Nicole Kidman meghozta a rettegést a Riviérára

Colin Farrell és Nicole Kidman 2017. május 22-én a cannes-i filmfesztiválon

Nicole Kidman az idei cannes-i filmfesztivál királynője és Colin Farrellel együtt két versenyfilmben is szerepelnek. Sofia Coppola Csábítása elegáns, szép film, de némileg elhomályosítja a görög Jorgosz Lantimosz hátborzongatóan zseniális újdonsága, az Egy szent szarvas meggyilkolása.

Az idei cannes-i versenyprogramnak végre sikerült fiatalítania és már a negyedik-ötödik filmjüknél tartó, kora negyvenes rendezők számítanak visszatérő vendégnek. A görög Jorgosz Lantimoszt egyértelműen Cannes fedezte fel a nemzetközi filmvilág számára.

2009-ben a teljesen őrült Dogtooth-fal megnyerte az Un Certain Regard szekciót

és két éve az angol nyelvű bemutatkozása, A homár automatikusan számíthatott a meghívásra a versenyprogramba.

A homár

Nicole Kidman és Colin Farrell az Egy szent szarvas meggyilkolása című filmben Forrás: Cannes Film Festival

Az Egy szent szarvas meggyilkolásá-val szerencsére abszolút ez a tendencia folytatódik; ezt a filmet senki más nem rendezhette volna, viszont egy cseppet sem lóg ki belőle egy Nicole Kidman szintű hollywoodi szupersztár.

Kidman persze eleve speciális eset, hiszen a legbátrabb és legkísérletezőbb sztárok egyike,

aki dolgozott már Lars von Trierrel, Park Chan-wookkal, Jonathan Glazerrel (a Születés hangulata sokszor eszünkbe juthat A szent szarvas nézése közben) vagy Werner Herzoggal is, és pont ezzel a nyitottságával sikerült új lendületet adnia a karrierjének negyven éves kora után. Igaz, hogy Lantimosz és Coppola filmjében is rájátszik kicsit a jégkirálynő imidzsére, de mindkét film jóval többet követel meg tőle, mint, hogy csak újrahasznosítsa korábbi alakításait.

Nicole Kidman 2017. május 22-én a cannes-i filmfesztiválon Forrás: AFP/Alberto Pizzoli

Colin Farrell és Jorgosz Lantimosz egymásra találása pedig a nemzetközi független filmes világ legörvendetesebb brománca Ryan Gosling és Nicolas Winding Refn ígéretesen indult együttműködése óta. Farrell egy sebészt alakít, akit egy, a műtőasztalán meghalt férfi emléke kísért, viszolyogtatóan fura kamasz fiú (Barry Keoghan) személyében. A srác kezdetben csak gyanúsan sok időt szeretne tölteni az orvossal, majd megkörnyékezi a lányát, illetve az anyjával (a kilencvenes évek elfeledett szexszimbóluma, Alicia Silverstone csak egy jelenetben tűnik fel, de kellemes meglepetés) próbálja összeboronálni a doktort, később viszont konkrét fenyegetésnek teszi ki a családját.

A Lantimosz görög filmjeit idéző, robot-hanghordozással beszélő Farrell A homár-hoz hasonlóan most is elképesztően jó karaktert hoz, ráadásul a kínálkozó fekete humort ezúttal teljesen visszaszorítja a játékában, így még a legbizarrabb fordulatokra adott reakciói is hitelesek.

A bizarr fordulatok pedig jönnek. Remekül van felépítve a film, mert először csak egy nyugtalanító érzés férkőzik be a néző agyába, amit baljós zene és kényelmetlen fészkelődés követ, de hamarosan mindez non-stop hidegrázásba és rettegésbe csap át. Lantimosz pedig példásan visszafogja magát, mert hiába vált horrorba a film az utolsó negyedben, a hatást nem vérengzéssel vagy ijesztgetéssel éri el, hanem lassan, de biztosan terjeszkedő nyomasztó idegborzolással.

A provokatív alaphelyzet, amit inkább nem részleteznék, sokaknál kicsaphatja a biztosítékot (pedig az ókori görög mitológiából ered) és Cannes-ban is volt, aki huhogással, füttyögéssel fogadta a filmet, de aki szereti, ha a moziban meglepő rémálom-hullámvasútra ültetik fel, annak Lantimosz az embere.

Colin Farrell és Nicole Kidman 2017. május 22-én a cannes-i filmfesztiválon Forrás: AFP/Loic Venance

Sofia Coppola számára némileg balszerencsés, hogy két főszereplője erősebb versenyfilmje után két nappal mutatja be Cannes-ban a Csábítás-t és az ő rendezői stílusával egyébként is szöges ellentétben áll mindaz, amit Cannes képvisel. Nem szabad tőle grandiózus megmondófilmet, aktuális témákra reflektáló szociodrámát vagy Oscar-vadász hollywoodi puccparádét várni; őt az emberi kapcsolatok érdeklik, az apró rezdülések, a festői képek és a mesteri hangulatteremtés.

Az 1971-es Clint Eastwood-féle A tizedes háremé-t női szemszögből újra-feldolgozó Csábítás nem is vállal többet, mint amennyit a történet sugall: hét nő, illetve lány egy elhagyatott déli kúriában az amerikai polgárháború idején, akiknek az életet felforgatja egy férfi érkezése. Az eredeti filmből két karakter (egyikük egy fekete rabszolga) és egy fura vérfertőző-szál is kimaradt, ami szintén azt bizonyítja, hogy Coppola ódzkodik a kockázatos zeitgeist-témáktól és a kevesebb több elvet vallja.

Nicole Kidman a Csábítás című filmben Forrás: UIP-Duna Film

Alig több, mint másfél óra, egy helyszín, nyolc karakter és egy nagyon soványka sztori, ami komótosan csordogál, a sérült katona (Colin Farrell) hazahozása után sokáig a legnagyobb esemény egy-egy lopott pillantás a férfi és a ház különböző női lakói között. Aki szereti Coppola minimalista, lírai megközelítését, sok varázslatos pillanatot fog találni a buja látványban (az operatőri munka, valamint a díszlet- és jelmeztervezés is első osztályú) és a visszafogott, de szórakoztató színészi alakításokban.

Nicole Kidman és Elle Fanning is kiváló, Farrell pedig a Lantimosz-filmmel ellentétben szexbálvány üzemmódra vált (amikor Sofia Coppolával interjúztam, több női újságíró is dicsérte a szerényen bazsalygó rendezőnőnek, hogy mennyire szexinek találták a színészt) de leginkább Kristen Dunst emelkedik ki, aki Coppolával való korábbi együttműködéseitől szögesen eltérő, elnyomott figurát formál meg.

Kirsten Dunst és Colin Farrell a Csábítás című filmben Forrás: UIP-Duna Film

Amikor legutóbb együtt érkeztek Cannes-ba, tizenegy éve a Marie Antoinette-tel, mostoha volt a fogadtatás, bár a popos hangulatú királyné-portré megítélése azóta sokat javult. A Csábítás viszont jelentős előrelépés Coppola előző két filmjéhez, a Made in Hollywood-hoz és a Lopom a sztárom-hoz képest, de még mindig egy szerény, kis visszafogott darab, amit nem biztos, hogy a cannes-i versenyprogramban kellene agyonnyomni. Meghívása azonban nyomatékosítja, hogy Coppolát igenis a legfontosabb amerikai filmesek között tartják számon ott, ahol az apja már kétszer is nyert Arany Pálmát.