Elvarázsolt melegek az NDK-ban

Nem volt tanácsos nagyon feltűnősködni az NDK-ban, mert könnyen megüthette a bokáját az ember. Igazán rosszul akkor járt, ha kiderült róla, hogy homoszexuális. Erről szól két német rendező Out in Ost-Berlin - Lesben und Schwule in der DDR című érdekfeszítő dokumentumfilmje, amelyben tizenhárom homoszexuális ember emlékszik vissza fiatal éveire.

A vasfüggöny leomlása előtt keletnémet melegnek lenni sem egyszerű nem volt, sem kalandos, inkább csak szörnyen kellemetlen. Miközben a szcéna tagjai nagy erőfeszítések árán igyekeztek megismerni egymást, a Volkspolizei és a Stasi (rendőrség és a német állambiztonsági minisztérium) legalább ilyen lelkes volt - derül ki Jochen Hick és Andreas Strohfeldt dokumentumfilmjéből, amelyet a Berlinalén mutattak be. Azzal pedig, hogy Kelet-Németországban 1968-ban megszüntették a melegek büntethetőségét, az NDK nem lett a szivárványtolerancia fellegvára, Berlin pedig még messze nem volt az a befogadó melegmetropolisz, ami ma. A keletnémet vezetés a berlini fal leomlásáig hangoztatta, hogy a homoszexuálisok deviánsak, veszélyeztetik a közerkölcsöt, és hogy általában nem lesz ez így jó. Megtűrte ugyan őket a rendszer, de tolerálni nem tolerálta.

A két német rendező filmjében tucatnyi meleg férfi és nő története látható, akik közül a legfiatalabb 50 körüli, a legidősebb bőven túl van a hetvenen. Volt, akiben erős politikai ambíciók dolgoztak, és legszívesebben az NDK elnöke lett volna, volt, aki csak "jó elvtárs" szeretett volna lenni, megint más hívő keresztényként igyekezett élni az életét. Olyan is volt, aki évekig tervezte, hogy otthagyja az NDK-t, ami 1986-ban sikerült is neki.

Nem valami nagy közösségről van szó, az egyetlen valóban létező melegszcéna Berlinben létezett - 5-6 kocsmában -, itt alapították meg az első keletnémet melegcsoportot, kis csapatuk 1977-ben már együtt vonult fel május elsején. Leszbikus- és melegkörök jöttek létre, és ami a legérdekesebb: a keresztény egyház berkein belül indulhatott meg a meleg közösségek önszerveződése.

A jól kibontott egyéni történetekből kiderül, nemcsak olyan mindennapos kellemetlenségekhez vezetett, ha megtudták valakiről, hogy meleg, hogy például lépten-nyomon igazoltatták: volt olyan, akinek magasra ívelő politikai karrierje tört derékba egy elszólás miatt; mást sarokba szorított és beszervezett az állambiztonság, és ha már úgyis fotós volt, a melegszcéna tagjairól kellett fényképeket szállítania. Az egyik politikailag is aktív tag a berlini fal leomlása után tudta meg, hogy terjedelmes Stasi-akta gyűlt össze róla, a lakása pedig be volt poloskázva. A rendőrök bevitték és kihallgatták azokat a leszbikusokat, akik a nácik homoszexuális áldozataira akartak emlékezni, mondván, "diszkriminálják a fasizmus áldozatait". "Pedig csak teljesen normálisan akartunk élni, és nem feltűnősködni" - mondja egy nyugdíjas pár egyik tagja, míg egy másik arról beszél, hogy ők inkább elvarázsoltnak, mint melegnek hívták magukat.

Van a filmben olyan üzenet is, ami a jelennek szól: egy negyven év után Berlinbe visszalátogató brit melegjogi aktivista mondja, hogy a melegfelvonulások manapság már csak a társadalom többi részének szóló performance-ok, "akkoriban viszont nem szerepelni akartunk a társadalomnak, hanem meg akartuk változtatni" - függetlenül attól, hogy valaki kommunista meggyőződésű meleg vagy egyházi csoport tagja volt.

A három nő és tíz férfi sorsa alapján szépen kirajzolódik az ötvenes évek végétől a berlini fal leomlásáig tartó időszak. Szinte végig beszélő fejek keverednek archív filmfelvételekkel, híradórészletekkel és a megszólalók családi archívumából származó felvételekkel. A korabeli tévé- és Super 8-as felvételek legtöbbször a mondottakat illusztrálják, sok aktív cselekvés nincs a filmben. Ennek ellenére nem fullad unalmas nosztalgiázásba, hanem végig érdekfeszítő marad - köszönhetően az évtizedekig tabunak számító és ma is ritkán tárgyalt témának, jól megválasztott interjúalanyoknak, a tempós történetmesélésnek és az ügyes szerkesztésnek.