Nicolas Cage hirtelen jobb lett, mint Ryan Gosling

A Joe magával ragadó film, amelyben végre nem Nicolas Cage-et, a hunyorgó és furcsa kopaszodását feldolgozni képtelen sztárt látjuk, hanem egy remek színészek által előadott, letaglózó hőstörténetet.

A velencei filmfesztivál versenyprogramjában debütáló Joe-t egyrészt azért vártuk türelmetlenül, mert rendezője, David Gordon Green - eltekintve két hollywoodi komédiájától - eddig minden alkotásával elkápráztatott bennünket. Másrészt azért, mert bíztunk abban, hogy legújabb művének főszereplőjét, a már jó ideje értékelhetetlen filmekben tevékenykedő Nicolas Cage-et visszatereli végre ahhoz a fajta színjátszáshoz, amelyet a Las Vegas végállomás idejében még csillogó szemmel figyeltünk. Nem reménykedtünk hiába, mert a Joe egy valóban mélyen elgondolkodtató, feszes és magával ragadó mestermű lett, amelyben nem Nicolas Cage-et, a hunyorgó és furcsa kopaszodását feldolgozni képtelen sztárt látjuk, hanem egy remek színészek által előadott, egyszerre letaglózó és felemelő hőstörténetet.

Nicolas Cage a Joe című filmben Forrás: Venice Film Festival

A David Gordon Green által aprólékosan feltérképezett és ismert, már több korábbi filmjében hitelesen ábrázolt Egyesült Államokbeli, akármelyik déli kisvárosban járunk, ahol mindenki részegen ténfereg az utcán, és egy üveg piáért könnyedén megöli egyik alkoholista a másikat. Itt botlik egymásba két, oda nem illő, de az életkörülményeik által már jócskán megnyomorított és megkeményített jó ember, akik közül az egyik talán még megválthatja a másikat.

Tye Sheridan a Joe című filmben Forrás: Venice Film Festival

Joe (Nicolas Cage) egy favágó brigád vezetője, aki sittes múlttal, de amennyire tőle telik, tisztességesen és keményen próbál boldogulni, sőt, még bizonyos határig embereket is képes közel engedni magához. Gary (Tye Sheridan, Az élet fája és a Mud egyik gyerekszereplője, aki előtt tehetsége alapján hatalmas jövő állhat) egy családnak nem nevezhető rettenetben él, két alkoholista, munkanélküli ronccsal, akik a szülei, és akik közül az apja folyamatosan veri, és elszedi tőle minden pénzét. A fiú néma kishúga és anyja miatt nem lép le, hanem munkásnak jelentkezik Joe-nál, és ezzel mindkettejük sorsát megváltoztatja. A tizenhét éves Sheridan egyszerre képes láttatni a karakterében a gyereket és a szülei miatt túl korán felnőni kényszerült felnőttet, akiben forrong a tehetetlen düh, de időnként mégis bizalma támad a jövőben. Ezt a fiatal színészt legalább akkora élmény volt nézni, mint Nicolas Cage feltámadását.

Nicolas Cage a Joe című filmben Forrás: Venice Film Festival

Cage külsejében is Joe figurájához idomult, és szakállasan, kissé testesen, leopárdfejes tetkókkal, és tényleg egyetlen modoros, Szellemlovas-szintű filmekben elkoptatott, nicolascages, menőző hunyorgás nélkül tért vissza. Még akkor sem nyúl ehhez a jól begyakorolt fogáshoz, amikor egy adott jelenetben ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás. Mondjuk mikor házilag, szigszalaggal kezeli le a lőtt sebét, vagy megnyúz egy őzet. Cage a sajtótájékoztatón elmondta, hogy komoly munkát fektetett a szerepbe, és pontosan átérezte, hogy a Joe a visszatérési lehetősége a mély karakterábrázoláshoz. A film egy nagyjából ötperces, kivételesen felszabadult jelenetében Joe csajozni és autót vezetni tanítja Garyt, és egy pillanatra mi is átéljük, hogy mekkora boldogság lenne mindkettejüknek egy ilyenfajta apa-fiú kapcsolat. Pusztán ezért az öt percért megérte volna beülni a Joe-ra.

Nicolas Cage és Tye Sheridan a Joe című filmben Forrás: Venice Film Festival

Persze ahhoz, hogy Cage visszatérése valóban megtörténhessen, szükség volt David Gordon Green rendezői tehetségére, amellyel minden szereplőjéből képes előcsalogatni a lehető legtermészetesebb, legőszintébb és legjobb formáját. Erre a színészvezetési stílusra voltunk kíváncsiak, amikor a film sajtótájékoztatóján megkértük Cage-et, hogy magyarázza el, szerinte mivel éri el Green ezt az eredményt. A színész a felszabadító szóval jellemezte a rendező munkamódszerét, és elmondta, hogy nem létezik olyan javaslat, amit ne engedne kipróbálni. Elmesélte, hogy a forgatókönyv mellett abszolút nyitott az improvizációra is, és olyan hangulatot teremt, amelyben azt érzik a színészek, hogy egyszerűen nem hibázhatnak, mert a legbénább megnyilvánulásnak és a leghülyébb ötletnek is helye van. Ezen felül, Cage szerint Green egészen különlegesen képes kapcsolódni a színészeihez, és ahelyett, hogy túlbeszélné a feladatot, képes szemkontaktussal és a megfelelő atmoszféra megteremtésével ráhangolni őket a figurákra.