Madonna buktájától volt hangos London

Európa legközönségbarátabb filmfesztiválja idén is begyűjtötte a nagyágyúkat; Madonna második rendezésével, George Clooney két új filmmel, Polanski bizarr vígjátékkal, Till Attila Cannes-t is megjárt rövidfilmmel, Michael Fassbender pedig egy szexfüggő díjnyertes megformálásával képviseltette magát a brit fővárosban, de találtunk gyöngyszemeket Japánból, Törökországból és a brit melegek világából is. Helyszíni tudósítás a szanaszét túrt Leicester Square-ről.

A jövő évi olimpia jegyében egész évben nagy építkezés éktelenkedett a londoni Leicester Square-en, így a hat mozinak is otthont adó tér a legkevésbé sem tűnt alkalmasnak a londoni filmfesztivál nagy attrakciójának számító vörös szőnyeges bevonulásokra. A fesztivál szervezői állítólag mindent megmozgattak, hogy a városvezetés felgyorsítsa a munkálatokat, de a jelenlegi állapotában a tér képtelen helyszínnek tűnt hollywoodi sztárok fogadására. A gálavetítések nagy részét ezért letudták egy mini-vörösszőnyegen a Vue multiplex előtt, és csak George Clooney vagy Madonna kedvéért rendezték át a terepet.

Madonna a londoni filmfesztiválon

A fesztivál azonban korántsem csak a pompáról és a sztárokról szól, hiszen tizenöt nap alatt kétszáznál is több filmet mutatnak be, és még a gálavetítések sorában is jól megfér Clooney (The Ides of March, The Descendants) a Dardenne testvérekkel (Srác a biciklivel) vagy Madonna (W.E.) Michael Winterbottommal (Trishna). Külön szekciója van a brit, a francia, illetve az európai filmeknek, de Iránból, Izraelből vagy Argentínából is érkezett pár ínyencség. A magyar színeket Cannes-hoz hasonlóan ezúttal is Till Attila képviselte, a húszperces Csicska a Rural Life (Vidéki élet) rövidfilmblokkban mutatkozott be. Némileg meglepő, hogy Tarr Béla berlini díjnyertes filmjét, A torinói ló-t nem válogatták be a programba, noha épp ugyanebben az időpontban a New York-i és a genti filmfesztiválon is műsoron volt. Nem hivatalos információink szerint a filmnek van brit forgalmazója, de csak 2012-ben tervezi a bemutatót.

George Clooney és barátnője, Stacy Keibler a londoni filmfesztiválon

Az egész szelekcióra jellemző egyébként, hogy biztosra mentek a Cannes-ban (pl. Beszélnünk kell Kevinről, The Artist, This Must Be The Place), Velencében (Shame, Carnage, Alps, Faust), Torontóban (The Descendants, Fifti-fifti, I Wish) és a Sundance-en (Martha Marcy May Marlene, Like Crazy, Pariah, Take Shelter) már sikert aratott filmekkel és csak kevés igazán bukásszagú produkció (W.E., Restless, 360) került be a programba. Szerencsétlen módon az utóbbit pont beválasztották nyitófilmnek, és már Torontóból azzal a bélyeggel érkezett, hogy "olyan, mint az Igazából szerelem, csak poénok nélkül". Érdekesség, hogy Fernando Meirellesnek (Isten városa) nincs szerencséje a nyitófilmekkel, pár éve Cannes-t kezdték a Vakság-gal, ami szintén csúfosan megbukott, a 360-nal sem voltak kíméletesek a kritikusok, hiába a brit sztárszereposztás (Jude Law, Rachel Weisz, Anthony Hopkins). Rachel Weisz szerepel egyébként a zárófilmben is (The Deep Blue Sea Terence Daviestől), amelyet szintén nem nagyon kedveltek Torontóban.

360 | Jude Law és Rachel Weisz

Madonna meghívása is valószínűleg inkább a fesztivál körüli médiafigyelem fokozásának köszönhető, hiszen a W.E.-t kíméletlenül elgyepálták a kritikusok Velencében, így Londonban még sajtóvetítést sem tartottak a VIII. Edward és Wallis Simpson szerelmét feldolgozó limonádénak. A popzene császárnője azonban nem arról híres, hogy különösebben megviselnék a negatív kritikák, és láthatóan élvezte a vörös szőnyeges bevonulást, illetve a rajongókkal dugig telt premiert, bár a gálavetítésen részt vett forrásunk szerint érezhető volt rajta némi megszeppentség, amikor filmes inspirációiról beszélt. Külön érdekesség, hogy a velencei bemutató óta a Weinstein-stúdió újravágta a filmet, bár kezdeti optimizmusuk a W.E. Oscar-esélyeit illetően már rég elillant.

Madonna a londoni filmfesztiválon

Pont a gyenge nyitó- és a zárófilm, illetve a világpremierek teljes hiánya mutatja, hogy Londonnak sincs könnyű helyzete az őszi filmfesztivál-dömpingben, és meg kell elégedniük a más szemléken már bemutatott filmekkel. Mindenesetre meglepő volt, hogy még egyetlen olyan brit közreműködéssel készült világpremiert sem sikerült leszervezniük, mint - mondjuk - tavaly a 127 óra vagy tavalyelőtt A fantasztikus Róka úr. Panaszra természetesen nem lehet oka senkinek, aki ellátogat a napokban Londonba, de feltűnő, hogy a nagyobb bemutatókról már rég olvashatott, aki akart. Mi is írtunk a The Artist-ról, a Shame-ről, a Beszélnünk kell Kevinről-ről, a Srác biciklivel-ről, a The Ides of March-ról, a W.E.-ről, a Michael-ről, a Restless-ről és a This Must Be The Place-ről. A továbbiakban ezért a londoni felhozatal pár olyan darabjára térünk ki, amelyek mindenképpen érdemesek a figyelmünkre és még sokat hallhatunk róluk a következő fél évben.

- - -

Carnage
Rendező: Roman Polanski | Szereplők: Kate Winslet, Jodie Foster, Christoph Waltz, John C. Reilly

A 78 éves Roman Polanski mindig is a legsokoldalúbb rendezők közé tartozott, de talán senki sem várta tőle - különösen mostanában történt magánéleti hányattatásai fényében -, hogy rendez egy pengeéles, fergeteges komédiát. A Carnage egy színdarab alapján készült, ráadásul olyan nagy nevekkel futott a Broadwayn, mint James Gandolfini, Marcia Gay Harden és Hope Davis, Budapesten pedig Eszenyi Enikő, Kern András, Börcsök Enikő és Mészáros Máté ölik egymást a színpadon, így sok nézőnek nehéz elvonatkoztatni az előzményektől. Az alapanyag azonban a gyerekeik játszótéri verekedését kulturáltan megbeszélni próbáló szülőkről elég erős ahhoz, hogy bármilyen szereposztásban működjön, és itt négy óriási színész játékát élvezhetjük premier plánban.

Nem minden darab filmadaptációja sikeres, pontosan, mert az eltúlzott, színpadias játék sokszor erőltetettnek hat a vásznon (lásd az utóbbi időben a Közelebb! vagy a Kilenc félresikerült filmváltozatait), de Polanski nem riad meg a végletektől, és a bátor színészvezetésnek köszönhetően a néző pontosan átérzi, hogy hogyan fajult ilyen groteszkké az egész helyzet ennyire rövid idő alatt.

Az előzetes borzalmas ripacskodást sejtetett, de a filmben fokozatos az átmenet, és felhőtlen élvezet nézni, ahogy Christoph Waltz sunyirókáskodik, Kate Winslet spiccesen toporzékol, vagy Jodie Foster amerikai mintaháziasszonya kiesik a szerepéből. Felesleges bármelyiküket is kiemelni, a Carnage mind a négy szereplőnek jutalomjáték, a rendezőlegendától pedig megnyugtató, hogy ennyi magánéleti borzalom után is helyén van a humora.

- - -

Weekend
Rendező: Andrew Haigh | Szereplők: Tom Cullen, Chris New

A londoni filmfesztiválon különösen értékeli a közönség egy-egy brit film áttörését, az elsőfilmes Andrew Haigh romantikus drámája ráadásul kis költségvetésből, nagy nevek és stúdióháttér nélkül készült, és színhelyéül meglepő módon Nottinghamet választotta. Az Egyesült Államokban már bemutatták pár hete, és ott aggatták rá az "a meleg Mielőtt lemegy a nap" címet, ami egyrészt rögtön felkeltheti sok jó ízlésű filmrajongó figyelmét, másrészt pedig meglehetősen magasra tolja az elvárásokat, hiszen Richard Linklater 2004-es filmjének eddig nem volt párja a fiatal felnőttek lelkizős-dumálgatós romantikázása terén. Most már van, hiszen a Weekend éppolyan intelligens és valószerű, mint a példakép/előd, csak Julie Delpy és Ethan Hawke attraktív kettőse és Párizs helyett két meleg pasiról szól, akik az angol panelházak között jönnek rá, hogy lehet élet az egyéjszakás kaland után is.

A Weekend előzetese

Évről évre számtalan melegfilm készül, gyakran útjukat kereső fiatal rendezők önéletrajzi elemeiből építkezve, de 98 százalékuknak esélye sincs arra, hogy kitörjenek a melegfilm-skatulyából, egyrészt, mert heteroszexuális nézők számára érdektelenek, másrészt pedig nem elég jók.A Weekend-nek kétlem, hogy ilyen akadályokkal kellene szembesülnie, egyszerűen azért, mert nem rétegfilm; univerzális témákról szól, szimpatikus, normális karakterekkel, akikkel bárki szívesen meginna egy sört. A technikai megvalósítás kicsit karcos, látszik, hogy kevés pénzből készült, de ezt az őszinte és önironikus ("ez tehát a mi Notting Hill-pillanatunk?" - hangzik például az utolsó jelenetben egy ötletes kikacsintás a romantikus filmklisékre) dialógusok a természetes színészi alakítások tolmácsolásában abszolút kompenzálják.

- - -

I Wish
Rendező: Hirokazu Koreeda | Szereplők: Koki Maeda, Ohsiro Maeda, Cara Uchida, Ryoga, Hayashi

A fesztivál másik meglepetéssikere a japán Hirokazu Koreeda nevéhez fűződik, és a kedvező szájhagyománynak köszönhetően (én konkrétan a Twitteren napról napra gyarapodó lelkendezések miatt figyeltem fel rá) hollywoodi filmeket megszégyenítő telt házas tülekedés várta a londoni bemutatót.

Rendes moziforgalmazásban persze nehezebb dolga lesz, hozzánk például mindössze egyetlen korábbi filmje jutott csak el (Anyátlanok), de mindenképp csípje el, aki tudja, mert ritka csoda: egy gyerekekről szóló film, ami nélkülöz minden giccset, cukiskodást, és a gyerekek szemszögét mutatja be felnőttek számára is élvezetes módon.A középpontban egy testvérpár áll, akik szüleik válása miatt külön városban kényszerülnek élni, de mindent megtesznek, hogy újra összehozzák a családot. A gyerekszínészek vezetése bravúros, és a felnőtt karakterek is egytől egyig hiteles, érdekes figurák, nincsenek félmegoldások vagy elnagyolt igazságok, és összességében egy csodás szívet melengető érzés végignézni az I Wish-t.

- - -

Rampart
Rendező: Oren Moverman | Szereplők: Woody Harrelson, Robin Wright, Ben Foster, Sigourney Weaver, Anne Heche, Steve Buscemi, Ice Cube

Szerencsétlen ötlet volt Oren Moverman (A harcmező hírnökei) második filmjét bedobni az év végi díjszezon kellős közepébe, mert hiába a kedvező kritikák Torontóból és most Londonból, könnyen elvész a nívós versenytársak dömpingjében. Pedig ha más nem, Woody Harrelson megérdemelne egy Oscar-jelölést a maradi elveitől eltántoríthatatlan, önmagát iszonyatosan menőnek képzelő mocskos zsaru megformálásáért. Harrelson remek színész, ezt már bizonyította párszor, és van egy olyan könnyedség a játékában, amitől még antipatikus figurák bőrében is nagyon élvezetes nézni.

A Rampart-ban mindenkit magára haragít a családjától a belső ellenőrzésig, rasszista, szociopata, tiszteletlen a nőkkel (noha két nővel él együtt!), egy csipetnyi szociális érzékenység sem szorult belé, és leginkább képtelen észrevenni, hogy mindez egyre kevésbé cool a Los Angeles-i rendőrség falai között. James Ellroy regényei már egy rakás hollywoodi zsarufilm (Szigorúan bizalmas, Fekete Dália, Az utca királyai) alapjául szolgáltak, de a Rampart újszerű egyrészt az érdekes, többdimenziós főhős, másrészt pedig a körülötte tobzódó számos intelligens, erős női karakter miatt.

A kiemelteken kívül a következő filmeket láttuk még a londoni filmfesztiválon idén: (a legjobbaktól a leggyengébbek felé haladva)

Once Upon A Time In Anatolia: A Cannes-ban rendre ünnepelt és díjazott Nuri Bilge Ceylan hipnotikusan komor tanulmánya a bűnről és bűnhődésről.

Play: Európa ma - második generációs feka kiscsávók szívatják a svéd kölyköket, a néző a tehetetlen járókelő helyzetéből ámul és bámul.

Terraferma: Európa ma 2 - a délolasz szigetre érkező menekültáradat témája egy személyes történetbe ágyazva, szépen kikerüli a kliséket és a könnyű megoldásokat.

17 filles: egy képtelen amerikai történet jól sikerült francia megfilmesítése: egy vidéki középiskolában divathullámmá válik a terhesség.

Pariah: Egy középosztálybeli fekete tinilány szexuális identitáskeresése - sok újat nem mutat, de bájos és őszinte.

Fifti-fifti: Komédia egy fiatal férfi rákbetegségéről a jóízlés határain belül maradva, kicsit középutas, de hatásos.

Like Crazy: Sundance-siker a távkapcsolat átkáról; elaranyoskodja azt, ami szívbe markoló is lehetne.

Dark Horse: Todd Solondz saját bevallása szerint végre pedofília és maszturbáció nélküli filmet akart készíteni; talán nem épp ezért, de új filmje jelentéktelen.

Alps: Jorgosz Lantimosz érthetetlen módon Európa fesztiválkedvence lett, pedig új filmje még zsibbasztóbban fárasztó és értelmetlen, mint a Dogtooth volt.

--------------

A londoni filmfesztivál október 27-ig tart.