Bridget Jonesból nem néztünk ki egy ilyen jó filmet
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Az történt, amire senki sem számított: nemcsak nézhető, de egész jó film született a Bridget Jones harmadik részéből. Hugh Grant karakterét kivéve minden megmaradt, amit szerettünk az első két epizódban, a Bridget Jones babát vár mégsem fulladt önismétlésbe, hanem tovább tudott fejlődni egy nagyon mai történetté. Még Renée Zellweger is kellemes csalódást okoz, nem tette tönkre sem a plasztika, sem a hatéves kihagyás.
Nem tudom, ki lehet az, aki évek óta tűkön ülve várja, hogy folytatódjon a Bridget Jones-sztori, de én inkább arra tippeltem volna, hogy eljárt fölötte az idő. Sokat jelentett a kétezres évek elején, amikor a szinglijelenség még új volt, de ma már más a menő.
Inkább arról lehet szó, hogy valakik Renée Zellweger hóna alá nyúltak, és rehabilitálni akarták jó pár bukott film, B kategóriás produkció, egy hatéves visszavonulás és a botrányos arcműtétei után. Nem mellesleg persze mindig lehet valami pénzt keresni egy sikeres történet folytatásával.
Az előzetest nézve úgy tűnt, erre nincs sok esély: Zellweger még a szűrővel lágyított felvételeken is ijesztő (el is nyiszálták a snittjeit, mielőtt jobban megvizsgálhattuk volna), a sztori pedig olyan bárgyúnak és közhelyesnek ígérkezett, mint a legócskább hollywoodi tucatfilmeké, pedig a Bridget Jones-sorozat mindig felette állt ennek a színvonalnak. De ami az előzetest látva még harsányabban villogott az ember agyában: lehet-e egy szingli negyven felett is ugyanolyan bájos és szeretetreméltó, mint a harmincas évei elején? Nem inkább szánalmas és taszító? Ki akar negyvenévesen is itt tartani? És ki akarná őt kimenteni ebből?
A Bridget Jones babát vár ehhez képest pozitív meglepetés, könnyű, de jóízű szórakozás. Ügyesen lavíroz a két egymásnak ellentmondó elvárás között: egyrészt visszaidézi, amit az első rész nyújtott 2001-ben (a másodikat jobb elfelejteni), és ezáltal kielégíti a közönség nosztalgiaigényét, másrészt továbblép rajta, és szembesít a mai valóságunkkal is.
Ugyan továbbra is abból indulunk ki, hogy egy fonnyadásnak indult nő két hiú ábránd között vergődik – a konzervatív, zárkózott arisztokrata és a menő, bohém nőcsábász között –, emellett idősödő szülei, munkahelyi előmenetele, és lökött barátai csak tovább bonyolítják az életét, de a berögzült formát sikerült friss tartalommal megtölteni.
Az első percekben – amíg Jones egyedül üldögél a lakása kanapéján a 43. szülinapja felett keseregve – még minden pont úgy néz ki, mint régen, kivéve persze Zellwegert magát. Aztán viszont szép fokozatosan találkozunk korunk ismert jelenségeivel, például az okostelefonok és bankkártyák világával és a beléjük kódolt csapdahelyzetekkel, a hipszter fiatalok és a negyvenes szinglik közti generációs különbséggel, a máshol is gyakori emberjogi tüntetésekkel és a televíziós hír műfaj felhígulásával. Hogy csak pár példát említsünk.
És ezek mind remek humorforrások, amiket a film ugyanolyan jóindulatú iróniával aknáz ki, mint például Nancy Meyers A kezdő című vígjátékban. Nem is véletlen a párhuzam: ezt a filmet is olyan középkorú nők írták (az eredetit jegyző Helen Fielding mellett Emma Thompson – na, meg egy profi vígjátékgyáros, Dan Mazer), akik ugyan képben vannak a világ aktuális állásából, de kritikusan szemlélik, és ami még ennél is szimpatikusabb: képesek a változásban önmagukra is iróniával tekinteni.
A legörömtelibb fejlemény tehát az, hogy Bridget Jones nem vesztette el a humorát, és ez nem merül ki abban, hogy szokásos szeleburdiságával minden helyzetből a legkínosabban jön ki. De ez is megmaradt, és elképesztő módon még arra is magyarázatot ad, hogyan lehetséges, hogy két apajelölt asszisztálja végig a terhességét.
Mert ha mással fordul elő ilyesmi, az többnyire igyekszik eltitkolni az egyik vagy mindkét férfi elől. Bridget Jones azonban nem lenne Bridget Jones, ha nem adná fel hamar ezt a felettébb fáradságos és megerőltető játszmázást, és helyette nem inkább versenyt szítana a két rivális között. Csak azt sajnálhatjuk, hogy Hugh Grant már nem óhajtott részt venni benne, és helyette Patrick Dempsey személyében be kell érnünk egy olyan versenyzővel, akinek valójában semmi esélye arra, hogy elnyerje a bizalmunkat.
Egyet azért leszögezhetünk: utoljára lehetett ezt eljátszani velünk. Most még egyszer elfogadjuk, hogy a két valóságos főszereplő – Jones és Darcy (Zellweger és Firth) –, aki 15 éve kerülgeti egymást, valamiért eddig a pontig sosem került összhangba egymással, sosem volt alkalmas a hely és az idő, de elengedni sem tudták egymást. De soha többé nem lehet erre behülyíteni minket. Ha lesz még valaha Bridget Jones-film, annak már valami gyökeresen újat kell felmutatnia.
Ennek az epizódnak is az egyik legkellemesebb találmánya Jones új barátnője, Miranda (Sarah Solemani), aki híradós műsorvezetőként is boldogan csinál hülyét magából – mind a magánéletében, mind a képernyőn, de lehetőleg mindig széles nyilvánosság előtt. Igaz, ebben a tekintetben a film nagyon is reális: a híradóban itt nem sok szakmaiság maradt, és még kevesebb hír. Ahogy a legutóbbi rész óta Bridget mamája is olyan politikussá avanzsált, aki fenntartások nélkül változtatja álláspontját és alakítja világnézetét a remélt szavazók igényeihez alkalmazkodva.
A legjobban mégis Emma Thompson felbukkanásának örülhetünk, aki nemcsak írói minőségében, hanem színészként is tökélyre fejlesztette azt a szinte csiklandósan száraz, józan humort, ami csak az angolokra jellemző. Emma Thompson egy intézmény, és ahová beteszi a lábát, ott egy emeletet emelkedik a színvonal.
Persze ne bagatellizáljuk el Renée Zellweger érdemeit sem. Mert bármit is csinált az arcával – különösen mostanra, a film körüli promóció „tiszteletére” –, a forgatás idején még épp felismerhető állapotban volt. Hogy ezt szerződés kötötte-e ki, nem tudjuk, mindenesetre egy perccel sem néz ki fiatalabbnak a koránál, amit ebben az esetben dicséretnek szánunk.
Ha valami pontosan meghatározhatatlan dolog változott is rajta, a karaktere megmaradt, az arcjátéka eleven, az ismerős grimaszokat és a szempillarebegtetését jólesik viszontlátni, és helyes döntés volt ezúttal megőrizni az alakját: Bridget Jones figurájához ma már egyáltalán nem hiányoznak a zsírpárnák.
Sajnos azonban Colin Firth is leadott pár kilót, ami nem válik előnyére, mert így annál aszottabbnak és öregebbnek tűnik, de cserébe megmaradt a karót nyelt érzelmesség tompa árnyalatainál, amiben mesteri. A film egyik csúcspoénja, amikor a Pussy Riotról mintázott védencei a maguk modorában nyilvánítanak köszönetet neki.
De ne legyünk igazságtalanok: Patrick Dempsey-nek is jut pár mulatságos pillanat, elsősorban a sminkszékbe kényszerítve, csak neki kétségkívül lehetetlen küldetés jutott: egy halottá nyilvánított, közkedvelt szereplő emlékével kell versenyeznie…
Persze ez vonatkozhatna az egész filmre: egy halottnak hitt projekttel kel versenyre, és mégis sikerrel veszi az akadályt. Ha nem is lesz belőle klasszikus, valószínűleg megérjük majd azokat a karácsonyi szüneteket, amikor háromnapos Bridget Jones-maratont adnak a tévében. És nem fogunk miatta bosszankodni.