Az Alkonyat gúzsba köt

Hollywood tavalyi évét a tinik csinálták meg, úgyhogy az Alkonyat-trilógia után most jöhet Stephenie Meyer következő története, A burok. Bele is pakoltak mindent, amire a fiatalok eddig haraptak: magányos kamaszlányt, elnyomó rendszert, divatosan öltözködő ellenséget, és szerelmi háromszöget. Kár, hogy Saoirse Ronan nem egy Kristen Stewart, és hogy a kötelező elemek elnyomják az új ötleteket.

Nincs veszélyesebb dolog Hollywoodban, mintha valami sikergyanús, mert ha a producerek pénzt szagolnak, minden kísérletezésnek, egyéni ötletnek gátat vetnek. Pontosan ez történt Stephenie Meyer könyvével, A burok-kal, ami bármilyen izgalmas, értelmes olvasmány, attól, hogy ő írta, és hogy az Alkonyat-sorozat után ismét egy tinilány küzdelmét állítja középpontba, máris a saját maga diktálta divat kiszolgálója lett, és mint ilyen, nem maradt mozgástere. Úgy tűnik, a mai tiniknek nem kell más, csak újabb és újabb Alkonyat-utánérzések, szerelmi háromszögek, magányos, de elszánt hősök, és párhuzamos univerzumok.

A burok | Saoirse Ronan

A kulissza persze mindig kicsit más, az egyik vámpíros, a másik valóságshow-s, a harmadik sci-fis, a negyedik misztikus, de ettől még egy kaptafára készül mindegyik. Itt is adott egy fiatal lány, aki valamiért elszakadt a családjától, és egyedül kell legyőznie egy egész rendszert. Az egyedi körítés abban merül ki, hogy a testébe egy űrlény költözött, akitől nem tud megszabadulni, de közben az eredeti lélek is benne maradt. Ezzel a meghasadt személyiséggel vívja harcát a többi lénnyel szemben, akik emberi testbe költöztek, és elfoglalták a Földet; és folytat persze egy belső csatát is. Lehetne akár érdekes is, mint a könyvben, ha a rendező kitalált volna valamit, amivel a két lélek belső küzdelmét ábrázolja. De éppen ezt, a történet legfontosabb, és legérdekesebb elemét nem aknázta ki.

Főhősünk, Vanda/Melanie legtöbbször csak bámul maga elé, és hallgatja a belső hangzavart (mi meg találgatunk, ki beszél éppen), vagy néha kinyitja a száját, és magában beszél. Hihetetlen, hogy ma, amikor számítógépes technikával bármit meg lehet oldani, nincs semmiféle koncepció arra, hogyan lehetne ezt a meghasadt belső világot izgalmasan ábrázolni. Mintha egy harminc évvel ezelőtti B kategóriás tévéfilmet néznénk.

A burok | Max Irons és Saoirse Ronan

Ugyanilyen lapos és ötlettelen az összes többi elem: az űrlények által elfoglalt földi világ, amelyben az elcsépelt falanszter-stílust keverik a hatvanas éveket idéző retró-öltözködéssel; vagy a barlangban bujkáló maroknyi ember-csapat, akik mind trash-streetwearben divatoznak. A Gattaca rendezőjétől talán joggal várja az ember, hogy ennél karakteresebb víziót tár majd elénk. Legalább a látvánnyal nyűgözzön le, ha már a sztorit olyan szinten butította le a filmváltozatra, hogy csak a közhelyek maradtak belőle.

És kin kérjen számon az ember olyan esetlenségeket is, ha nem rajta, mint hogy rendre a legfeltűnőbb helyeken "bújtatja" a menekülő szereplőit, ahol bárki megtalálná őket, nemhogy a minden földi hatalommal, és ultramodern technikával rendelkező űrlények. De amikor az ember üldözi az űrlényt, akkor is nehéz elhinni, hogy a kritálytiszta vízben köddé tud válni, és hogy az őt kereső fiú épp csak addig időzik ott, amíg kitart a víz alatt a levegő. Csupa olyan bénázás, amit el kellene néznünk a filmnek, mert a szemünknek nem tudunk hinni.

A burok | Max Irons és Saoirse Ronan

És tulajdonképpen mindennel így vagyunk: el kéne hinnünk, hogy Melanie és Jared halálosan szerelmesek egymásba, csupán egy fél videoklip alapján, amiben az összes klisé felvonul: a szakadt ruhában ügyetlenül táncolástól kezdve az esőben csókolózásig. A két ember közti kapcsolat semmilyen szinten nincs felépítve, sem lebontva - mert ahogy nem láttuk, mitől szerettek egymásba, úgy azt sem fejtik ki, hogyan tudja Jared egy perc alatt lezárni magában, amikor Melanie Vandaként tér vissza. De a többi viszony is épp ennyire felszínes és érzéketlen.

Az embernek egy idő után az az érzése, nem is egy filmet néz, hanem valamit, ami egy filmet akar utánozni. Csakhogy a lényegről fogalma sincs: nem tudja, mitől lesz egy sztorinak tétje, hogyan válik egy szereplő hőssé, a hős szerethetővé, az érzelmek meghatóvá. A könyv határozottan az emberi testbe költözött űrlény szemszögéből meséli el a sztorit, így ő az, akit akit első perctől követünk, akivel azonosulunk. Itt inkább a valódi ember nézőpontját választották, aki viszont hamar háttérbe szorul. Mi, nézők így még a film felénél is azzal küzdünk, hogy eldöntsük magunkban, az egy testbe zárt két lélek közül kit tekintünk hősünknek, kinek drukkolunk.

A burok | Max Irons és Saoirse Ronan

Hiába jó színész Saoirse Ronan, ezt a dilemmát nem tudja feloldani. Más kérdés, hogy bármilyen rutinos színésznő, és valódi tehetség is, az a plusz, ami Kristen Stewartot és Jennifer Lawrence-t más és más módon, de menővé teszi és sztárrá avatja, hiányzik belőle. Saoirse Ronan túl szabályos jókislány ahhoz, hogy igazán rajongani lehessen érte. És tragikus, milyen bénán öltöztetik a filmben.

Diane Kruger bezzeg elég jó kosztümöket kapott, és az utálatos ellenséget is ügyesen hozza - persze nem kell arra számítani, hogy egy sokszínű, ellentmondásos karaktert kellett megformálnia. De neki legalább jutott némi színészi feladat. A többiek már nem mondhatják el ezt a szerepükről. Max Irons elég, hogy döglesztően néz ki, Jake Abelt azért szerződtették, mert becsületes lúzer feje van, John Hurt pedig kisujjból kirázza a tapasztalt, bölcs vezetőt. Nem karakterek, csak típusok, és valójában csak asszisztálnak a két főszereplő (a Jó és a Gonosz) harcához.

A burok | Diane Kruger

Persze, lehet, hogy fölösleges számonkérni hitelességet, ötletet, víziót A burok-tól, mert így is sikerres lehet. Nem először történne meg, hogy egy kétes minőségű árut vesznek, mint a cukrot. Már csak azért is, mert ez itt vállaltan tucatáru. Primér vágyakat hivatott kielégíteni, a legszélesebb réteg ízlésével. Aki ennél többre vágyik, az inkább a könyvhöz forduljon.