Itt kezdtem, ez volt a mindenem

Diadalmas kommunistáktól az elbocsátásuk miatt zokogó alkalmazottakig – ezt az ívet járta be a Dunai Vasmű az elmúlt 60 évben. A valaha a magyar nehézipar büszkeségének számító üzem soha nem tudott igazán kinőni a szocializmusból, ezért az ukrán-orosz tulajdonosok most létszámleépítéssel vágnának rendet, a Dunaferrben hozott döntéseken azonban a cég méretei miatt nemcsak a dunaújvárosi térség, de az egész magyar ipar és a munkaerőpiac jövője múlik.

Más munkahelyem nem is volt

Van, aki finoman fogalmaz, és azt mondja, hogy ha a Vasműnek nem megy jól, a városnak sem megy olyan jól, van, aki kerek-perece kijelenti, hogy a Dunaferr nélkül csak egy gettó marad. Kattintson a videóra, ismerje meg az elbocsátásra várók és a volt dolgozók személyes vasmű-történetét!

Már Széchenyi is akarta

"Egy emelkedőn levő országban a Duna partjain igazán kétlem, hogy bármi előnyösebb lehetne, mint jó vasművek” – írta Széchenyi István 1845-ben. A gróf az 1700-as évek végén megnyitott mecseki kőszéntárnákra alapozta volna a térség acéliparát, de ötletéből akkor még semmi nem lett, mert nem volt a közelben vasérc. Később a második világháborúra készülő kormányok elevenítették fel a tervet, de Hortyék rendszerét 1944-re elsöpörte a Vörös Hadsereg. A háború utáni újjáépítéshez viszont már elengedhetetlen volt a jó minőségű acél, ráadásul a magához térő ország meglévő kohóinak többségét találat érte a bombázások során, így a lakosság évekig csak a romok alól előbányászott vasból tudott építkezni.

A negyvenes évek végére az is látszott, hogy a hengermű-kapacitást kell leginkább bővíteni itthon, hiszen vaslemezből jelentkezett a legnagyobb hiány. 1949-re a MÁVAG Kohászat (később Lenin Művek) közepes nehézszelvények, a Rimamurány-Salgótarján Rt. (később Ózdi Kohászati Üzemek és Salgótarjáni Acélárugyár) könnyűszelvények, a Weiss Manfréd Vas- és Acélgyár (később Rákosi Művek, majd Csepel Művek) pedig acélcsövek gyártásával foglalkozott, kellett tehát egy új vasmű, ami hengerelt lemezekkel tudja ellátni az országot.

A kicsi magyarok nagy kombinátja

„A szovjetek műszaki bizalmatlansága egész odáig ment, hogy szemmel láthatólag kétségbe vonták, hogy egyáltalán meg tudjuk-e tervezni az erőművet, vagy építészeink meg tudják-e ítélni a terület alkalmas voltát ilyen nehéz építmények elhelyezésére” – írta a magyar Nehézipari Minisztérium egyik dolgozója arról a moszkvai látogatásról, amelyen Rákosiéknak az új vasmű terveit kellett bemutatniuk a szovjeteknek. Ilyen hatalmas építkezésbe ilyen rövid idő alatt Magyarország addig soha nem fogott, ezért a szovjetek is kételkedtek a sikerben. Végül a vasmű tényleges terveit a moszkvai GIPROMEZ Kohászati Tervezőiroda mérnökei szállították le, mindössze 8 hónap alatt.

Rákosiék presztízskérdést csináltak az építkezésből, bármire hajlandóak voltak, hogy minél hamarabb elkészüljön a monstrum. Miközben 1951-ben újra bevezették a jegyrendszert, a vasmű építése egy pillanatra sem állhatott meg. Ez a kivételezés a Dunapenteléről érkező hírekkel együtt hamar megutáltatta a még át sem adott kombinátot a magyarok többségével. A korábban pár száz lakosú Duna-menti falu lakosainak földjeit kárpótlás nélkül kisajátították, ráadásul az országos kampány miatt nincstelenek és szerencselovagok százai özönlöttek a kétes hírű pentelei barakktáborokba az új élet reményében. Közbiztonság gyakorlatilag nem volt, az építőanyagokra is folyamatosan katonáknak kellett vigyázniuk.

Dunapenteléből Sztálinváros majd Dunaújváros

A teljes építkezés 1965-re ért véget, bár az egyes egységeket külön adták át, 1954-ben például maga Rákosi és Nagy Imre jöttek el gratulálni a munkásoknak az I. számú nagyolvasztó indításakor. Az addig döntően mezőgazdasági jellegű Dunapentele 1951-re városi rangot, hatalmas új kikötőt és saját vasútállomást kapott, és ekkor nevezték át Sztálinvárossá is. A változások mértékéről sokat elmond, hogy Dunaújváros területének ma is kb. harmadát teszi ki a vasmű, és még mindig többen dolgoznak a Dunaferrnél, mint amekkora Dunapentele lakossága valaha is volt, ráadásul a kombinát csak az ötvenes években kapott 60 kilométernyi vasúti sínt saját belső közlekedéséhez.

Balra az 1941-ben felavatott O.N.CS.A. - Gróf Teleki Pál-telep Dunapentelén, jobbra a Dunai Vasmű látképe Dunaújvárosban, 1965-ben Forrás: Origo

Fénykorát a vasmű és a város a 70-es években a 80-as évek elején élte, ekkor volt a már Dunaújvárosra átkeresztelt település lakossága is a legnagyobb: több mint 60 ezer lakossal megkérdőjelezhetetlenül Fejér megye ipari központjává és Székesfehérvár után második legnagyobb városává vált. A hetvenes évek két olajválsága miatt elszaladó nyersanyagárak miatt ugyan ismét felerősödtek azok a vélemények, melyek szerint semmi értelme ekkora vasműveket építeni Magyarországon, hiszen vasércünk helyben egyáltalán nincs és a szénlelőhelyek sem jó minőségűek. Ezek ez érvek kétségtelenül megállnak, és valószínűleg a Dunai Vasmű sem épül fel, ha Rákosi – a sztálini iparosítási ukázt teljesítve – nem jelenti ki, hogy Magyarországnak márpedig a vas és acél országának kell lennie, de egészen a nyolcvanas évek elejéig nem volt különösebb probléma a vasmű működésével. A szükséges kohászati nyersanyagokat viszonylag olcsón be lehetett szerezni a szocialista piacról, a legyártott lemezeket pedig felszívták a baráti országok, hiszen a szocialista blokkban kevés volt az olyan jó hengermű, mint a dunaújvárosi.

Velünk élő szocializmus

A szovjetunió hanyatlásával azonban a gondok is sokasodtak, és bár óriási értéke miatt a rendszerváltás után még nem merült fel a vasmű privatizációja, 1996-ban már vagyonkezelésbe adta a Horn-kormány, 2003-ban pedig úgy döntött a magyar vezetés, hogy a Dunaferr és hatalmas adósságai már inkább nyűgöt jelentenek, ezért megkezdték a privatizációt. Az akkori kormánynak azért is volt kényelmesebb megszabadulnia a Dunaferrtől, mert – bár akkor még ment a szekér – már a 2000-es évek elején látszott, hogy a vasmű működésén változtatni kell, hiszen a rendszerváltás óta nem, vagy csak alig voltak strukturális átalakítások.

Fotó: Pályi Zsófia - Origo

A kombinát gyakorlatilag a mai napig a régi szocialista vállalati szerkezetben működik, ezért a munkaerő termelékenysége európai összehasonlításban iszonyatosan alacsony. Nyilvánvaló volt tehát, hogy valamit tenni kell, de mivel 2004-ben az ukrán ISD-Donbass örömmel fizetett 440 millió forintot a vasműért és vállalta, hogy 5 évig nem rúg ki senkit, a kormány elhárította magától e döntések meghozatalát. Az ISD aztán ígéretének megfelelően 2009-ig nem is nyúlt a létszámhoz.

A gazdasági válság azonban az egész európai acélipart padlóra küldte és az ISD sincs jó helyzetben. Ukrajnai üzemeik modernizálására még a válság előtt hatalmas hiteleket vettek fel, ezek fizetésébe pedig lassan beleroppannak, Néhány éve fel is vásárolta a vállalatcsoportot az orosz fejlesztési bank, így a létszámleépítésekkel és így Dunaújváros túlélésével kapcsolatos döntések már a vasműtől 1600 kilométerre, Vlagyimir Putyin asztalánál születnek. Az oroszok pedig nem akarják elengedi a Dunaferrt, ugyanis a majd 7000 dunaújvárosi munkavállaló bármikor adu lehet a magyar kormánnyal szemben, az ISD viszont nem tudja finanszírozni a Dunai Vasmű folyamatos, évente több tízmilliárd forintos veszteségét.

"Az ukránokat meg az oroszokat persze hogy nem érdekli, hogy nekünk itt csak a vasmű van" - mondja egy dunaferres vasmunkás. "Ezek a kirúgások sima folytatásai annak, ami Rákosiék óta megy, ezért mindenki felelős, a politikusok, az üzletemberek meg mi is. Ezt Moszkvában meg Kijevben nem tudják, de ez a város a vasmű. Ha a vasműnek jó, a városnak is jó, ha a vasműnek rossz, a városnak is rossz."

Vissza a multimédiás riporthoz