Zsigmond Vilmos fénnyel jelzi, ha jönnek az ufók

Harmadik típusú találkozások, Zsigmond Vilmos
Vágólapra másolva!
Zsigmond Vilmos egy bevásárlószatyorba bújtatott kamerával rögzítette az '56-os forradalom budapesti eseményeit, Hollywoodban szemétszedéssel kezdte a karrierjét, 1978-ban viszont már Oscar-díjat kapott a Harmadik típusú találkozásokért. Fényképezte Jack Nicholsont, Mel Gibsont, Angelina Jolie-t, Scarlett Johanssont és Bruce Willist is, 2003-ban a filmtörténelem tíz legnagyobb hatású operatőre közé választották. Szombaton életműdíjjal tüntetik ki a miskolci CineFest filmfesztiválon, ezért kiválasztottuk az öt szerintünk legjobb munkáját káprázatos életművéből. Nem volt könnyű feladat. 
Vágólapra másolva!

Zsigmond Vilmos az eltiport '56-os forradalom után Kovács László operatőrtársával és barátjával Amerikába emigrált. Nyelvtudás és szakmai kapcsolat nélkül évekig nem került a kamera mögé Los Angelesben. Először alkalmi munkákból tartotta el magát, gyerekfotózásokat vállalt, később oktatófilmek elkészítésében segédkezett. Az első amerikai filmjei minimális költségvetésből készült, B-kategóriás horrorok és thrillerek voltak, amelyekben rendszeresen Kováccsal cserélgették az operatőri és a fővilágosítói posztot.

A hatvanas évek közepétől egyre divatosabbak lettek az európai filmek, például a francia új hullámos alkotások a fiatal amerikai rendező-generáció körében. Ők is ilyen stílusban akartak forgatni, így hirtelen megnövekedett Zsigmond és Kovács ázsiója, akik egy európai filmes iskolában tanulták ki a szakmát. A Kovács László által fényképezett Szelíd motorosok óriási siker lett, Peter Fonda a következő filmjéhez is a magyar operatőrt kérte fel. Ő azonban már elígérkezett egy másik produkcióhoz, és maga helyett Zsigmondot ajánlotta. Az 1971-es A bérmunkás című western volt az első igazi, komoly amerikai nagyjátékfilmje Zsigmondnak, és innentől kezdve már nem volt megállás.

Zsigmond Vilmos Forrás: Majar Productions

Cikkünkben Zsigmond öt legjelentősebb filmjére koncentrálunk, de életművéből még kétszer ennyi alkotás simán kiemelhető lenne. Ő fényképezte Az eastwicki boszorkányok-at, a Madárijesztő-t, A fekete Dáliá-t, a Maverick-et, dolgozott Scorsesevel Az utolsó valcer-ben, és Woody Allennel is már három közös filmen van túl.

McCabe és Mrs. Miller (McCabe & Mrs. Miller, 1971)

Robert Altmannak a formabontás volt a célja a McCabe és Mrs. Miller című westernével, a mítosz mögötti szomorú valóságot akarta megmutatni, és hogy ez sikerült, és most a filmet a zsáner egyik klasszikusaként tartjuk számon, az nagyban köszönhető Zsigmond akkoriban forradalmian új fényképezésének. A film főszereplője (Warren Beatty) a lehető legtávolabb áll a tipikus westernhősöktől: egy pipogya alak, egy szájhős, aki szerelmes ugyan az üzlettársába (Julie Christie), de ezt képtelen a tudtára adni, és aki egy szó szerint sárban dagonyázó kisvárosban próbálja felvirágoztatni a vigalmi negyedet. Ellenségeket is szerez magának: ügyködését a helyi, nagy hatalmú üzletemberek nem nézik jó szemmel.

Julie Christie a McCabe és Mrs. Miller című filmben Forrás: Mokép

A film látványvilágával a 19. század végi, elmosódott, elsárgult fényképek hangulatát akarták megidézni. Hogy ezt elérjék, Zsigmond Amerikában először alkalmazta a flashing technikát, amely a negatív előzetes megvilágítását jelenti, és ezáltal a kép szemcsésebbé, a színek fakóbbá válnak, valamint jobban látszanak a sötétben játszódó, árnyékos felvételek. Ez egy nagyon kockázatos eljárás, könnyen járhatott volna a negatívok tönkremenetelével is. A stúdió utálta a film képi világát, Zsigmondnál volt azonban az igazság, egy újszerű, melankóliába fojtott, piszkos képet sikerült így kialakítania a vadnyugatról, amely a hetvenes évek egyik legnagyobb becsben tartott operatőrévé tette.

A színekkel is bátran játszott a filmben: külső helyszíneken, zord időjárási körülmények között a hideg színeket hangsúlyozta, a szobákban viszont bensőséges, gyertyafényes hangulatot hozott létre, sok árnyékkal (Kubrick is innen nyerte az inspirációt a Barry Lyndon-hoz). Az operatőr előszeretettel emlegeti a németalföldi festőket, Rembrandtot, hogy mennyit tanult tőlük a fény használatáról, és valóban, a film petróleumlámpával megvilágított szobabelsői mind olyanok, mintha festmények lettek volna a kiindulópontok hozzájuk.

A jó operatőrt a szerencse is kisegíti: kellett volna a fináléhoz, de a hó csak nem akart leesni. Előző este vízzel locsolták a díszletet, hogy az másnapra ráfagyjon. A forgatás napján aztán, mintha csak egy csoda történt volna, elkezdett esni a hó. Így lett a film méltó megkoronázása a nagy fehérségben játszódó, szomorú végkimenetelű tűzpárbaj. Altmannal még két további filmben (Végzetes képzelgések, A hosszú búcsú) dolgozott együtt Zsigmond, és John Boorman a McCabe és Mrs. Miller képeit látva döntött úgy, hogy neki ez a magyar operatőr kell a szintén a hegyek közt játszódó Gyilkos túrá-hoz.

- - -

Gyilkos túra (Deliverance, 1972)

Egy városi társaság felmegy a hegyekbe, hogy próbára tegyék férfiasságukat, és kenuba szállva leevezzenek egy sebes vizű, veszélyekkel teli folyón. A Gyilkos túra a mai napig a vadonban játszódó, a felkészületlen embert nagy fizikai és lelki erőpróba elé állító filmek egyik legjobbika. Nincsen benne felszínes hősködés, az erőszak csak túlélést biztosít, megnyugvást nem, és a résztvevőknek örök életükre magukban kell hordozniuk a hétvége megrázó eseményeinek emlékét.

Gyilkos túra Forrás: InterCom

Egy ilyen típusú film sikere legfőképpen a hitelességén múlik. A Gyilkos túrá-t teljes egészében a városoktól távol, az Appalache-hegységben, illetve magán a folyón forgatták. Zsigmond a természet kékes és zöldes árnyalataival árasztotta el a képeket, és sohasem féltette magát. Gyakran nyakig merült a zubogó vízbe, és amikor a gyors áramlat miatt nem sikerült rögzíteni az állványt, és így veszélybe került egy fontos, alacsony szögből elképzelt snitt, kezébe vette a kamerát, ráfeküdt a gumicsónakra, és háttal a folyásiránynak, a gyorsan közeledő szikláknak filmezte a színészeket a kenuikban. A produkciót olyan veszélyesnek ítélték, hogy egyetlen társaság sem vállalta a biztosítását.

A film rendezője, John Boorman mondta róla, hogy egy ilyen fickó, akire rálőttek és elüldözték a saját hazából, nem fog berezelni egy folyótól. Az egyik főszereplő, Jon Voight fenegyerekként jellemezte az operatőrt, akihez nem volt hasonló a filmiparban, és aki később sem kényelmesedett bele a hírnévbe: "Vilmos nem változik, még most is meg tudná mászni a Kilimandzsárót" - mondta róla évtizedekkel később.

- - -

Harmadik típusú találkozások (Close Encounters of the Third Kind, 1977)

A korábbi munkáihoz képest teljesen új kihívások elé állította Zsigmondot Spielberg filmje. Ez már egy igazi hollywoodi szuperprodukció volt űrlényekkel és trükkfelvételekkel. A világítás szempontjából a mai napig ennek a sci-finek a fényképezését tartja élete legnehezebb feladatának. Sokáig ugyanis nem látjuk az ufókat, különböző színű, nagy erejű fényhatásokkal jelzi csak a jelenlétüket a film, és fokozza egyben az izgalmakat. Hatalmas fényárban kezd el úszni egy vasúti átkelőnél veszteglő kocsi, vagy az egyik leghíresebb, korai jelenetben, vakító piros fény fogadja az ajtót nyitó gyereket.

Harmadik típusú találkozások Forrás: InterCom

Az idegenekkel való találkozást egy hatalmas hangárban megépített díszletben forgatták le, amelynek a bevilágítása sok bosszúságot okozott Zsigmondnak. Tudta, hogy alapvető fontosságú, hogy a fények a helyükön legyenek, és sok legyen belőle, hiszen a kor technikai színvonalán nagy részben azok teszik hihetővé és látványossá az idegen űrhajó érkezését, de amikor egy egész napot kért a díszlet bevilágítására, a feldühödött producer ki akarta rúgni. A problémákkal teli forgatáson ő lett a bűnbak, akit összesen ötször rúgtak ki, de mivel a helyette behívott operatőrök mind tisztelték Zsigmondot, egyikük sem akart a helyére állni. Végül Oscar-díjat nyert a Harmadik típusú találkozások fényképezéséért.

A díjátadón a magyar felmenőkkel bíró Goldie Hawn és az akkoriban konszolidált hippinek kinéző Jon Voight bontotta fel a borítékot, és őszintének tűnő boldogsággal hirdették ki Zsigmondot győztesnek. Akkor már mindketten dolgoztak együtt a magyar operatőrrel. Zsigmond nagyon szimpatikusan nem cifrázta túl a beszédet: megköszönte Amerikának, hogy egy második lehetőséget biztosított számára, és nemes gesztusként, hálával emlékezett vissza magyarországi tanárjaira, Illés Györgyre, Bojkovszki Bélára és Badal Jánosra.

Hiába éppen a sztálinista rendszer legsötétebb időszakában volt a budapesti Filmművészeti Főiskola tanulója, élete legszebb korszakaként emlékszik vissza diákéveire. Azt mondta, számára a főiskola a nyugalom szigetét jelentette az őrület tengerében.

- - -

A szarvasvadász (The Deer Hunter, 1978)

Zsigmond Vilmosnak A szarvasvadász a kedvenc filmje. Ez az a tökéletesnek gondolt műalkotás, ami legjobb esetben is csak egyszer jön össze az életben. Michael Cimino nehéz természetű rendező hírében állt, sokan nem szerettek vele együtt dolgozni, de Zsigmonddal jól kijött. Együtt tervezték meg a film minden részletét, itt az operatőr tényleg nem csupán utasításokat hajtott végre, rajta van a keze nyoma az összes képkockán. Zsigmondot arra tanították a magyarországi mesterei, hogy magától is el tudja helyezni a kamerát. Szerinte ideális esetben a jó operatőr egyben rendezővé is válik, ez fordítva is igaz. Ilyen felállásban szeretett a legjobban dolgozni, és ez A szarvasvadász forgatása közben megadatott neki.

Robert De Niro A szarvasvadász című filmben Forrás: Soundcard

A film felvonultatta a kor egyik legnagyobb sztárját, Robert De Nirót, az akkor még csak szárnyát bontogató Meryl Streepet, valamint az igézően tehetséges Christopher Walkent, és a mai napig a legnagyobb hatású vietnami háborús drámák közé tartozik. Az epikus szerkezetű történet egy amerikai iparvárosban kezdődik, ahol az acélgyárban dolgozó, orosz-amerikai baráti társaság még megünnepli egyikük házasságát, mielőtt bevonulnának katonának.

Zsigmond Vilmos, Michael Cimino és Robert De Niro A szarvasvadász forgatásán Forrás: Soundcard

A háborús részeknél a minél nagyobb fokú realisztikusságra törekedett Zsigmond, amikor Saigonban vannak, sokszor láthatjuk sötét, nehezen belátható terekben mozogni a szereplőket, a nappali jelenetsorokat pedig a színek fakósága jellemzi, mintha ezek a felvételek valódiak lenének, és híradókhoz készültek volna. Sok filmet forgattak már a túlélők számára sokszor feldolgozhatatlan háborús traumáról, de A szarvasvadász orosz rulettes jelenete azóta is legerősebb szimbolikus összefoglalója annak, milyen lelki torzulás mehet is végbe egy temérdek szenvedést és gyilkolást látott emberben.

Néhány évvel később ismét bevándorlókról készített nagyszabású filmet Cimino és Zsigmond, csak éppen A mennyország kapuja története a vadnyugat kulisszái közé volt helyezve. A magyar operatőr biztos volt benne, hogy egy újabb remekmű formálódik a kezeik között, a film fogadtatása azonban katasztrofális volt. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy az emberek ismét felfedezzék A mennyország kapujá-t, és egyre többen elismerjék érdemeit.

- - -

Halál a hídon (Blow Out, 1981)

Zsigmond nem kedveli a főként közelikkel dolgozó, beszélő fejes filmeket, melyekben az operatőr dolga arra korlátozódik, hogy rögzítse a szövegeiket felmondó színészeket. Képekben gondolkodó, virtuóz rendezők munkáit szereti fényképezni. Nem véletlen hát, hogy életében legtöbbször - összesen négy alkalommal - Brian De Palmával dolgozott együtt.

John Travolta a Halál a hídon című filmben Forrás: Mokép

A Halál a hídon egy többrétegű thriller, amely bravúrszámba menő, érzéki kompozíciók sokaságával mesél a film működéséről, a hetvenes évek Amerikájának politikai zűrzavaráról, és egy magányos ember (John Travolta) küzdelméről, aki a korrupt rendszerrel szemben próbálja bebizonyítani az igazát, és megmenteni a hatalmon lévők számára veszélyforrássá vált nőt (Nancy Allen).

Zsigmond Vilmos, Brian De Palma, John Travolta és Nancy Allen a Halál a hídon forgatásán Forrás: Mokép

Zsigmond és De Palma mesteri beállításokkal érzékelteti a hangmérnökként dolgozó főszereplő nyomozásának újabb és újabb, hasznos vagy éppen haszontalan felfedezéseit, és a férfiban dúló érzelmi viharokat. Egy teljes kört ír le a kamera a szobában, valóban fordul egyet a világ Travoltával, amikor rájön, hogy letörölték a merénylet megtörténtét bizonyító hangfelvételt. És hasonlóképpen forogni kezd a kép a film tragikus végkifejletében is, amikor Travolta a tűzijáték fényei alatt állva küszködik saját tehetetlenségével és fájdalmával. Ezek a snittek önmagukban is lenyűgözőek, de itt ráadásul a történet és a képi világ egymást erősíti - végeredményben ritkán tapasztalt egységbe forr össze.

A Halál a hídon leglelkesebb rajongója kétségkívül Quentin Tarantino. Ezt a thrillert szokta a harmadikként kiemelni a kedvencei közül, Travoltát emiatt a film miatt kérte fel a Ponyvaregény-re, amelyben egyébként Zsigmond egyedi beállításai is visszaköszönnek. A Halál a hídon szerintünk is De Palma egyik mesterműve, a rendező és Zsigmond közös munkájának legbravúrosabb megnyilvánulását viszont a kilenc évvel későbbi Hiúságok máglyájá-ban lehet megtalálni: a film egy ötperces, vágás nélküli snittel kezdődik, amelyben Bruce Willis egy hotel forgatagában vonul végig: