A XX. század előtt többnyire nem volt szükség úti okmányokra. A Monarchián belül szabadon utazhatott mindenki. Trianon után azonban szigorítások jöttek, annak ellenére, hogy Magyarország nem volt érdekelt ebben a határ két oldalára került magyarok miatt. A szétszakított családok csak nagy nehézségek árán tarthatták a kapcsolatot egymással.
A második világháború után tovább szigorították a rendszert. Létrejött a határövezet és a senki földje, főként a nyugati határon. Kádár János belügyminiszterként elrendelte 1948-ban az osztrák határ fizikai lezárását. Megszületett a vasfüggöny, és hamarosan megkezdődött az aknazár kiépítése; ekkor több mint egymillió aknát telepítettek.
Azonban nem csak az osztrák határt őrizték ilyen szigorúan. Rákosi alatt Jugoszlávia vált a főellenséggé, és ugyanazok a szabályok vonatkoztak rá, mint bármely más nyugati országra. A jugoszláv határszakaszon aknamezőt, szögesdrótkerítést és bunkerrendszert építettek.
Az 1960-as években néhány szocialista ország már elérhetővé vált az utazni vágyó magyarok számára, miután Csehszlovákia felé eltörölték a vízumkényszert 1960-ban. Komárom lett arra a legforgalmasabb átkelő, miután nyaranta nemzetközi buszjárat indult Komárom és Komarno között.
1972-ben bevezették a szocialista országokba (kivéve: Szovjetunió, Jugoszlávia és Albánia) érvényes piros útlevelet, és a Nyugatra is jó, de sokkal nehezebben megszerezhető kéket. Ezt váltotta fel 1988-tól a „világútlevél”, amellyel korlátozás nélkül lehetett utazni, és nem kellett izgulni a határnál, hogy vajon kiengednek-e. Csak a valutakeretet kellett maximalizálni a közeli rokonság bevonásával, hogy megejthessék a nagy bécsi bevásárlást.
A Fortepan képeinek köszönhetően bepillantást nyerhetünk a történelmi határátkelések hangulatába, nehézségeibe – nézze meg képgalériánkat!