Amúgy kik ezek a híres emberek?

A sztársághoz vezető rögös út, a nagy művész nehéz gyerekkora, az alkotásra ihlető, mindent elsöprő szerelem, a politikus emberi arca. Jól ismerjük ezeket a toposzokat az életrajzi filmekből, hiszen a rendezők imádnak híres emberekről filmet készíteni, mi pedig imádunk azzal az érzéssel ülni a moziban, hogy betekintést nyerünk a kulisszák mögé. A walesi hercegnéről szóló, Diana című film eheti premierje alkalmából összeszedtük az elmúlt tíz év tíz legjobb életrajzi filmjét.

10. A királynő (The Queen, 2006)
Rendező: Stephen Frears

Diana hercegné világszerte közszeretetnek örvendett, tragikus halála máig foglalkoztatja az embereket, a brit királyi család élete pedig olyan a nyilvánosság előtt létező és mégis elbarikádozott világ, amelybe izgalmas bepillantást (vagy ennek illúzióját) nyerni. Szóval Stephen Frears és forgatókönyvírója, Peter Morgan hálás alapanyagot választott, amiből szinte tökéletes ízléssel (a királynő és a szarvas közös jeleneteit azért kihagytuk volna) csináltak filmet, kiváló színészekkel. A királynő igazi kulcsa ez: Michael Sheen remek Tony Blairje és főleg Helen Mirren - naná, hogy Oscar-díjas - alakítása II. Erzsébet szerepében.

Helen Mirren A királynő című filmben Forrás: Budapest Film

Frears és Mirren együtt képesek arra, hogy elhitessék velünk, ez a folyton szem előtt levő, mégis teljesen ismeretlen nő tényleg ilyen, sikerül úgy megmutatniuk az emberi arcát, hogy sosem érezzük úgy, hogy kilóg a lóláb, ez csak spekuláció. És közben egy feszült politikai játszmát lesünk meg, ami konkrétan arról szól, hogy a királyi családnak hogyan kéne a nyilvánosság előtt kezelnie a már nem családtag Diana halálát, tágabb értelemben pedig arról, hogy a 21. században van-e még létjogosultsága a monarchiának. Ritkán sikerül ennyire tökéletes egyensúlyban tartani egy film két szintjét, de itt tényleg se a személyes, se a politikai szál nem sikkad el.

* * *

9. Milk (2008)
Rendező: Gus Van Sant

Gus Van Sant életműve meglehetősen egyenetlen, néha zseniális, néha viszont a kommerszben (Fedezd fel Forrestert!, A nyugtalanság kora) és az öncélú művészkedésben (Paranoid Park) is arányt téveszt. A Milk szerencsés projekt volt: a tarrbélázást a Paranoid Park-kal kifullasztó rendező ezzel a hagyományos, de hatásos életrajzi filmmel diadalmasan tért vissza a mainstream filmkészítéshez (más kérdés, hogy azóta nem csinált jó filmet).

Sean Penn a Milk című filmben Forrás: Budapest Film

Ráadásul a Milk fontos, de nem fontoskodó film: Harvey Milk melegjogi aktivistáról és politikusról szól, az első homoszexualitását nyíltan felvállaló férfiról, akit Kaliforniában köztisztség betöltésére megválasztottak. Van Sant érzékenyen, meghatóan, de humorral meséli el a '78-ban meggyilkolt Milk életének utolsó, politikai szempontból fontos éveit, Sean Penn pedig merész és briliáns alakítást nyújt a főszerepben. Talán még femininebb, törékenyebb, sztereotipikusabban meleg, mint az igazi Milk volt, és úgy egyensúlyoz a ripacskodás határán, hogy sosem billen át. Nem meglepő, hogy alakításáért megkapta második Oscar-díját.

* * *

8. Piaf (La mome, 2007)
Rendező: Olivier Dahan

Nem aszerint válogattunk, hogy minél több Oscar-díjas alakítás kerüljön a cikkünkbe, az viszont tény, hogy az Amerikai Filmakadémia nagyon szereti igazi személyek megformálását elismerni, különösen, ha ez fizikai átalakulással/elcsúfítással jár, mint a Piafot játszó Marion Cotillard esetében is. És voila: Cotillard megrendítő alakítása meghozta a filmtörténet első francia nyelvű szerepért megítélt legjobb női alakítás-Oscarját. Piaf filmbeli útja is olyan, amilyet az Akadémia szeret: bár a sztori nem kronologikusan halad, azért mégiscsak a sanyarú gyerekkortól tartunk a csúcs felé, majd jön a sztárság sötét oldala, a magány, a drogfüggőség, a szétesés.

Marion Cotillard a Piaf című filmben Forrás: Budapest Film

Cotillard kétségtelenül ragyogó a főszerepben: fiatal Piafként kirobbanóan életvidám, magával ragadó, idősként szánalmasan összetört, nézni is nehéz. Az ilyet hívják sztárcsináló szerepnek, és Cotillard ügyesen használta a hirtelen rázúduló figyelmet, gyorsan felfejlesztette az angolját, és azóta Hollywoodban (Eredet, A sötét lovag - Felemelkedés) és Franciaországban (Rozsda és csont) párhuzamosan építi nagyon szépen alakuló pályáját. Olivier Dahan rendező kicsit kevesebb sikerrel próbálkozik ugyanezzel: a Piaf óta két gyakorlatilag visszhang nélkül maradt filmet csinált, a My Own Lovesong-ot Forest Whitakerrel és Renée Zellwegerrel, és a francia A Csodacsapat-ot, de következő filmje, a Grace Kellyről szóló Grace of Monaco a főszerepben Nicole Kidmannel nagy dobás is lehet.

* * *

7. A bukás (Der Untergang, 2004)
Rendező: Oliver Hirschbiegel

Hitlert nyugtalanító, borzongató érzés játékfilmben látni. Az igazi Hitler megjelenése, hisztérikus gesztusai mindenki agyába belevésődtek, ezért bizarr vagy egyenesen nevetséges, amikor egy színész próbálja utánozni, és filmtől függően akár erkölcsi aggályaink is támadhatnak, hogy mennyiben helyes egy tömeggyilkos emberi oldalával foglalkozni. Emellett az is problematikus, hogy a holokauszt borzalmára nincsen kielégítő magyarázat, amikor egy színfalak mögé pillantó filmet nézünk, mégis óhatatlanul azt várjuk bizonyos mértékig, hogy adjon választ a megválaszolhatatlanra.

Juliane Köhler és Bruno Ganz A bukás című filmben Forrás: Best Hollywood

A bukás elején azt hihetjük, hogy Bruno Ganz kutyáját puszilgató Hitlere is egy karikatúra lesz, de aztán a színész remek alakításával eléri pont azt a vitatott állapotot, hogy a náci vezér hús-vér emberként áll előttünk. A film ráadásul Hitler utolsó napjaira koncentrál, a bomlott elméjű, legyőzött, majd halállal szembenéző embert mutatja meg, akit megszánni sem nehéz. Ritka, hogy film igazi vitát váltson ki, de A bukás miatt a kritikusok egymásnak mentek azzal kapcsolatban, hogy helyes-e humanizálni a diktátort, sőt, volt, aki felvetette, hogy a film esetleg neonáci érzelmeket tüzelhet. Roger Ebert erre A bukás-kritikájában így reagált: "Nem éreztem csodálatot [Hitler iránt]. Együtt éreztem vele úgy, ahogy egy veszett kutyával éreznék, amelyről tudom, hogy el kell pusztítani".

* * *

6. Walesa. Man of Hope (Walesa. Czlowiek z nadziei, 2013)
Rendező: Andrzej Wajda

Amikor azt hallottuk, hogy a 87 éves rendezőlegenda, Andrzej Wajda filmet készít a Szolidaritás hasonlóan legendás vezetőjéről, egy kínos, dohos történelemleckére számítottunk. Kellemesebben nem is csalódhattunk volna, ugyanis Wajda filmje egyszerre hiteles korrajz (az archív felvételeket észrevétlenül illesztik a forgatott anyagba), pörgős dráma, és egy végtelenül karizmatikus személy izgalmas portréja. A film keretét egy interjú adja, amelyben Oriana Fallaci faggatja Lech Walesát élete meghatározó fordulópontjairól. Életrajzi filmekben ennél a flashbackes megoldásnál kevés elcsépeltebb létezik, itt azonban mégis működik, különösen azért, mert remek a kontraszt a szofisztikált olasz riporternő és a bumfordi lengyel elektrotechnikus személyisége között.

Agnieszka Grochowska és Robert Wieckiewicz a Walesa című filmben Forrás: Venice Film Festival

A film főleg az 1970-es és a tíz évvel későbbi gdański hajógyári sztrájkok időszakával foglalkozik, majd a lezárásban eljutunk egészen 1989-ig, de a rendszerváltás utáni kevésbé dicsőséges történésekről egy szó sem esik. Mindez azok számára is követhető és élvezetes
formában van tálalva, akik gyakorlatilag semmit nem tudnak Lengyelország történelmének elmúlt néhány évtizedéről. Wajda nem heroizálja főhősét, lágy hegedűszó helyett korabeli lengyel punkszámokat használ aláfestő zeneként, és szerencsésen elkerüli az életrajzi filmek legidegesítőbb jellemzőjét, azt, hogy minden egyes kimondott mondatnak hú, de jelentőségteljesnek kell lennie. Minden igyekezete ellenére persze nem sokra ment volna, ha nem találja meg a főszerepre Robert Wieckiewiczet, aki fenomenális alakítást nyújt. Hasonlóan erős a Walesa feleségét játszó Agnieszka Grochowska, kettejük személyes drámája akkor is lebilincselő lenne, ha teljesen hétköznapi embereket játszanának.

* * *

5. A nyughatatlan (Walk the Line, 2005)
Rendező: James Mangold

A zenészekről szóló életrajzi filmeknél mindig az a fő kérdés, hogy meg tudják-e szólítani azokat is, akik nem rajongói az adott zenei stílusnak. Ez kétféleképpen sikerülhet: úgy, hogy olyan élettelien mutatnak be egy szcénát és korszakot, hogy az mindenkit magával ragad, vagy olyan érdekes portrét festenek a főhősről, hogy az még akkor is megfogja a nézőket, ha maga a zene nem annyira. Az előbbi tökéletesen sikerült például Michael Winterbottom Non-stop party arcok-jában és a Coen testvérek Inside Llewyn Davis-ében, az utóbbi pedig James Mangold Johnny Cash-filmjében, A nyughatatlan-ban.

Reese Witherspoon és Joaquin Phoenix A nyughatatlan című filmben Forrás: InterCom

A nyughatatlan abba a jellemző filmtípusba tartozik, amely a (szinte mindig nehéz) gyerekkortól csak egy pontig, leginkább a sztárrá válásig követi a főhőst. Ebben a filmben viszont a megszokottól eltérően egy szerelem lassú beteljesülésére fűzték fel a sztorit, ami szuperül működik, és azok számára is átélhetővé teszi a filmet, akiket Johnny Cash önmagában annyira nem hatna meg. Meglepő, de a June Cartert játszó Reese Witherspoon felnő a Cash-t megformáló, csodálatos Joaquin Phoenix mellé, a színésznő se előtte, se azóta nem volt olyan jó, mint itt. Mindkettejüknek Oscar-jelölést hozott a film (Witherspoon meg is kapta a szobrot), amiben valószínűleg annak is része volt, hogy bevállalták, hogy saját maguk énekelnek - ez szintén olyasmi, amit az Akadémia nagyra becsül.

* * *

4. Capote (2005)
Rendező: Bennett Miller

A nagyon jellegzetes hanghordozású, selypítő és affektáló Truman Capote megformálása valószínűleg egyszerre álomszerep és ijesztő feladat. A filmtörténet érdekességei közé fog bekerülni, hogy egyszerre két színész is remekül megfelelt ennek a kihívásnak: Philip Seymour Hoffman a Capote-ban és a Capote-ra fizikailag amúgy jobban hasonlító Toby Jones A hírhedt-ben. Utóbbiról viszont nem sokan győződtek meg a saját szemükkel, mert a Capote mintegy félévvel megelőzte A hírhedt-et, és nem sokan voltak kíváncsiak kétszer a Capote-sztorira, főleg, hogy a két film az író életének pontosan ugyanazt a szakaszát, a Hidegvérrel című tényregényének megszületését dolgozta fel.

Philip Seymour Hoffman a Capote című filmben Forrás: InterCom

Ha sajnálatos is a másik Capote-film sorsa, Hoffman vitathatatlanul zseniális Capote szerepében, ahogy összeegyezteti a hivalkodó, nárcisztikus ripacsot és az érzékeny alkotót, akit mélyen megérint a gyilkos, akinek a történetét bogozgatja. Talán mondani sem kell, hogy ez az alakítás is Oscart ért. Hoffman viszi a hátán a filmet, de nagyon jó a Harper Lee-t játszó Catherine Keener is, a legcsodálatosabb viszont az, hogy ez a feszültségteli, remekül stílusban tartott, visszafogottságával ható dráma egy elsőfilmes rendező munkája. Miller aztán második játékfilmjével, a Pénzcsináló-val sem okozott csalódást, és az USA-ban decemberben mozikba kerülő, szintén igaz történeten alapuló Foxcatcher is ígéretesnek tűnik.

* * *

3. Aviátor (The Aviator, 2004)
Rendező: Martin Scorsese

Howard Hughes élete megfilmesítésért kiáltott, a kényszerbeteg, nőcsábász, filmes, pilóta, feltaláló annyi színes sztorit hagyott maga után, hogy kár lett volna kiaknázatlanul hagyni őket. Hughes alakja több filmben is felbukkant már, de szerencse, hogy Martin Scorsese készítette el a nagy Hughes-filmet, ami pont olyan szórakoztató, változatos és lebilincselő, amilyen a hőséhez illik. Ugyanakkor az Aviátor lélektanilag is hiteles, Scorsesenek mindig is kitűnő érzéke volt az excentrikus és a megzuhant figurákhoz is, és Leonardo DiCaprióban remek partnerre lelt Hughes életre keltéséhez.

Leonardo DiCaprio és Cate Blanchett az Aviátor című filmben Forrás: Mokép

Néha már-már karneváli hangulatú a film a csilivili látvánnyal, lendületes tempóval (a 170 perces játékidő csak úgy elröppen) és a kilincset egymásnak adó sztárokkal - itt parádézik Jude Law-tól kezdve Kate Beckinsale-en és Gwen Stefanin keresztül Alec Baldwinig fél Hollywood -, mégsem válik sekélyessé. DiCaprio erőteljes alakítása mellett Cate Blanchett is emlékezetes, aki nemcsak Katherine Hepburn jellegzetes kiejtését, hanem laza, magabiztos, szókimondó stílusát is pontosan eltalálta. A végső összesítés: tizenegy Oscar-jelölés, öt szobor.

* * *

2. Il Divo (2008)
Rendező: Paolo Sorrentino

Paolo Sorrentinóról (A szerelem következményei, Helyben vagyunk) nem lehet eleget áradozni, mert ahhoz képest, hogy a legnagyobb mai európai rendezők közé tartozik, korántsem annyira ismert, mint mondjuk Lars von Trier vagy Pedro Almodóvar. Pedig nem is különösebben nehezen fogyaszthatók a filmjei: tele vannak humorral, vizuálisan impozánsak, a főhősei pedig mindig szórakoztató, groteszkbe hajló figurák. Kedvenc színésze a gumiarcú Toni Servillo, aki eddigi hat filmjéből négyben játszotta a főszerepet, ő alakítja végletesen elmaszkolva Giulio Andreottit, az egykori olasz miniszterelnököt is, akiről az Il Divo szól.

Toni Servillo az Il Divo című filmben Forrás: Best Hollywood

Lehetne amellett érvelni, hogy az Andreotti pályafutásából csak egy egészen rövid, 90-es évek elejére eső időszakot feldolgozó Il Divo nem is igazi életrajzi film, mert Sorrentino kezdettől olyan maró gúnnyal és nyilvánvaló túlzásokkal ábrázolja a politikust és környezetét, mintha nem is létező emberek, hanem bizarr mesefigurák lennének (a frenetikusan koreografált bulijelenet önmagáért beszél). De pont ettől válik érdekessé a film azok számára is, akik nem tájékozottak az olasz politika Berlusconi színrelépését megelőző időszakában. Hogy az azóta elhunyt Andreotti milyen ember és politikus volt valójában, nem feltétlenül derül ki a filmből, ám Sorrentino briliáns előadásában az Il Divo a politika piszkos játszmáinak, a korrupciónak és a hatalomvágynak az általános érvényű, nyüszítésig vicces történetévé emelkedik.

* * *

1. Social Network (The Social Network, 2010)
Rendező: David Fincher

Amikor először hallottuk, hogy film készül a Facebook elindításáról, nem tudtuk elképzelni, hogyan lehet érdekesen feldolgozni azt, hogy néhány geek mered a monitorjára és hevesen programsorokat gépel, aztán persze David Fincher és Aaron Sorkin bebizonyította nekünk, mennyire szegényes a fantáziánk. A Social Network annyira pörgős és izgalmas, mint a legjobb krimik; egyszerre szól arról, hogy néhány őrülten tehetséges egyetemista ökörködéséből hogyan születik meg egy több mint egymilliárd ember által használt és szeretett szolgáltatás, és arról, hogy közben a háttérben hogyan csapnak össze az egók, milyen játszmák zajlanak, és milyen nehéz döntéseket kell meghozni. Szóval egy kicsit még a felnövésről is mond valamit.

Andrew Garfield és Jesse Eisenberg a Social Network című filmben Forrás: InterCom

Sorkin pengeéles, géppuskatüzelés-szerűen érkező dialógusai, a Fincher által diktált kemény tempó és Trent Reznor zenéje olyan erős zsigeri élménnyé teszik a Social Network végignézését, amit aztán végképp nem vártunk volna egy internetes szolgáltatásról szóló filmtől. De persze mindez mit sem érne a Mark Zuckerberget megformáló Jesse Eisenberg nélkül, aki szinte mindig ilyen hiperintelligens, de szociálisan csökött, önfejű geekeket alakít, tehát gyakorlatilag arra született, hogy eljátssza ezt a szerepet. És végül azért azt is meg kell említeni, hogy ha nincs Social Network, akkor ma talán senki se tudja, hogy ki az a Rooney Mara.

----

A cikk Walesá-ról szóló részét Varga Ferenc írta.