Nem elég viccesek az űrnácik

Csalódottan léptem ki a moziteremből az Iron Sky hétvégi világpremierje után. A fél világ kultstátuszt jósolt a sci-fi vígjátéknak, ehhez képest olyan a sztori, mintha Benny Hillt kérték volna meg a forgatókönyv összetákolására. A filmet a Berlinale Panorama-Special nevű szekciójában mutatták be, a felhajtást jelzi, hogy az első vetítésre egy óra alatt elkapkodták a jegyeket.

Az alapötlet maga - ami egyébként egy finn szaunában született meg Timo Vuorensola rendező fejében - nagyszerű: mi lenne, ha nácik a kapituláció előtt a csapatuk egy részét elrejtették volna a Hold sötét oldalán, hogy egy napon lecsapjanak a Földre, hogy egyszer és mindenkorra kiterjesszék rá hatalmukat? 2018-at írunk, a nácik egy horogkereszt alakú bázisban várják a megfelelő pillanatot.

Az eseményeket az lobbantja be, amikor a Sarah Palinra emlékeztető amerikai elnök (Stephanie Paul) űrhajót küld a Holdra, de a nácik elkapják a legénység egyik tagját, egy afroamerikait. Hitler már rég meghalt, utódja egy bonbonokat ropogtató, nyámnyila figura (Udo Kier), akinek legfőbb bosszúsága, hogy nem tudja kiverni népe fejéből a heil hitlerezést. A valódi irányítás viszont a főnáci-helyettes Klaus Adler (Götz Otto) kezében van, aki hatalommániás és mindenre elszánt. Mindkét színész alakított már nácikat, a fontosabb szerepekben még Renate Richter (Julia Dietze) mint Föld-szakértő tanárnő és az említett foglyul ejtett afroamerikai (Christopher Kirby) látható. A zenét pedig a náci jelképekkel amúgy is szívesen viccelődő szlovén indusztriálbanda, a Laibach csinálta.

A Hold-nácik már csak külsőségeikben hasonlítanak a második világháborús elődeikre: csak az egyenruhájuk és a gesztusaik félelmetesek, amúgy megrekedtek 1945-ben. Öreg bogárhátú VW-val járnak, falnyi számítógépet használnak, és nevetségesen ódivatúak. Már senki sem fél tőlük, az amerikaiak is csak valami különös csodabogárként néznek rájuk, amikor összetalálkoznak velük a Földön.

Gegtől gegig döcög

Jó tehát az ötlet, a végeredmény viszont elég kiábrándító: szatíráról van szó ugyebár, a rendező Star Wreck című első filmjéhez hasonlóan ezt is viccnek szánta. És persze nyugodtan lehet viccelődni olyan kellemetlenségen, ami az embert valaha gyötörte: diktátorokon, bélférgen, szájszagon, sőt, még a nácikon is. Nem azért nem vicces a film, mert mondjuk ízléstelen, hanem mert egyszerűen ötlettelen és unalmas. Vannak benne jó poénok, de köztük gegtől gegik döcög az idő, nem egyenletes a történetvezetés, mintha a rendezői elv az lett volna, hogy akkor ez, ez és ez a poén benne lesz, amiket majd összekötünk valahogy.

Udo Kier (balszélen) az Iron Sky című filmben

A kiindulási ötlet bőven elég lett volna egy hatperces YouTube-filmhez, amit olcsóbban meg lehetett volna csinálni mondjuk legófigurákból. Játékfilmnek viszont kevés, az eredmény pedig vérszegény. Nevetés alig, kuncogás elvétve hallható a világpremier műértő közönségének tartott vetítésen. A kitörő nevetés és a film végi taps elmarad.

Timo Vuorensola tréfálkozik az ódivatú nácikon, kicsit az amerikai politikai marketinggépezet működésén, a különböző országok vezetőinek alkalmatlanságán és az amerikai elnökön. Az egyik legviccesebb jelenet, amikor az észak-koreai ENSZ-küldött a világ vezetőinek találkozásán ünnepélyesen bevallja, hogy ők állnak a világűrből érkező támadássorozat hátterében.

Volt némi pikantériája, hogy egy nácikat parodizáló filmet pont a berlini filmfesztiválon mutattak be. Ezt főleg a sajtótájékoztatón berzenkedő német újságíró reakcióján lehetett lemérni. A németek többsége igen érzékenyen viszonyul az ország hitleri múltjához, ezért nem volt meglepő, hogy a német kolléga volt az, aki számonkérte a stábban helyet foglaló honfitársától, miért vállalta el ezt a munkát, és felhívta a figyelmet arra, hogy a történelmen nem lehet viccelődni.

Közösségi erő

Ha valami miatt az utókor mégis emlékezni fog a filmre, az jó eséllyel finanszírozásának újszerűsége lesz. A pangó sajtótájékoztatón is ez a legfőbb téma: 7, 5 millió euróból forgatták a finn-német filmet, ebből egymillió jött be a rajongók támogatásából (crowd founding). Ilyen nagyarányú, tíz százalékot is meghaladó közösségi részvételre korábban nem volt példa. A kezdetektől fogva, négy éven át kísérhették figyelemmel a sci-fi vígjáték keletkezését a rajongók az ironsky.neten, és aktívan részt is vehettek benne: tehettek javaslatokat a forgatókönyvre és a látványra is.

Az Iron Sky előzetese

Soha korábban nem vonta be egy film sem ilyen korán és ilyen mértékben a közönséget. Ám ez a nagyfokú interaktivitás nem biztos, hogy a mű javára vált. A rendező egyrészt - saját elmondása szerint is - majdnem belefulladt az ötletek tengerébe, a űrcsaták pedig olyan felemásak: már nem annyira trash, de nem is profi. A film körüli hype viszont egy dologban mindenképp hasonlít az azt követő csalódottságra: egyformán nagyok.