Az emlékezés erotikája

Sokan, sokszor megcsinálták már a felnőtté válás filmjét. Diploma előtt, Volt egyszer egy Amerika, Malena, és még sorolhatnánk. Mindenki tudja, miről van szó: egy kamasz fiú először találkozik a szerelem kínjaival, és általában a halállal is. Az örök sztori japán változata a Norvég erdő, ami minden érzékünket megbabonázza.

http://cimkezes.origo.hu/cimkek/murakami-haruki/index.html?tag=Murakami+Haruki

Lehet regényadaptáció, mint ebben az esetben, de lehet a rendező ábrándos visszemlékezése is arra a korszakra, amikor ártatlan gyermekből az érzékiségtől túlfűtött, az élet nagy kérdéseivel szembesülő kamaszfiú lett. Az ilyen filmeket mindig belengi valami demmerungos glamúr, valami sárgás-barnás fény, mintha nemcsak egy fotó, de egy kétórás film is elbírná a szépia tónust. Meg persze azért, mert az egész emlékek halmaza, ez a meghatározó. Nincs jobb szó rá: nosztalgia.

A Norvég erdő az emléket magát is elsősorban érzéki élményként kezeli. Nem akarja analizálni, többnyire csak hagyja magán átszűrődni. A fontosabb eseményekben lustán elnyújtózik, újra magába szívja a mondatok csengését, a hallgatások vibrálását, a szereplők pillantásait; de vannak némafilmszerű röpke jelenetei is, amelyeket már csak úgy tud visszaidézni, mint az álomnak egy megfoghatatlan, tovasuhanó részletét. Aztán megpihen egy táj szépségén vagy egy lány nyakának ívén. Ezek a kisebb-nagyobb kockák együtt adják ki a nagy kirakós képét.

De ez egy olyan mozaik, amelyikben a mesélő nem a centrumban áll, hanem valahol a szélen. Ő is csak szemlélője a történetnek, akkor is, amikor kényszerűségből a főszereplőjévé válik. Passzív hős, nem akar többet, és nem is képes irányítani. Fura is, hogy egy jelentéktelen, átlagarcú fiút követünk hosszan, nem - mondjuk - a legjobb barátját, aki igazi szépség volt, kamaszként is kész személyiség. Vagy a szerelmét alakító Rinko Kikucsit, aki lehet akármilyen kis mellékszereplő, erős személyisége mindenképp a történet központi figurájává teszi.

Ez a film azonban Toru története, hiszen ő maradt életben, ő élte túl a kamaszkort, a felnőtté válást, neki jutott az a sors, hogy emlékezzen. És Toru hűséges a gyerekkorához, nem hagyja cserben, akivel felnőtt, nem nyomul arra, akinek pasija van, és nem ver át senkit. Toru átlátszó karakter, talán nincs is szükség arra, hogy folyton őt mutassák.

És a kamera tényleg őt figyeli a legkevésbé. Inkább mintha az ő szemével pásztáznánk körbe, vagy legalábbis Torunak azzal a szemével, ami el tud mozdulni a fejéről. Nemcsak alaposan megfigyeli is csodálja az útjába kerülő lányokat, de ténylegesen ott szaglászik körülöttük. Szinte már a parfümjük illatát is érezzük, de annyit biztosan, hogy pont a találkozó előtt voltak fürdeni. A lányok finomak, kívánatosak, mint a legkecsesebb ázsiai virágszálak, és mindnek kifinomult ízlése van.

Hiszen a Norvég erdő múltidéző film, hozza is a retró érzést, csodálatos hatvanas évekbeli ruhákkal és díszletekkel, miközben persze éppen attól retró, hogy ezeket a kellékeket a mai ízlésvilágunkhoz igazítja. A látvány olyan egységes, hogy a film alapján azt hihetnénk: a hatvanas évekre teljesen megszűnt a régi, tradicionális Japán, és minden olyan lett, mint Amerikában. Csak itt még a divatban is van valami sokkal mélyebb, mint a puszta esztétika, nem egyszerűen szép ruhák és tárgyak sokasága. Maga az élet finomsága és szépsége - megint csak érzéki élmény. Ezt sugallja a kamera titokzatos mozgása is: ő a láthatatlan szereplő, aki ott lehet, és büntetlenül belemászhat bárkinek az arcába, a fülébe, az orgazmusába.

A Norvég erdő egy álomszerű utazás a múltba, amiben szereplők - mint az életben sokszor - szinte sosincsenek egymással összhangban. Mindenki bolyong a maga erdejében, és ha keresztezik is néha egymás útját, nem tudnak együtt továbbmenni, hamarosan újra ugyanolyan magányosak. Rossz nézni és jó nézni egyszerre, mert ebben a fenséges tálalásban a szenvedés már költészet.

És ebben az értelemben a film tökéletes folytatása a vietnami rendező, Anh Hung Tran első játékfilmjének, A zöld papaya illatá-nak, amiben a szenvedés szintén éteri dimenzióba kerül, és a főhős szinte angyallá válik. Annál a filmnél csodásabbat sokáig nem láttam. És a megaláztatásról forgatta a következő híres filmjét, A riksás fiú-t is, úgyhogy nem csoda, hogy a Norvég erdő ennyire érett munka, és ilyen önálló univerzumot képes teremteni.

Ezekért a filmekért érdemes moziba járni. Megélnek ugyan a képernyőn is, mert az igazán jó filmek mindenütt hatnak, de a varázserejüket a vásznon tudják leginkább kifejteni. Intellektuális, spirituális, esztétikai és érzéki élményt nyújtanak egyszerre, bemásznak még a bőrünk alá is, és onnan simogatnak még sokáig.

+ + +

A lényeg megmaradt
Dömötör Ági

A Norvég erdő filmváltozata a kétkedő Murakami-rajongókat is le fogja kenyereznii, mi legalábbis el voltunk ragadtatva tőle. A film lassú hömpölygése talán unalmas annak, aki nem ismeri a japán író univerzumát. Pedig ez adja vissza azt a nyugodt tempót és titokzatos atmoszférát, ami a könyvek sajátja. Néhány kulcsjelenetet sajnálunk, ami kimaradt a filmből (pl. a kirándulás a rádióhallgatással, a vicces szobatárs tornamutatványai, a repülőgépen induló kerettörténet), illetve több jelenet is volt, amit a rendező máshogy oldott meg (a két főszereplő eredetileg nem szélviharban próbálkozik a szexszel), de ezek nem zavarók. A lényeg ugyanis megmaradt.

A szereplők csodásan vannak kiválasztva, Midori például a filmben kel életre igazán, de a Naokót játszó Rinko Kikucsi is úgy tudja megmutatni a zavart, lelkileg megtört lányt, hogy nem kérdezzük, mit nyavalyog ennyit. A főszereplőt játszó színész is pont annyira bamba, mint a regényben - sőt van benne valami plusz titokzatosság. Szóval helyén van a film, piros pont, pedig szigorú murakamisták vagyunk.