Garrett és Garrett Hedlund a Tron: Örökség-ben

A film első néhány perce elég sok energiát öl abba, hogy bemutassa, milyen heves corporate kavarások keserítik az ifjú Sam mindennapjait itt a Földön: ő a fő részvényes, mégsem döntéshozó apja hajdani cégében, ami mára milliárdos megavállalattá nőtte ki magát. Néhány pillanatra Cillian Murphy is feltűnik, mint pengeokos ármánykodó, és a nézőben feltámad a remény, hogy a lesz még itt élet és intrika a Rácson innen is.

Ez a vonal azonban elhal, nem tér vissza soha. A Tron: Örökség legfontosabb színtere nem a hús-vér karakterek világa, hanem a virtuális aréna - ez az a tér, ahol a készítők vadul tobzódhattak a 3D-s mozitechnika valóban lélegzetelállító eredményeiben. Leszámítva Flynn-Jeff Bridges fiatalítását, ami időnként bárgyú, botoxos viaszbábút csinált a remek színészből, a látvány lenyűgöző. Itt is villan a neonfrizbi, itt is hasítanak a fénymotorok, ahogy kell. Olyan technikával, olyan képekben, hangokban, a Daft Punk ütős, ihletett zenéjével, amiért megéri leszurkolni a 3D-s jegyárat, mert ez a része szépen működik. De nem nagyon lehet ezt a filmet a különleges effektek nélkül elképzelni, mert nem tudom, mi maradna belőle ezek nélkül. A sztori sosem volt a Tron-világ erőssége, és az új film az ígéretes kezdés után teljesen hanyagolja a történetet. A Tron: Örökség meg sem próbálja erős anyaggal, átélhető tartalommal megtölteni a 3D-s látványt és ezzel kihúzza az emberi tényezőt az egyenletből.

Daft Punk a Tron Örökség-ben

Pedig ez egy szép, nagy osztálytalálkozó. Látszik, hogy akinek szíve-lelke benne volt az eredeti projektben, itt van most is: a hajdani rendező, a Tron-világ megálmodója, Steven Lisberger a producere a folytatásnak, sőt egy rövid szerepben fel is tűnik a filmben, itt van az eredeti sztárja, Jeff Bridges, aki saját karakterét éleszti újra, az eredeti Tron, Bruce Boxleitner is visszatért, a Daft Punk gyerekkori álma vált valóra a soundtrackkel, és ők is szerepet vállaltak a filmben.

A Tron: Örökség mégsem üt akkorát. A hajdani film valami egészen új és szédítő világ gondolatával játszott, a folytatás viszont csupán egy létező, divatos és vitathatatlanul látványos technológia, a 3D hullámát lovagolja meg. Nincs min tűnődni, nincs mit érezni, miután a látványos pillanatok elhalványulnak és az ember kisétál moziból, bele a saját maga kis 3D-s világába. Lehet, hogy ma, majdnem harminc évvel az első film után, már egyre többen és egyre többet mozgunk azon a bizonyos Rácson, de érdekes módon erről egy szó sem esik a Tron: Örökség-ben.