Cannes: Brad Pitt családja kozmikus jelentőségre tett szert

Vágólapra másolva!
Ha valaki Az élet fája címmel csinál filmet, és némi lírai felvezetés után egy jó húszperces, gyönyörű számítógépes animációval indít, amiben az ősrobbanástól a dinoszauruszokig táthatjuk a szánkat a Föld kialakulásán és az evolúció csodáján, akkor jobb, ha a filmje hátralevő két órájában valami olyat mutat, ami igazolja ezt a grandiózus nyitást. Terrence Malicknek a The Tree of Life-ban ez sikerült is, meg nem is. A kozmikus perspektívát és a sajátos elbeszélésmódot (erről majd később) a rendező egy nagyon alapvető, ősi történet elmeséléséhez használja fel: hogyan veszíti el az ártatlanságát a gyermek, hogyan lesz a fiúból férfi. Ennyi és nem több ennek a filmnek a története.Brad Pitt a The Tree of Life-banMondhatnánk, hogy ha valamikor, akkor egy ilyen, az archetipikus apa-fiú viszonyt taglaló, egyetemes történetnél megengedhető, hogy kinyúljunk egészen a világűrbe, de mondhatnánk azt is, hogy a kis, egyedi történetnek kellene sugallnia az egyetemest, és fölösleges nagyzolás és időnk pazarlása az egysejtűeknél kezdeni a sztorit. Malick valamiért mégis szükségét érezte ennek, és ezt biztos, hogy sokan nagyképű gesztusnak tartják majd, és az is biztos, hogy ha levagdosnánk a filmről a kozmikus keretet, a fiú felnövésének története ugyanúgy működne.Aki látta Malick előző filmjét, a 2005-ös Az új világ-ot, annak nem lesz újdonság az a lírai stílus, amit a rendező a történet elmeséléséhez választott, és lényegében ugyanazt fejezi ki mindkét filmben a formával: ott az érintetlen természettel egységben élő indiánlány tiszta világát mutatta be, itt pedig a szerető családban felnövő ártatlan gyerek tökéletes univerzumát. Emmanuel Lubezki operatőr kamerája hintázik és úszik, egészen a szereplők arcáig ellebeg, aztán visszalendül, és mindig magához vonzza a tekintetét valamelyik elem, vagy az égbe néz fel, vagy a vizet kémleli. Dialógus alig van, a legtöbb szöveg a szereplők belső monológja, félúton a magukban dünnyögés és az imádkozás közt. Mert hiába indultunk az evolúciótól, azért eléggé világos, hogy itt Isten mozgatja a szálakat.Sean Penn a The Tree of Life-banKell némi ráhangolódás, hogy az ember belemerüljön ebbe az álomszerű hangulatba, de ha sikerül, akkor sokat ad a film. Egy idő után rájövünk, hogy mi a konkrét oka az elemelt képeknek és annak, hogy a család életéből látszólag logikátlanul kiragadott pillanatokat látunk: a felnőtt Jack feltörő emlékeit nézzük a gyerekkoráról. Őt alakítja Sean Penn, de aki esetleg csak az ő kedvéért ülne be a filmre, csalódni fog: jelenléte épp csak jelzésszerűen keretezi a gyerekkori történetet, amelyben a gyerek Jack (Hunter McCracken), az apját alakító, a szerep kedvéért kicsit bulldogarcúvá változtatott Brad Pitt és az anyját játszó Jessica Chastain a főszereplő.A szó szoros értelmében cselekmény nincsen, helyette különböző állapotokon vezet minket végig a film. A feltétlen szeretettel körbeölelt, védett csecsemőkorból haladunk a gyerekévek gondtalanságáig, majd a szerető, de szigorú apa által támasztott egyre magasabb követelmények szülte dühig és keserűségig. Hogy a felnőtt Jackkel mi történt, ami mindezt felkavarta benne, nem tudjuk, de Penn jelenetei a gyerekkori idill kifordított, rémálomszerű torzképei, ahogy az apja iránti ellentmondásos érzéseivel gyürkőzik. Malick nem hagy lógva minket, egyértelmű és megnyugtató lezárást ad, de szimbolikus fináléja már inkább szentimentális, mint nagyívű.
Vágólapra másolva!