Megette a cipőjét, rálőtt a színészre

Werner Herzog majdnem megölette a sztárját, Sam Peckinpah tükrökre lődözött, Lars von Trier nácinak vallotta magát, Michael Cimino elkokainozta a költségvetést, Howard Hughes a padlóra vizelt. Ezek a rendezők mind erősítik a hiedelmet, hogy a zsenit és az őrültet sokszor csak egy hajszál választja el egymástól.

5. Tony Kaye

A hetvenéves Tony Kaye-nek mindössze három befejezett filmje van: az Amerikai história X, a Lake of Fire című abortusz-dokumentumfilm és a 2011-es Detachment Adrien Brodyval. Készséggel elismeri, hogy erről főleg ő maga tehet: egy 2002-ben megjelent feltárulkozó cikkben részletesen elmeséli, hogyan lett belőle hollywoodi pária, amikor bekattant az Amerikai história X utómunkálatai alatt. Tipikus, szomorú hollywoodi történet az övé: amikor elkészült a tizennégy éve tervezett filmje első vágott változatával, a stúdió és a főszerepet játszó Edward Norton egy halom változtatást kért tőle, amiket Kaye-nek esze ágában sem volt végrehajtani. Erre kizárták a vágószobából, és Norton közreműködésével elkezdtek egy új változaton dolgozni, amin Kaye annyira felhúzta magát, hogy úgy beleöklözött a falba, hogy eltörte a kezét.

Edward Norton az Amerikai história X-ben

Aztán mégis megengedték neki, hogy újravágja a filmjét, de akkor elkezdett egy az elsőtől teljesen különböző verziót összerakni, ami egyáltalán nem volt a stúdió ínyére, és eldöntötték, hogy a Norton-féle változatot mutatják be. Kaye ettől végképp kiborult, és saját bevallása szerint "mániásan" kezdett viselkedni. Először próbálta személyesen meggyőzni a stúdiót, hogy hadd vágja újra a filmet, és ennek érdekében az egyik tárgyalásra egy pap, egy rabbi és egy buddhista szerzetes társaságában érkezett. Amikor ez nem hatott, először is megakadályozta, hogy a filmet bemutassák a torontói filmfesztiválon, majd rákapott, hogy filmes szaklapokban vásárolt méregdrága hirdetések formájában üzenget a stúdiónak. Aztán belátta, hogy veszett, de akkor még megpróbálta elérni, hogy levegyék a nevét a filmről, és Humpty Dumptyként szerepeljen a stáblistán. A rendezők kamarája elutasította a kérését, mondván, hogy a hirdetéseivel már egyértelművé tette, hogy ő rendezte a filmet. Ezután Kaye jobbnak látta egy időre teljesen elvágni magát a külvilágtól: felvett egy embert, akin keresztül üzenni lehetett neki, ő maga sosem vette fel a telefont.

Tony Kaye 2012-ben

Kaye excentrikus viselkedése nem korlátozódott erre az egy esetre: a 2001-es terrortámadás után nem sokkal Marlon Brando felkérte, hogy rendezzen oktatófilmet Brando színészkedésről szóló előadásaiból. Kaye az első forgatási napon Oszama bin Ladennek öltözve jelent meg (Kaye magyarázata: "akkoriban ez szokásommá vált"), amit Brando kicsit sem értékelt. A második nap már normális ruhában ment, viszont összeveszett a diákokból álló közönséggel, és végül sértődötten távozott. Hogy Kaye egója nem ismer határokat, az egyértelműen kiderül a cikkéből is, amiben amellett, hogy elismeri a hibáit, leszedi a keresztvizet Nortonról, akit érezhetően nem tart nagy színésznek. Szerinte értelmetlenségeket hordott össze a filmről, és úgy általában fogalma sincs a filmkészítésről: "elég megnézni az Ég velünk-öt, ami finoman szólva is baromi szar".

* * *

4. Michael Cimino

Hogy mennyire szeretik Michael Ciminót a filmszakmában, azt jól illusztrálja, amit Michael Deeley, A szarvasvadász producere mondott: "az egyetlen baj az Oscar-díjammal, hogy Michael nevét is belevésték". Az általában "önző", "megalomániás", "egomániás" és hasonló jelzőkkel illetett Ciminóval már karrierje kezdetén sem volt könnyű kijönni, amikor reklámfilmesként dolgozott. Akkori gyártásvezetője szerint Ciminónak minden sokkal tovább tartott, mint bárki másnak, annyira maximalista volt, és "vele semmi nem ment simán".

A szarvasvadász

A nehéz természetű rendezőt a '78-as A szarvasvadász után ölelte a keblére Hollywood, pedig már annak a készülése során is megmutatkoztak azok a jellemvonásai, amelyek miatt aztán félbetört a karrierje. Cimino már akkor sem volt képes kontrollálni az időt és a pénzt: a film fél éven keresztül forgott, és az eredetileg 8,5 millió dollárosra tervezett büdzsé végül 15 millióra duzzadt. A film első vágott verziója 3 és fél órás volt, amit aztán letornáztak 3 órásra, de a stúdió ennek sem örült túlságosan. Közben Cimino összeveszett a vágójával, Peter Zinnerrel, aki próbálta megkurtítani a filmet, és kirúgta. Ironikus módon Zinner Oscart nyert a film vágásáért (Cimino pedig a rendezésért), de Cimino később laza arroganciával úgy nyilatkozott, hogy "Zinner egy idióta. A szarvasvadász-t én magam vágtam".

A film kritikai és anyagi sikere után Cimino végre megcsinálhatta régi álomprojektjét, A mennyország kapujá-t, de amikor korlátlan hatalom került a kezébe, teljesen szétcsúszott. A forgatás '79 áprilisában kezdődött, a film költségvetése eredetileg 12 millió dollár volt, és az év decemberében akarták bemutatni. Ebből semmi nem lett: a hollywoodi legenda szerint "a hatodik napon már ötnapos csúszásban voltak". A fékevesztett Cimino irracionálisan viselkedett a forgatás alatt, díszleteket bontatott le és építtetett újra minden különösebb ok nélkül, minden snittet rengetegszer vett fel, és összesen kb. 220 órányi felvételt készített. A forgatás '80 márciusáig tartott, addigra 30 millió dollárt költöttek a filmre.

Michael Cimino és Kris Kristofferson A mennyország kapuja forgatásán

Az utómunka kezdetén Cimino lecseréltette a zárat a vágószoba ajtaján, hogy a stúdió emberei véletlenül se mehessenek be, és június végén előállt az első vágott verzióval, ami 5 óra 25 perces volt, azaz a rendező szerint "körülbelül negyedórával hosszabb a véglegesnél". A stúdió ki akarta rúgni, de meggyőzte őket, hogy hadd vágja újra az anyagot, és őszre már el is készült a 3 óra 39 perces változattal. Ezt '80 novemberében bemutatták, de olyan katasztrofális volt a fogadtatása, hogy egy hét után levették a műsorról. '81 tavaszára Cimino csinált egy 149 perces verziót, de ezt is utálta mindenki, két hetet ért meg a mozikban. A film végül összesen 44 millió dollárba került, és a tizedét se hozta be. Egyesek szerint az egész katasztrófa fő oka Cimino, a stábtagok és a színészek mértéktelen kokainfogyasztása volt, amitől elveszítették a józan belátásukat, és ami felemésztette a büdzsé jelentős részét.

Michael Cimino és Jane Campion a 2007-es cannes-i filmfesztiválon

A mennyország kapuja akkora fiaskó volt, hogy nemcsak Cimino karrierjét tette tönkre (öt évig nem rendezhetett, utána csinált még négy filmet, ami mind megbukott), hanem az amerikai filmiparra is hosszú távú hatással volt. Sokan innen számítják a végét annak az időszaknak, amikor a rendezők még különösebb beleszólás nélkül dolgozhattak, ezután jellemzően sokkal kisebb hatalmat kaptak a stúdiótól. A filmet gyártó United Artists stúdió hírnevének annyira rosszat tett az eset, hogy a céget eladták, és beleolvadt az MGM-be. És a westernműfajnak is betett az ügy: a hollywoodi stúdiók ettől kezdve csak elvétve voltak hajlandók westernt gyártani, annyira féltek a bukástól. Abból pedig, hogy a forgatás alatt a filmben szereplő állatok épségével mit sem törődtek, és több ló is elpusztult, akkora botrány lett, hogy azóta az állatokkal való emberséges bánásmódot ellenőrző American Humane Association kötelezően minden forgatáson jelen van.

Leszámítva a cannes-i filmfesztivál 60. születésnapjára készített 2007-es kisfilmjét, Cimino '96 óta nem rendezett, és az utóbbi években csak egy bizarr dolog miatt lehetett hallani róla: annyira durván megplasztikáztatta a fejét, hogy egyesek úgy vélik, nővé operáltatta magát.

* * *

3. Sam Peckinpah

Az extrémen erőszakos filmjei miatt Véres Sam becenéven is emlegetett rendezővel már a középiskolában magatartási gondok voltak, sokat verekedett, ezért szülei katonai iskolába adták. Pályája kezdetén tévéműsorokban segédkezett, és a szabályokat már ekkoriban sem szerette betartani, például nem volt hajlandó nyakkendőt venni, és folyton összetűzésbe került a kollégáival. Visszaemlékezések szerint időnként nagyon kedves és halk szavú volt, máskor dührohamokat kapott. Elképzelhető, hogy mániás depresszióval küzdött, az viszont biztos, hogy élete jelentős részében alkoholista volt, és drogproblémái is akadtak.

Sam Peckinpah

Harmadik nagyjátékfilmje, a '65-ös Dundee őrnagy forgatása alatt terjedt el róla, hogy képtelenség vele együtt dolgozni: a berúgott és beszívott rendező olyan agresszív volt, hogy állítólag a film főszerepét alakító Charlton Heston megfenyegette egy lovassági szablyával és a lovával is nekirohant, mire a kameradarun ülő, megrettent Peckinpah gyorsan kiadta az utasítást, hogy emeljék magasba a darut. A rendező egy csomó embert kirúgott a stábból, ami később jellemző szokásává vált, és a stúdióval való összeütközései miatt a forgatás végére annyira elment a kedve az egésztől, hogy állítólag sokszor egyszerűen berúgott és lelépett, és a jelenetek egy részét Heston rendezte meg helyette. Ennek ellenére a sztár kiállt Peckinpah mellett, és a teljes fizetéséről lemondott cserébe azért, hogy a besokallt stúdió ne vessen véget hamarabb a forgatásnak (a stúdió örömmel megtartotta Heston fizetését, de a forgatást villámgyorsan berekesztették).

A '70-es A pap, a kurtizán és a magányos hős (The Ballad of Cable Hogue) forgatása hasonló körülmények közt zajlott, de ekkor még az időjárás is akadályozta a normális munkát, ezért a stáb a nevadai forgatás jelentős részét egy kocsmában töltötte, ahol állítólag 70 ezer dolláros számlát hoztak össze. A forgatás a tervezettnél 19 nappal tovább tartott és 3 millió dollárral többe került, és a filmet gyártó Warner Bros. - amely Peckinpah egy évvel korábbi nagy sikerét, a Vad bandá-t is gyártotta - nem volt hajlandó többet a rendezővel dolgozni.

Sam Peckinpah és Steve McQueen A szökés forgatásán

Peckinpahnak - aki egy idő után már csak részegen tudott dolgozni - persze a párkapcsolatai is viharosak voltak, utolsó, harmadik felesége négy hónap házasság után adta be a válókeresetet. Ez nem teljesen meglepő annak fényében, hogy David Weddle életrajzi könyve szerint a fegyvermániás Peckinpah otthon előszeretettel lődözte szét a tükröket. A '75-ös Gyilkosok krémje forgatása alatt - minden valószínűség szerint a drogot nagy mennyiségben használó James Caan révén - a rendező ráadásul a kokainra is rákapott, amitől paranoiás lett. Gyakran bezárkózott az öltözőkocsijába, és az asszisztensei rendeztek helyette. Egyszer túl is adagolta magát, és kórházba került. Utolsó filmjének, a '83-as Az Osterman hétvégé-nek a forgatása alatt már nagyon beteg volt, de azért itt is sikerült összevesznie a producerekkel, akik nélküle vágták újra a filmet. Peckinpah '84 végén halt meg, a szíve mondta fel a szolgálatot.

* * *

2. Werner Herzog

Az 1942-es születésű Werner Herzog állítása szerint majdnem meghalt csecsemőkorában: egy közelben becsapódó bomba miatt betört a bölcsője fölött levő ablak, de a szilánkok közül egy sem találta el őt. Akár tényleg megtörtént a dolog, akár nem, szép szimbólum, hogy így indult a saját magát folyton extrém helyzetekbe hozó, semmitől sem visszariadó rendező élete. Herzog talán arról a leghíresebb, hogy ő volt az egyetlen rendező, aki ötször is képes volt együtt dolgozni a pszichopata Klaus Kinskivel. Herzog nyilván mindig is vonzódott a túlzásokhoz és a veszélyhez, gyerekkorában a nála tizenhat évvel idősebb Kinski a szülei albérlője volt, és a kezdő színész nagy hatást tett rá az olyan húzásaival, mint amikor két napra bezárkózott a fürdőszobába, és ripityára törte a berendezést.

Werner Herzog és Klaus Kinski

Első közös filmjük, az 1972-es Aguirre, Isten haragja rögtön bevonult a filmtörténet legendásan problémás forgatásai közé. Herzog és Kinski folyamatosan balhéztak (egyesek szerint a rendező direkt hergelte Kinskit, hogy kicsalja belőle a megfelelő alakítást), és amikor a színésznek elege lett, és le akart lépni az őserdőből, ahol dolgoztak, Herzog megfenyegette, hogy lelövi. Kinski az önéletrajzában később azt írta, hogy "neki nem is volt fegyvere, csak nekem". Amúgy az egész forgatás túlélőtúra-jelleget öltött, mert a stáb az Amazonas folyón dolgozott, lakott és közlekedett tutajokon, és egyszer a felduzzadt folyó el is mosta a teljes díszletet.

Herzog sosem zavartatta magát, amikor úgy érezte, hogy extrém helyszínekre van szüksége. A legextrémebb a '82-es Fitzcarraldo perui forgatása volt, ahol a szereplőknek egy 320 tonnás gőzhajót kellett átvonszolniuk egy dombon, és a rendező a füle botját sem mozgatta, amikor figyelmeztették, hogy a kötelek elszakadhatnak, és a hajó legyilkolhatja a szereplőit. Természetesen itt is folyamatos háború zajlott Kinski és Herzog közt, de a többiek számára a színész volt a kibírhatatlanabb: a helyi szereplők annyira utálták Kinskit, hogy felajánlották a rendezőnek, hogy megölik. Herzog ezt az esetet jóval később, Legkedvesebb ellenségem című Kinskiről készített dokumentumfilmjében úgy kommentálta, hogy "még szükségem volt Kinskire néhány jelenethez, úgyhogy visszautasítottam az ajánlatot. Örökké bánni fogom, hogy nem éltem a lehetőséggel".

Werner Herzog 2012-ben

Herzog szerint a filmkészítésen kívül csakis a főzésnek és a gyaloglásnak van értelme, és a három közül nemcsak az elsőt veszi halálosan komolyan. Amikor 1974 novemberében arról értesült, hogy jó barátja, Lotte H. Eisner író-filmkritikus halálos betegen fekszik Párizsban, úgy döntött, hogy Münchenből elgyalogol Párizsba, mert Lotténak nem lesz mersze meghalni, mielőtt odaér. A háromhetes, dermesztő hidegben megtett út során végig naplót írt, ami aztán könyv formájában is megjelent. (A vállalkozás egyébként sikerrel járt, mert Eisner csak '83-ban halt meg.) Ami a főzést illeti, Herzog ígéretet tett a pályakezdő rendező Errol Morrisnak, hogy ha tényleg befejezi A mennyország kapui című első filmjét, akkor megeszi a cipőjét. A film elkészült, Herzog pedig szépen befűszerezte és megfőzte a cipőjét, és a '78-as premieren a közönség szeme láttára falatozott belőle, amit az alábbi dokumentumfilm örökít meg.

Az élet iránti attitűdjét remekül illusztrálja az a 2006-os, Los Angelesben készült interjú, melynek során valaki eltalálta egy légpuskával. Herzog ragaszkodott hozzá, hogy folytassák az interjút. "Nem mindennapos dolog, de nem is lep meg, hogy valaki rám lőtt." - mondja közönyösen, miután megmutatta a kamerának a vérző sebet az alhasán. "Nem egy jelentős lövedék".

* * *

1. Howard Hughes

Ha Martin Scorsese Aviátor-a nem hazudik, az 1905-ben született Howard Hughesba túlféltő anyja ültette el kisgyerekkorában azt a meggyőződést, hogy a világ egy ellenséges, fenyegető hely. Nem csoda, ha Hughes aztán egész életében azon volt, hogy valamiképpen meghódítsa, a kontrollja alá vonja azt az ellenséges közeget, amiben létezni kénytelen. Fiatalkorában ez még kreatív formát öltött: rettenthetetlen pilóta volt, aki a magasban feltehetően azt élte meg, hogy végre teljesen a kezében tartja a saját sorsát, aztán légitársaságot, majd filmstúdiót vásárolt, orvosi kutatóintézetet alapított. Híres nőcsábász volt, Bette Davistől és Ava Gardnertől kezdve Ginger Rogersig és Katharine Hepburnig mindenki megvolt neki. De végtelen ambíciója határtalan rettegést leplezett.

Ginger Rogers és Howard Hughes 1937-ben

Elsősorban producer volt, de azért megrendezte a kor legdrágább filmjét, az 1930-as Pokol angyalai-t, majd a '43-as A törvényenkívüli-t. Akkoriban már láthatók voltak később teljesen elhatalmasodó kényszerbetegségének első tünetei: kollégái visszaemlékezései szerint evés közben a borsószemeket nagyság szerint csoportosította a tányérján, és annyira kiakadt egy apró varráshibán a film női főszereplőjének, Jane Russellnek a blúzán (ami szerinte olyan hatást keltett, mintha mindkét mellén két mellbimbója lett volna), hogy részletes memót írt a stábtagoknak arról, hogyan orvosolják a problémát.

1947-ben több hónapra beköltözött egy filmstúdió vetítőtermébe, ahol egyik filmet nézte a másik után, sosem jött ki, és üvegekbe vizelt. Később ugyanezt különböző hotelekben folytatta, teljesen elzárkózva a külvilágtól. Betegesen félt a fertőzésektől, a tárgyakat csak zsebkendővel volt hajlandó megfogni, és általában meztelen volt, mert a ruhák tisztaságában sem bízott. A filmnézési szokásaiban is megnyilvánult a kényszeressége: amikor például rákattant a Zebra kutatóbázis-ra, folyamatosan azt nézte, állítólag összesen vagy százötvenszer látta. A kényszercselekvésekbe kapaszkodott, ezekkel próbálta kétségbeesetten irányítani az életét.

Howard Hughes

Több hotelt is megvásárolt, hogy biztosan ne zaklathassa senki. Légi balesetei miatt folyamatos fájdalmai voltak, amit intravénás kodeinnel csillapított, amitől függővé vált. A tisztaságmániája egy idő után az ellentétébe fordult, és teljesen lemondott a higiéniáról: haját, körmét hagyta hosszúra nőni, nem mosakodott, szobája padlójára vizelt. 1976-os halálakor elhanyagolt, extrémen lesoványodott állapotban volt, a karjában törött injekcióstűket találtak.

* * *

Nekik is voltak furcsa dolgaik:

Lars von Trier - A rendszerint szabad szájú és provokatív rendező elvetette a sulykot, amikor Melankólia című filmje 2011-es cannes-i sajtótájékoztatóján viccből azt mondta, hogy náci, megérti Hitlert és szimpatizál vele. Később a maga módján ugyan bocsánatot kért, de miután kitiltották Cannes-ból, azt azért még közölte, hogy szerinte, ha Hitler jó filmet csinált volna, az ő filmjét is be kellett volna válogatni a fesztivál programjába. Von Triernek egyébként fóbiái is vannak, többek közt retteg a repüléstől, ezért, amikor még járhatott Cannes-ba, mindig kisbusszal tette meg az utat Dániából. Azt állítja, nagyon örül, hogy többet nem kell mennie.

Lars von Trier a hírhedt sajtótájékoztatót megelőző fotózáson

Kim Ki-duk - Az ünnepelt dél-koreai rendező (A sziget, Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz, Bin-Jip) 2008-as, Álom című filmje forgatása közben személyes krízisen esett át (többek között, mert színésznője öngyilkosságot kísérelt meg), amit ezt következő, Arirang című filmjével próbált feldolgozni. A Variety kritikusa szerint az Arirang olyan élmény, mint amikor egy részeg ember arról magyaráz sértetten egy kocsmában, hogy régen híres volt. Az Arirang-ot Cannes-ban mutatták be, ahol Kim egy tévéinterjú közben elsírta magát és énekelni kezdett, miközben azt állította, hogy a film elkészítése terapeutikus hatással volt rá.

Uwe Boll - A sokak által a világ legrosszabb rendezőjének tartott Uwe Boll előszeretettel bosszantja a világot azzal, hogy saját zsenialitását hangsúlyozza lépten-nyomon, és más rendezőket - például Michael Bayt - lefikáz. 2006 nyarán bokszmeccsre hívta ki a kritikusait, akik közül többen vállalták is a megmérettetést.

Harmony Korine februárban

Harmony Korine - A '99-es Julien-Donkey Boy és a 2007-es Imitátorok (Mister Lonely) közt Harmony Korine főleg heroinozással töltötte az idejét, de azért voltak közben olyan szuper, soha be nem fejezett projektjei, mint a Fight Harm, aminek az volt a lényege, hogy utcán verekedéseket kezdeményez idegenekkel, amiket a bűvész David Blaine lefilmez. Néhány próbálkozás alatt Korine olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy kénytelen volt felhagyni a projekttel.

Kurosawa Akira - Számos sztori kering arról, hogy a filmtörténet talán legmaximalistább rendezője milyen extrém követelésekkel állt elő a filmjei hitelessége érdekében. A Rőtszakállú-ban használt teáscsészékbe például állítólag ötvenévnyi teát kellett önteniük az asszisztenseknek, hogy megfelelően foltosak legyenek, a Káosz-hoz pedig egy egész kastélyt felépítettek, ami csak egyetlen jelenetben szerepelt, és aztán felgyújtották. Kurosawa nem kímélte a színészeit sem: állítólag szeretett kipécézni valakit és nyilvánosan megalázni, hogy a többieket motiválja. A hitelesség a színészek fizikai épségénél is fontosabb volt: a Véres trón-ban igazi nyilakkal lövette a futva menekülő Mifune Toshirót.