Rettenetes pillanatok Sharon Stone-nal

Vágólapra másolva!
Istenem, azt hiszem, megvan a Berlinale legrosszabb filmje. Úgy is, hogy két nappal később érkeztem és természetesen képtelenség minden vetítésre beülni. Ráadásul versenyfilm. When a Man Falls in the Forest. A cím az angol mondásra utal, ami arról elmélkedik, hogy vajon ki hallja a fát, amikor az puhán kidől és leesik a földre. Tényleg, kicsoda? Sharon Stone az Elemi ösztön 2 után művészfilmet akart csinálni, azt a típusú művészfilmet, amit nagyon szeretnek Amerikában: kicsit Magnólia, kicsit Boldogságtól ordítani, plusz jó sok komolyzene, mert ettől majd biztos komoly lesz a film. Rühellem a Magnóliá-t, halálosan szenvedtem a Boldogságtól ordítani-n, de a When a Man Falls in the Forest utólag mindkettő emlékét szédítő magasságokba emeli. Ahogy ott ültem a filmpalota, a Berlinale Palast süppedős piros székeiben, még az Elemi ösztön 2 is üdítően szórakoztatónak tűnt a When a Man Falls in the Forest erőltetett, kínosan eredetietlen, bután összefércelt világa mellett.Timothy Hutton és Sharon Stone a filmbenA sztori: negyvenes, átlagos, depressziós és/vagy gyagya amerikaiak unalmas hétköznapjai. Sharon Stone és Timothy Hutton a depressziós pár, Dylan Baker, a Boldogságtól ordítani pedofilja természetesen a gyagya. Elidegenedés, tisztaságmánia, kleptománia, sok-sok szomorúság, sivárság, lelki seb. Sharon Stone egyszerűen oldja meg a feladatot: nincs sminkje, fájdalmasan néz, lassan mozog és nem beszél. Timothy Hutton, aki húszévesen Oscart nyert az Átlagemberek-ért, itt meg sem akar küzdeni alulírt és megrendezetlen szerepével, megmarad papírfigurának. Senkit nem érdekel ez a három ember. Sharon Stone és Timothy Hutton a sajtótájékoztató előttNehéz aztán így, ezzel a dühös érdektelenséggel sajtótájékoztatóra menni, de megérte, mert tele volt bizarr pillanatokkal: Sharon Stone az ordítóan tehetségtelen fiatal rendezőt, Ryan Eslingert Scorseséhez hasonlította, "Ez a két rendező volt a pályámon, aki különleges érzékenységgel rendezett", a teremben néma csönd. Aztán feláll valaki és azt mondja Stone-nak, hogy mindig az Elemi ösztön első részéből fog rá emlékezni. Akárhogy is számolom, az tizenöt év. Egy német újságíró a Casinó-t méltatja, nos, ez is tizenkét év. A színésznő nyugodt marad, de innentől már valahogy nem a kérdésekre válaszol, de Timothy Hutton se, aki csak azt ismételgeti, "mennyire nagyszerű volt Sharonnal dolgozni". Stone aztán kap egy utolsó kérdést, amit elenged a füle mellett és inkább nagyon komolyan és tagoltan azt mondja nekünk, hogy nem az a lényeg, miért botlunk meg és esünk a földre, hanem az, hogyan állunk talpra. Csodálatos, jegyezzük meg.
Vágólapra másolva!